Nézd, a boldogság mily közel... csak ülj le kertemben, s figyelj a neszekre, színekre, fényekre...
Rosszkedvű, sőt boldogtalan emberekkel találkozom újra meg újra – hol rejtőztök boldogok? Van, ki úgy hordja fájdalmát, mint a kitüntetést, fitogtatja, úgy fordul, hogy jobban látsszék: nézd nekem mi jutott, csoda, hogy még élek. A másik görnyed, roskad, s árad belőle a szemrehányás, vádol. Pert indítana a sors ellen, világ ellen, Isten ellen, s mindenki ellen. Vannak némán tűrők, kiknek arcán éles árkok árulkodnak, és vinnyogók és kesergők, kis ügyek miatt is rosszkedvűek, bosszankodók.
Boldogtalanságuk, rosszkedvük rám spriccel, letörölni akarom is meg nem is. Végül magamon hagyom a jelet, hisz egy vagyok közülük én is. Hajdani sűrű rosszkedveimre, fájdalmaimra emlékezem, jövendő szomorúságaim szorítják a torkom. Mert
mély gyökerű a bánat is, akárcsak a vétek - mindannyiunkkal, sőt minden ősünkkel is közös.
Tegnap
felhívott egy harminc körüli nő, segítségemet kérte. Ma elhozza hozzám ő is a
fájdalmát. Meghallgatom. Vajon tudok-e bármi vigasztalót mondani? Talán ezt
mondom majd neki, mint annak a férfinak, akitől hajdan végleg
elbúcsúztam: Én kedvesem, nincs jó válasz a mi életünk nagy kérdéseire –
mert, ahogy már mondtam neked – valami mélyen és véglegesen
megromlott. Talán mindannyiunk életében. Nincs értelme a bűnösöket
keresni, ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk a megbocsátás, s ha építeni már nem
is tudunk, a további bomlás megakadályozása.
De talán mégis, mégis van remény a jobbításra!
De talán mégis, mégis van remény a jobbításra!
De
hogyan? Így szól a következő kérdés. Olvasgattam régebbi írásaimat, mert lényem
széthullott darabjait keresgélem. (Vagy éppen most állok össze teljes egésszé?
Darabokra török, és mégis egésszé olvadok régi és új fájdalmak kohójában?) Ezt a pár
sort találtam, megosztom veletek:
“Sebzettek és zaklatottak, de szerető szívűek. Csak úgy tudjuk elfogadni a szembesülést életünk mélyen elkeserítő tényeivel, ha megtanulunk szeretni. És azok tudnak szeretni, akik nem a beteljesülést hajszolják kétségbeesetten. Úgy élhetünk másokért a szüntelen fájdalom ellenére is, ha megtanulunk reménykedni az Atyában, és rábízzuk tökéletes öröm utáni vágyakozásunkat is.” (Bevallom, nem tudom, kitől, honnan idéztem, de olyan tökéletesnek érzem az üzenetet, hogy ide kellett írnom.)
“Sebzettek és zaklatottak, de szerető szívűek. Csak úgy tudjuk elfogadni a szembesülést életünk mélyen elkeserítő tényeivel, ha megtanulunk szeretni. És azok tudnak szeretni, akik nem a beteljesülést hajszolják kétségbeesetten. Úgy élhetünk másokért a szüntelen fájdalom ellenére is, ha megtanulunk reménykedni az Atyában, és rábízzuk tökéletes öröm utáni vágyakozásunkat is.” (Bevallom, nem tudom, kitől, honnan idéztem, de olyan tökéletesnek érzem az üzenetet, hogy ide kellett írnom.)
Én tehát kérem az Istent, látogasson meg Téged, hogy Te is rábízhasd a tökéletes öröm utáni vágyakozásodat, és kérem az Istent, segítsen nekem, hogy ugyanezt tehessem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése