Elsőnek indult el az "odaátra"...
Mint már említettem, nemcsak győzelmekről, vereségekről is szólnom kell, hiszen anyám még ötven sem volt, amikor végleg feladta, szinte egyik napról a másikra, és nagyapám hatvannégy, amikor váratlan és hihetetlen szabadulása után egy évvel meghalt. A vesztesek sorában fia, apám követte, aki szintúgy vereséget szenvedett, miután első szívinfarktusát újabb követte. Igaz már hetven volt, de mi az a hetven év!
Csupán nemrégiben értettem meg, hogy a nagyapámról mintáztam a férfit. Már négyévesen odaadón szerettem őt, valami megkülönböztetett rajongással, apám helyett is, talán minden későbbi férfi helyett is, akikkel időutam során hiába próbáltam kapcsolódni, és erős kovalens kötéssel maradásra bírni. Épphogy átéltem ezt a zaklató és szenvedélyes érzést, amikor hirtelen, magyarázat nélkül eltűnt. Abból az időmből csak rá emlékszem, a többiek legfeljebb árnyékot vetettek ránk, amikor ünnepi együttléteinket megtörve, elszakítottak bennünket egymástól: Gyere enni, moss kezet, hagyd a nagyapádat! Játssz az öcséddel! Egyszer, amikor a hétköznapi rutinból valahogy megint kiszöktem, és keresni kezdtem, sehol sem találtam. Életünk tükre a földre esett, ezer szilánkra tört, ő is elrepült valahová, én is, nem is tudtam, hová, minden összekavarodott.
Én ugyan kész voltam apámba is belészeretni, királyfimmá, hősömmé tenni, az elveszett helyett trónomra ültetni, csakhogy nem hagyta magát. Lerázta kapaszkodó gyermekkezemet, nem nézett rám, elkapta a tekintetét, kerülte vágyakozó pillantásomat, nehogy belelásson egy gyermek, futott tovább, éreztem, hogy éhes, nyugtalan. Micsoda áldás, hogy nagyapa észrevett engem, micsoda ajándék, hogy nekem nyújtotta a kezét, én meg megragadtam. Az ő kezének emléke segített, amikor sok éven át pár nélkül bolyongtam szikkadt szívemben féregfélelemmel, mely egyre nagyobb lyukat rágott, hogy sohasem találom meg a gyengéd, erős, meleg kezet... de volt még az emlékcserépből néhány darab, szorongattam a tenyeremben, belém vájt, véreztem, és kerestem tovább.
Ismeritek az arany ritka tulajdonságait? A tiszta arany lágy, engedelmes, úgy formálható, akár a legfinomabb kelme. Ha úgy kívánjuk, akár leheletvékony aranyfóliával vonhatjuk be szerelmesünk örömosztó testét, finom aranyfüstöt fújhatunk szempilláira. De ha tartósabb ékesítésre vágyunk, tennünk kell valamit a finom anyaggal, mindenekelőtt némi adalékra lesz szükségünk. Tapasztalhatjuk, hogy ötvözőitől bámulatos változáson esik át ez a különleges fém, szilárdabb, kopásállóbb lesz. Tudjátok, hogy az arany palládiummal készített ötvözete a könnyű fehérarany, a platinával pedig nehéz fehérarannyá nemesül? Hát ilyen volt az én édes nagyapám, hol könnyű, hol nehéz fehérarany. Erő és gyengédség, hit és akarat vegyült benne, mint a legnemesebb aranyban az ötvözetek. Azt biztosan tudjátok, hogy a nemesfémek királya híres kémiai állandóságáról, még a legtöményebb sósavban, kénsavban és salétromsavban sem oldódik. Ám a királyvízként ismert - jaj, rémes szómágia: királyvíz végzett Király Lajossal, az én arany nagyapámmal! - tömény sósav és tömény salétromsav 3:1 arányú elegye kíméletlenül feloldja a drága fémet. A történeti hűség végett megjegyzem, hogy van még néhány elem, mely leleménnyel elbánik az arannyal, akár a különféle drasztikus sorspróbák velünk, emberekkel. Hát éppen így járt az én édes arany nagyapám is, az igazi férfi. Pedig, nem bírtak vele a doni rémségek, sem az orosz fogság, az egész nyomorult második világháború! Végül, amikor már úgy látszott, hogy a rémségek állandó támadásai végre-valahára megtörnek, a kénköves sereg meggyengült hadtestei, legalább egy rövidke időre visszaszivárognak a pokolba, akkor, akkor egy utolsó erőfeszítéssel megragadták a talán legkülönbeket, s mindet tömény sósavba, tömény salétromsavba mártották.
Arany-nagyapám a forradalom idején nemzetőr-parancsnok volt egy alföldi faluban. ’56 novemberében a Népköztársaság elleni bűntett címén a rögtönítélő bíróság első fokon halálra, majd másodfokon életfogytiglani szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Akkor fellélegeztünk: mégis, mégis élhet még! Igaz, börtönben, talán haláláig, de él! Mert az élet különb, s régebbi a halálnál, akárhogy is legyen. ’63 márciusában jött haza, vagyis, vagyis, nem ő jött haza. Én sem ismertem rá. Azt hiszem a nagyanyám sem. Tudta, hogy mi, mi ketten tudjuk, hogy a hatévnyi börtön alatt a királyvízben kioldódott valami nagyon fontos, ami mindig az övé volt, talán ő volt, ami nélkül nem élhetett tovább. Nem tudom, mi volt az, vagy mégis, sejtem...
Azt mondjátok, hogy egy évvel a kiszabadulása után a koszorúér-elzáródás végzett vele, amit a boncolás során is megerősítettek? Dehogy! Szilánkos életét összerakni már nem tudta, valami végleg kiesett és örökre elveszett belőle, épp ami egybetartotta régen, ezért elindult, hogy megtalálja. Tudta az én arany-nagyapám, idelenn nem lehet megtalálni, ami elporladt, semmivé lett, ködnél vékonyabb párává lett, felszívódott, nem lehet itt meglelni az elkorhadt éveket... talán odaát!
Látott arrafelé valami fényeset - arany? -, s elindult megkeresni önmagát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése