Az első Karácsony nélküle és vele, mégis vele. Ideképzelem magam mellé, ülünk a kanapén, szorosan egymás mellett, néha megsimogatom a kezét, és mindketten a betlehemi békét érezzük. Ő, aki állítólag materialista, és én, aki állítólag hívő vagyok. Miért írom így? Mert "a tükör által homályosan látunk" mindannyian, egyikünk sem tudja a teljes igazságot idelent. Mégis, ott, abban a csendben, egymás mellett mindketten közel voltunk a teljességhez. Húsvétkor és Karácsonykor Bach passióit hallgattuk. Ő, a materialista, még nálam is nagyobb áhitattal.
Hiszem, ő már elérte, én pedig egyszer, ha eljön a végső perc, én is elérem a kimondhatatlant, a teljeset, a minden földi hiányt betöltőt. Várakozom, de nem mozdulatlan némaságban. A földi élet felé fordulok, mely "él és élni akar". Szólalj meg bennem, cselekedj általam Teremtő!
Cseh Tamás karácsonyi éneke megrendít. Pedig nem különösen szép a hangja, nem is iskolázott, de ha énekel nem fél a lélek legmélyéről meríteni. Cseh Tamás ismeri, ami odalent van, és ismeri a fájdalmat is. Ezért hiteles, ezért vigasztaló, ezért nem feledhető, katartikus. Az ember jobb lesz tőle. Nekünk is így kéne szólnunk, énekelnünk, nevetnünk, hogy jobbak legyünk és mások is jobbak legyenek ettől. Szörnyű kor a miénk, mert tagadja a fájdalom jelentőségét. Hazug kor. A fájdalom kell – nem az önkínzásról, nem a mazochista arcátlan kalandozásáról beszélek, és nem a szadista embertelenség keltette fájdalomról, mert ezek rossz fájdalmak, hanem arról, melyből kiserken az élet. Mint a szülés. Olyan egyszerű képlet. De mi nem akarjuk. Kell nekünk a fájdalomcsillapító, mindenféle gyilkos formában. Pedig csak az az öröm nem porlad el, melynek kifizettük az árát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése