Drága életem, egyetlenem, virágom, királykisasszonyom! A temetés... a koporsóra hulló göröngyök puffanása... Nyitva van még a koporsó... Ne, ne tegyék rá a fedelet! Talán még él ! Nem, nem engedem eltemetni! Akkor az anyja kivált a gyászolók közül, belépett a gödörbe, és intett! Neki intett! Gyere, gyere már! Ezt kiáltotta felé. Nem hallotta a hangját, de leolvasta a szája mozgásáról. Dühös volt, mert ő tétovázott. A gödör mellett a gyászolókkal együtt ott állt az apja, Anna kezét fogta, mellettük meg két idegen gyermek. Egy kislány meg egy kisfiú. A kisfiú arcocskája olyan furcsa. Mint egy torz baba. Karakterbaba. Felé nyújtja a karját, vegye fel. Nem, nem ér rá! És egyáltalán, ki ez a gyerek? De szomorú, kár, hogy nem veheti fel. Mögöttük egy egész osztálynyi kölyök visong. Virágokat, koszorúkat dobálnak a gödörbe. Anna is velük nevet, meg az apja is. Látszik, hogy boldogok mindketten. Az anyja meg csak integet: Miért nem jössz már? Jó, legyen. Elindult a sír felé, pedig maradni szeretett volna. Velük, a boldogokkal. A furcsa kisfiút felvenné, ha már annyira akarja.... Anna is megindult a nyomában, az apja meg kísérte az unokáját, a kezét el nem engedve, szelíd-engedelmesen... Ne, ne, ne! Ti ne! Maradjatok! Látta az anyja arcát is, hogy megrémült, amikor meglátta, hogy azok ketten elindultak. Ő is integetett: Ne, ne! De Anna jött elszántan, mosolyogva, sietett, vele az apja, aztán már mindketten futottak.... Lehagyták őt is, elfutottak mellette, mindjárt odaérnek a nyitott sírgödörhöz...
A sikoltására ébredt. Képtelen volt tovább feküdni, lehajította magáról a paplant, kiment a konyhába, kiráncigálta a konyhaasztal fiókját. Ahogy várta. Ott volt minden. Éppen úgy, ahogy az ő idejében, amikor még iskolába járt. Kék papírba kötött könyvek és füzetek. Fa tolltartó, rajta kis roló, gyönyörűen kihegyezett ceruzákkal. Csak az anyja munkája lehetett. Hajdanán az apjához vitte a kitört hegyű ceruzát. Felvett egy-egy füzetet, belelapozott. Képtelen volt olvasni, csak bámulta a kerekded betűket, és lapozott tovább. Egyetlen oldalt sem hagyott ki. Volt ott valami levélke is, ahhoz nem nyúlt, ki tudja ki írta, és miért, tán Annának egy szerelmes kamasz, vagy Anna valakinek, de aztán nem küldte el... Amit kiemelt, mindent gondosan visszahelyezett éppen oda, ahonnan elvette. A fiók alján kis rajzot is talált, színes ceruzával festett királylányt koronával, hosszú hajjal, földög érő ruhában, fátyollal, körben virágok, felhők, égbolt, rajta a nap. Anyák napjára édesanyámnak... és a dátum. Először azt hitte, Anna rajzolhatta, de nem, mégsem! A dátum másról árulkodott. Ezt a képet ő maga készítette, nyolc éves korában. Anna őrizgette, az ő kicsi lánya.
Becsukta a fiókot. Ki tudja, meddig ült ott szinte élettelenül. A gondolatok is elhagyták egy időre, kiürült az elméje, talán el is aludt néhány percre. A foga összekoccant. Vissza kellene mennie az ágyba, ha nem akar megfagyni reggelre. Az asztal sarkába kapaszkodott, hogy erőt gyűjtsön, hogy felálljon végre, de akkor meg összegörnyedt a gyomrát összeszorító fájdalomtól. Sugárban hányt, aztán már csak öklendezve, epét és savat. Szédült, alig tudott elbotorkálni az ajtó mellett álló vizesvödörig. Színültig volt jéghideg vízzel, a markával merített úgy ivott egy kortyocskát, a maradékkal lemosta magáról a hányadék nagyját, megtisztította a kombinéját, a mellét, az arcát. De a bűz kísérte, ezért letépte magáról az átnedvesedett göncöt, meg akart szabadulni mindentől. Érezte, hogy a harisnyája beleakad valamibe, dühödten rángatta, a harisnyatartót sem gombolta ki, csak tépte magáról, nem törődött vele, hogy belevágódik a bőrébe, a húsába, pattant a gomb, s amikor ott állt végre meztelenül, lekapta a hokedliról a nagy lavórt, beleállt és maradék vizet magára zúdította.
Elakadt a lélegzete, ájulás környékezte, de mégsem, sőt, hirtelen minden élessé, kontúrossá és világossá vált. Megértett mindent, mindenben önmagát. Ami kusza volt, rendezetté lett, ami láthatatlan volt láthatóvá, sőt hallhatóvá vált. A történet egy villanásnyi időre összeállt. Látta az egész tragédiát az elejétől a végéig, benne a maga szerepét is, és megértette, ha nem is volt a színen, minden rezzenésével, lélegzetével, sejtjének minden parányi rezdülésével vezényelte és formálta a történetet. Mintha maga lett volna az író, a rendező, a főszereplő. Sőt! Arra is rájött, hogy minden egyes szereplőben jelen volt ő maga is, nem tudta hogyan, de bizonyos volt abban, hogy mindegyikhez köze volt, valahogyan velük lélegzett, gondolkodott a cselekmény, az események, minden egyes mozzanatában. Egyszerre volt Anna, Teri, az anyja, az apja, Józsi, az angol, Giselle, az orfeum ünnepeltje és a bolond Janó. Mind, mind ő volt, senki más.
De ez is elmúlt. A hajnali derengés megkönyörült a sötétség áldozatán. Egy kakas szólalt meg valahol, aztán egy másik távolabb, visszavonulót fújt az éjszaka. Nem halt meg. Még nem. Nem szállt a sírba, hiába hívta az anyja. Ő is oda vágyott. Mindketten ugyanarra vágytak. Milyen egyszerű, milyen nagyszerű megoldás. Miért is nem gondolt rá előbb? Még az éjjel lett volna ereje hozzá, de ma már... túl fáradt. A halál nem kegyelmes. Ha hívják, nehezen jön, kelletlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése