Egy éve ment el...

Nem akartam az utolsó hetekre, napokra gondolni. Pedig nem volt könnyű az évforduló körüli mély csendemben elküldeni a végső nagy küzdelem hangfoszlányait, rémítő zajait, az egyre gyorsuló lélegzetvételének fenyegetését, a tompa puffanást, ahogy kizuhant az elbarikádozott ágyból, s a többit.
Az első találkozásunkra akartam gondolni, a növekedő, majd kiáradó szeretetünkre, a szelídségére, a jelenléte ölelő békéjére.
Nagyon szomjaztam a vigasztalására. Senki máséra, csak az övére.
Végre megérkezett! Egy lap vezércikkében újra olvastam Szent Ágoston sorait, s a szavak Élő Vízfolyamként mostak át. Holnap felkelek, megújult hittel indulok. Hiszen nem vagyok egyedül!

Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz

A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.