Üvegbúra - Sylvia Plath emlékére

„Belső hang sürgetett – ne legyek hülye, mentsem a bőröm, csatoljam le a léceket, s úgy ballagjak le a lesiklópályát szegélyező sűrű fenyők védelmében –, de aztán elhalt a zümmögése, mint egy bánatos moszkító. Hűvösen, mint egy fa vagy virág, kisarjadt a fejemben a gondolat, hogy esetleg a halálba rohanok."

(Az üvegbura, részlet)

Csak egyszer olvastam, egyetlen egyszer.

Elég volt. Belém írta magát, meg úgy is tudtam magamtól, amit ő. Én is halódtam, haldokoltam, búra alatt fuldokoltam, könyörögtem levegőért, de a búrát leszorítottam sikoltozva, fel ne vegyék rólam, az az enyém. Védelmemre viselem. Lehet, hogy mostantól fogva örökké. Ha levették volna, elégtem volna a szabad levegőn.

Egyszer, sok év múltán – hét évvel azután, hogy rám borult, akár a koporsófedél a tetszhalottra -  a búra összetört. Nem is vettem észre.

Haragudtam Plath-ra – ahogy magamra is. Próbáltam szeretni – ahogy magamat is.

Rettenet a józanság! Gyötrelem a mértékletesség! Gyilkos a rend! Hülye, hülye Plath! Térj már észhez! Jó lett volna megsimogatni, megvédeni, megmenteni, segíteni, ölelni. Kik segítettek, kik öleltek ilyen rosszul, hogy mégis meghalt?

Mert meghalt. Én meg élek. Hülye, Plath! A fene egyen meg! Ha hallgattál volna rám, még ma is élhetnél... Attól féltél, ha életben maradsz, nem leszel Plath. Ugye? Dehogynem! Akkor lettél volna igazán! Jaj, te szegény, szegény, szegény! Na, ne sírj most már! Látod, én se sírok!

Éppolyan óvatos vagy, mint én. Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is. Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen. Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig. Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad. 

Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget  tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor.

Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én.