A gyógyulásról. (A betegség gyógyít?)

(Csak türelmes olvasóknak esős időben!)

A betegség többnyire test és/vagy lélek zsákutcája, ahonnan megfelelő pihenés, erőgyűjtés után vissza lehet fordulni. Többnyire! Ezt azért teszem hozzá, mert lassan megtanulom, hogy a dolgok nem ilyenek vagy olyanok, hanem többnyire ilyenek is meg olyanok is. A mélyebb tudás felé vezető rögös utamon érthetően bukdácsolok, tétovázom, ötölök és hatolok, elvetek és mérlegelek, így haladok bátran és megalkuvásoktól mentesen.

Többször megállapítottam már ama mély igazságot is, hogy minden lehetséges, a tételt gyakorlatomba is beépítettem, ezért minden egyéb gondolatnak helyet adok – természetesen némi megfontolás után. Általában kizárom azokat, melyeket képtelen sületlenségnek tartok, de nem mindig. Ha kedvem tartja egy-egy sületlenséget tovább kelesztek vagy sütök, s tán meglepő, hébe-hóba emészthető étekre teszek szert. (Ja, hogy ezt már régen kitalálták, és úgy hívják: brain storming! De álljon itt azoknak, akik joggal követelik az agresszív angol szavak magyarra fordítását: ötletroham. A módszer gyakorlói gátlásaikat levetve butaságokkal bombázzák egymást bizonyos remélt eredmény érdekében, hasonlóan előbbi sületlenből sültet eljárásomhoz. Mondd már! Jó módszert átvenni, alkalmazni, nem bűn!)

A sületlenségek közül eggyel - abszurdgyanús - nyomban meg is kínállak: A betegség gyógyít. Mielőtt a megállapítást hülyeség címkével a szemétbe dobnád, kérlek, gondold át előbb! De erről majd később, eme megjegyzésemet kérem, később vessék össze értekezésem téziseivel, szemrevételezzék a tudás lángjánál, hogy kiderítsék valódi természetét. Kezdjük valami kézzelfoghatóval! Vegyük az óvodások és a bárányhimlő mindennapos esetét! E hétköznapi példával az a célom, hogy csapást mérjek egy manapság terjedő, divatos téveszmére, miszerint a bánatos lélek a melegágya mindenféle szörnyű nyavalyának. Ehelyütt határozottan állítom, hogy a rendezett otthonban élő, kitűnő pszichés állapotú, boldog apróságok éppen úgy megkapják a szép nevű - varicella simplex – hólyagos betegséget, azaz a bárányhimlőt, mint az éppen valamiért frusztráltak, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a kór fertőző.

Sokan közeli kapcsolatot tételeznek fel egyes szervek megbetegedései, és bizonyos lelki működési zavarok között, sőt a testi és lelki kórság kapcsolatát - bölcsen, hogy el ne tévedjünk -, táblázatokba rendezik. Újfent csak azt mondom: ez sem kizárható, meg is kell vizsgálni. De a köldöknézegető önvizsgálatoktól óvlak benneteket, mert a hosszúra nyúlt diagnózisok nemritkán a beteg halálával végződnek, enyhébb esetben csupán egyéb, nemritkán szintúgy végzetes, szövődmények lépnek fel.
Nem vitatom, hogy a holisztikus szemléletűek - túlzásaik ellenére - alapvetően jó irányban tájékozódnak, de amellett ágálok, hogy nem minden ujjlevágás jelenti, hogy lelkünk végzetesen ujjlevágó, mazochista korszakát éli, s a balesetben nem szükséges az önpusztítás/büntetés egyik klasszikus példáját szemlélnünk.

A betegség, különösen, ha nem fenyeget közeli véggel, és elviselhető fájdalmak mellett zajlik, lehetőség lehet az elmélkedésre. Azzal az elgondolkodtató nézettel is találkoztam már, hogy a test kétségbeesett utolsó kísérlete megálljt parancsolni a száguldónak. Ha a piros lámpa még mindig nem állítja le a mókuskerék eszelős pörgetőjét, akár a kollapszus, a teljes összeomlás is bekövetkezhet. De be kell vallanom - aligha különös módon - a betegségnél sokkal jobban érdekelt a gyógyítás, sőt a csodás gyógyítás. Bizonyára nem vagyok ebben egyedül. A kínzó türelmetlenség mögött a szenvedő iránti végtelen részvét feszült már gyermekkoromtól, a parancs, hogy segítenem kell. Valahogyan. Ha valakinek a betegágynál álltam, remegtem a tehetetlenségtől. Eleinte eszelősen bíztam az orvosokban, szinte isteni rangra emeltem, bálványoztam őket, egytől-egyik mindegyiket, még a goromba Lencse doktort is, akinek inkább szókimondását jegyezték meg életben maradt betegei, kevésbé orvosi bravúrjait. Egyszer nevelőanyámat is megállította az utcán, rápillantott, s csak ennyit vetett oda: Mi van, meg akar dögleni? 

Leonardo da Vinci Bestiáriumában ezt olvashatjuk a pelikánról: "Roppant szereti a fiókáit, és mikor a kígyók megölik őket, s ő rájuk akad a fészekben, feltépi a mellét, s vérében megfürdetvén a fiókákat, életre kelti őket." A mi gondozónk, anyánk helyett anyánk is valami hasonlót érzett a mások fiókái iránt, s valami hasonlót tett, ugyanis a gyakran ínségesen kevésből mindig először nekünk, aztán Dédinek juttatott. Ha végül nem maradt, mert öcsém fene nagy étkű volt már akkor is, hát nem maradt. Eme áldatlan helyzetet látta meg és értékelte orvosunk diagnózisnak talán szerény, ám hasznos megállapítása, még pontosabban kérdése révén. Mert ugye egy orvos sohasem lehet biztos abban, tisztelt paciense nem akar-e... Nem ismétlem, de újfent felhívom a figyelmeteket az eset vizsgálatára. Én mégis felmentettem a doktor urat, s hálát éreztem iránta, mert rányitotta a veszélyre szeretett és féltett pótanyám szemét. Ő azonnal be is csukta áldott látószervét, hogy e veszélyt, mármint a felismerés veszélyét elkerülje. 

A küzdelemről és az esélyekről

Megyen már a hajnalcsillag lefelé...

Egyszer az öcsém láza negyven fölé szaladt, és hiába priznicelte felváltva két kétségbeesett gondozója. Ott tipegett-topogott körülötte Dédi, és ott serénykedett Icu megállás nélkül, sápadtan, az aggodalomtól szótlanul rakták fel- és le a borogatást, de a makacs láz újra meg újra elfoglalta hadállását. Gyurinál nem volt ritka a hirtelen felszökő láz, de ennyire még sohasem jutott. Orvost, gyorsan! De hogyan? Akkoriban az egyetlen busz szigorúan a vonatokhoz alkalmazkodott, és tudtuk, csak délután fél négy tájban jön a következő, úgy két óra múlva. Mennyi kell még, mire beérünk a busszal, s mennyi, mire odaérünk a doktorhoz, s mennyi, mire ő ideér? Az állomásfőnökség telefonjára nem is gondoltunk, nem is tudom, miért! Talán akkoriban a doktornak sem volt még telefonja. Meglehet.

Úgy két kilométernyire laktunk a falu központjától, és én voltam az egyetlen hadra fogható, aki nyolcévesen nemcsak biztosan biciklizett mindenféle méretű és fajtájú kétkerekűn, de szenvedéllyel űzte is e sportot. Csak egy férfibiciklit tudtak a szomszédok kölcsönadni, de én örültem a kipróbált Csepelnek. A váz alatt karikáztam, kissé félredőlve, a kormány úgy arcmagasságban. Tapostam a pedált inam- és tüdőm szakadtáig. Máskor boldog lettem volna a Csepel alkalmi birtokosaként, de akkor messze elkerült az öröm. Emlékszem, mindvégig remegtek a lábaim, nemcsak a fáradtságtól, és amikor végre megláttam a házat, ahol a Lencse doktor lakott, csaknem elsírtam magam. Ledobtam a drága biciklit a földre, porzott körülötte a sárga homok - pedig, hogy mondták, vigyázzak rá nagyon - és zihálva nekirontottam a tömör, barnára festett fakapunak. A kapu zárva volt. Hiába rángattam a kilincset, hiába dörömböltem, senki sem jelentkezett. A függöny pedig megrebbent egyszer, mintha kinézett volna valaki. Azután még nagyobb erővel öklöztem a kaput, és kiáltoztam is, igaz, hangom el-elfúlt.

Nem tudom mennyi ideig próbálkoztam a koradélutáni rekkenő hőségben. Azt hiszem, akkorra már én is lázas voltam. A szám kiszáradt és kicserepesedett, a torkom hasogatott, ahogyan a levegőt kapkodtam, szakadt rólam a veríték, csípte a szemem. Zokogva rángattam fel a fekvő kerékpárt, súlyosnak tűnt, alig akart engedelmeskedni, pihenni vágyott, de csak felkapaszkodtam rá, és mentem tovább.

A nyári forróságban égő utca kihalt volt, csak a gömbakácok ritka lombja zizegett, ők voltak tanúim. Rémlett, hogy a szomszéd faluban, Gyónon is van egy orvos. Elindultam hát Gyón felé, szinte önkívületben. Nem számoltam a kilométereket. Nem is tudom, honnan merítettem az erőt! Csak a szeretet és a felelősség rugói lökték tovább erőtlen gyermektestemet. A többire nem emlékszem. Még arra sem, hogy maratónom végén győztem-e, találtam-e orvost vagy sem. Gyuri, valószínűleg már másnap, újra belevetette magát a falusi élet gyönyöreibe, árkon át, bokron át, s feledtük hamar az elmúlt vészt, mert újak is jöttek, meg szép, új örömök is akadtak. Előre néztünk, a remélt jóra, megtörhetetlen bizalommal.

Összebújva az alkalmi fészekben

Miután családunkat megtépázta a forgószél, a túléléshez alkalmi fészket is rakott számunkra a kegyelem. Ám csak látszólag volt gyenge, szedett-vedett a fészkünk. Voltak benne eltéphetetlen, megtartó szálak is. Számíthattunk egymásra. Ha kellett önmagunkból adtunk a másiknak, a legjavát, sőt azon is túl. Összetartoztunk. Ahogy én kerekeztem erőm feletti nagy akarással, kétségbeesett erőfeszítéssel, éppen így hajt a test és lélek is azért, hogy a bennünk megromlottat kijavítsa, az engedetlenkedő szervet a helyes működési rendbe visszaterelje. Mert híres nagy megmentő ám mindkettő! Mert testben és lélekben elképesztő a hősiesség, és mindkettőben hősies regenerációs képesség lakozik. Hát ne csüggedjetek! Azonban mégiscsak arra hajlok, hogy higgyem: e remek harcosok közül talán mégiscsak a lélek viszi a prímet! A lélek akarása nélkül ugyanis kudarcra ítéltetett, hiábavaló a test erőlködése, és a magára oly büszke orvostudomány is csúfos vereséget szenved. Ha mondjuk Lencse doktor kérdésére - miközben a páciens illendően tiltakozik, s hárít, avagy döbbenten bámul - Micsoda kérdés ez, doktor úr? - a lélek szomorúan meghajol, és ezt suttogja: Igen. Nekem most már elég - biztosak lehetünk abban, közel a vég.

Igaz, még ilyenkor is hathat egy közönséges terápiás eszköz. Ezt úgy hívják: szeretet. A funkció kettős: adni is kell, kapni is kell belőle. A probléma e csodaszerrel, hogy kereskedelmi forgalomban nem elérhető, megvehetetlen. Így néhányan - legyenek akármily gazdagok - vészes hiányban is szenvedhetnek.

No igen, erről meg Dédi vészes vérszegénysége jutott eszembe, meg legendás gyógyulása, de erről majd később! Dédi többszörösen is csatát nyert, s csak kilencvenhárom évesen adta fel. Elképzelem, amint megérkezik újabb, feltehetően végső otthonába, s ahogy belép, beszáll, besuhan - vagy valami hasonló - üdvrivalgás és tapsvihar fogadja. Az sem kizárt, hogy valami mennyei kitüntetésben részesülnek az élet kitartó, hűséges szerelmesei. Akik nemcsak tudják, hanem élik is - sújtson bár betegség vagy dúljon háború, vagy essen bármi más szörnyűség -, hogy az élet régebbi, mint a halál. Nincs kétségem afelől sem, hogy odafent - tudom, nincs fent és nincs lent, nincs széle, sem hossza a túlnak, de hogy könnyebben értsétek, ezért mondom: odafent - egy égi kórus várta, és amint a taps elcsendesedett felzengett egy Bach kantáta: Meine Augen sehen stets zu dem Herrn..., de az is lehet, hogy az Erschienen ist der herrlich Tag kezdetű korált énekelték. Vagy, ki tudja! A Dédi biztosan örült volna egy egészen egyszerű dalocskának is, mint például a Megyen már a hajnalcsillag lefelé... Ez volt ugyanis az öcsém kedvenc nótája, s el is fújta harsányan, ha szépen kérték. Sőt, ha a kérést esetleg kiegészítették némi aprópénzzel, melyből tellett egy fagyira vagy egy nyalókára, akkor ráadást is adott.


De tovább nem is tűnődöm ezeken, majd megtudom, hogyan és mint, ha én is felkerülök! 

Győzelmek és vesztések

Dédi híres gyógyulásainak története szájról-szájra kelt a családban, a legöregebb feltámadásaival is példát és erőt adott a gyengébbeknek, ifjabbaknak. Az egyik csodára még szegény anyám is visszaemlékezett betegsége alatt. Akkortájt ugyanis még nem közölték a haldoklóval: a betegséged gyógyíthatatlan, végső stádiumú, meg fogsz halni, előbb, mint remélted volna. Inkább elhallgatták a rossz hírt, kitaláltak valami enyhébb, leküzdhető kórságot, hadd kapjon a remény is némi esélyt, hadd támogassa az elesettet. Mellesleg, a reménység jelentékeny gyógyítási tényező, a hatékonysági sorban rögtön a csodatévő szeretet után következik.

Bár, szegény anyámon egyik sem segített, de az egy másik történet. Sejtem, azért kelt át a Szent Lajos király hídján, mert úgy vélte, élete befejezett élet. De térjünk vissza hősnőnkhöz, Dédihez. Állítólag vészes vérszegénységben szenvedett a háború alatt. Biztosan sejtitek, hogy akinek volt mersze megbetegedni a háború alatt, azért egy lyukas fabatkát se adott volna senkifia. Gyógyszerhez jutni szinte lehetetlen volt, a táplálkozás elégtelen, nemritkán még vízhiánnyal is küszködtek, ha tél volt, még rosszabb volt a helyzet, fáztak kívül és belül. Egyszóval a cudar körülmények nem kedveztek az erőtleneknek. Hullottak a gyengék, mint augusztusban a férges szilva, aztán eltaposták őket. Mindezt csak azért mondom el, hogy lássátok, Dédi felgyógyulása derekas tett volt. A betegség egyféle anyagcserezavar, a B12 vitamin hiánya, pontosabban felszívódásának nehézsége okozza.

A szemtanúk szerint élniakarása és a rendszeres vörösbor-fogyasztás mentette meg. Igaz, a családi legendárium feltámadás-története két csodás elemet is tartalmaz, s mivel akkoriban még a hivatásos kételkedő szerepét játszottam igen hitelesen, nyomban észrevételeztem a következőket. Egy: hogyan jutottak vörösborhoz, pláne rendszeresen a háború alatt, a másik pedig, hogy a vashiányt talán a nedű folyamatos élvezete csökkenti, de a B12-hiányt képtelen orvosolni. Mindegy - mondták. Dédi meggyógyult, és ez a lényeg. Meg akart gyógyulni. Pedig az orvosok már lemondtak róla. Szerette az életet, és az élet is szerette őt. Tudjátok, itt is érvényesül a kölcsönösség avagy a kétoldalúság elve, ami a szeretetkapcsolatok axiómája. Én legalább is annak tekintem, s írásaim során e tételemet is bizonyítani kívánom: a teljes szeretet kölcsönös.

Egyik nagy küzdelmének, amikor a tüdőgyulladást gyűrte le, magam is szemtanúja voltam. Lencse doktor a folyamatot nehezítő, szerencsére kelletlen, közreműködése ellenére, közel kilencven évesen Dédi újra talpra állt. A szó szoros értelmében, mert segédeszköz nélkül közlekedett ismét, igaz, csak a lakásban és a kertben, de ez is elismerésre méltó. Még kilencven évesen is élni akart, mondhatni mindenáron, mert szeretett bennünket, és úgy gondolta - jól -, hogy ifjabb leánykáját, nevelőanyánkat rútul cserbenhagyná, ha idő előtt itt hagyná őt és a két imposztort - mindkettő megéri a pénzét - s átrepülne egy másik fényes, biztos létbe, melyben mélyen hitt.