Elköltözött

Vasárnap este 10 után néhány perccel drága férjem, Tibor, életem valódi társa, átköltözött új hazájába, ahová majd én is követem, ha költözésem ideje elérkezik.
Mert nincs halál, csak élet van. Én nem temetem el őt, mert ő él, bár már nem itt a földön. Úgy akarok élni ezután egyedül, de nem magányban, hogy örüljön az én egyetlen Párom, s örvendezzen a Teremtő, akiből minden élet fakad.

Pieta: Kezek

Még holtában is kötődik. Ezt üzeni a halott Krisztus keze a Pietában. Nézd, a mutató és a középső ujj között még mindig ott a kelme, az anya köntösének egy darabja. Pedig már elvégeztetett. Pedig még semmit sem lehet tudni a feltámadásról és a megdicsőülésről. Vagy mégis! A kéz időtlen, örök mozdulatában a ragaszkodás eltéphetetlen gesztusa nekem az evilág és a túlvilág, az eleven és a holt megbonthatatlanságáról üzen. A huszonöt éves Michelangelo tudta ezt, és megmutatta az élő anya és holt fiú egységében. Nézzétek! Nézd Krisztus kezét! A Pietában ez a kéz ajándékoz meg reménnyel. Én ragaszkodom ehhez a reményhez.

Reggel belebámultam a párás tükörbe, de nem láttam magamat, mást kerestem a párán át: az anyám kezét próbáltam felidézni. És láttam. Sokszor megcsodáltam, ahogyan őt magát is. Ritkán találkoztunk, ezért mindig volt mit felfedeznem rajta, mégis a keze volt, amivel sohasem tudtam betelni. A finom ujjak, a hosszúkás, ovális, hibátlan körmök, kagylószerű selyemfény, halovány rózsaszín derengés. Amikor először láttam zongorázni, nem tudom, mi hatott rám jobban, a zene, ahogy kiperdült, felszállt az ujjak alól, vagy maga a kéz és ujjai. Elefántcsont, fekete szatén felett fényes organza testetlen lebegés, mégis biztonság, ahogy leszáll, vagy éppen lecsap a billentyűkre. Honnan tudja ilyen jól, hogy éppen mit és hogyan kell megérintenie, hogy megszólaljon a szépség? Csak ámultam, és a szívemet sajdította a ritka öröm, meg a tudat, hogy hamarosan vége.

Szerettem volna én is olyan kezeket, de én másmilyet kaptam, az apám kezét, mely férfinak tisztes, ám nőnek... Nos, kerekded formák, kissé tömpe ujjak, rövid körmök. Jó lett volna elrejteni. Akkor gondoltam először erre, amikor egy fiatal férfi mellett ültömben, az arcát már nem tudom felidézni, sem a hangját, a nevére sem emlékszem, először fogott el a kívánság, hogy megérintsem asztalon nyugvó kezét. Szépséges férfikéz volt. Erő volt benne, érzékenység, finomság – anyám kezének férfimása. Talán leginkább arra vágytam, hogy áhitattal megcsókoljam, de ezt semmiképp sem tehettem. Micsoda képtelen, nevetséges cselekedet lett volna, s úgysem tudtam volna megértetni, miért is ez a csók, meg hogy kinek, minek is szól... Hiszen akkor még magam sem tudtam. Mivel érinteni kézzel kell, inkább semmit sem tettem. Az asztal alatt tartottam csúf kezeimet, s ha mégis a pohárhoz nyúltam, siettem elrejteni ismét. Ez nem is az én kezem – gondoltam. Valami rossz tréfa, egy tévedés áldozata vagyok. Hogy lehetett hozzám illeszteni ezt a primitív kezet? Hogyan? Méltánytalan.

A nevelőanyám kezével sokáig nem boldogulok. Pedig életmentő kezek voltak. Nem is értem, miért nem emlékszem rájuk. Egész gyermekkoromat ezek a kezek óvták. Aztán rájövök. Mert felettem voltak, úgy védelmeztek, mint Isten keze. Ezért nem tudom felidézni. Majd hirtelen éles villanás és megvan. Agyongyötört munkáskezek, ráncosak, szárazak, töredezett fénytelen körmök, sebek a kézfejen, az ujjakon fagyás nyomai. Mindig korán kelt, hogy mire a gyermekek felébrednek, legyen meleg, legyen ennivaló. Emlékszem a roskadozó fűrészbakra, mely vitustáncot járt az életlen fűrész nyiszálta görcsös akácdorong alatt, amit alkalmas darabokra kellett nyiszálni, aztán baltával felhasogatni, hogy beférjen a füstölgő téglakályhába.

Jaj! Most látom csak! A jobb kézen, a kisujj helyén csak egy csonk mered! Miután a kitelepítésből hazakerültünk csupán egy lehetőség maradt számára. Munkásnő lett a Kistexben, a kispesti textilgyárban. Betanított munkás. Ingázó, három műszakos szövőnő. Ott vágta le a szövőgép a kisujját. Azt mondta, a karbantartás után túl gyorsan indítottak. De nem panaszkodott. Sohasem emlegette a régi időket, amikor még a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. Soha. A gyárról mesélt. Az ott megesett mulatságos dolgokról.
Dédi kilencven felé járt, amikor még mindig varrogatott. Az áttetsző finom kezek, sokáig hajlékonyak maradtak, szinte testetlenek, haloványak, nem fiatalok már, de nem is öregek. Dédi kitartóan stoppolta a zoknikat, harisnyákat, foltozta az ágyneműt. A stoppolófa félgömbje ragyogott, mint a csiszolt borostyán. Gyönyörűen stoppolt, mit stoppolt, szőtt! Újraszőtte a hiányt, amit az idő elrágott. Ha sikerült éppolyan színű fonalat venni, el is tűnt a valaha volt lyuk. Mutatta: Na, mit szóltok hozzá? A kék szemére is emlékszem, hogy ragyogott ilyenkor, ránk ragyogtatta elszántan őrzött ifjúkori kékségét. Ha az ostoba halál, egyszer-másszor bekopogott is, hogy elvigye, mindig visszautasította: Nem látod, hogy stoppolok? Ezt még befejezem, majd utána. De mindig volt még egy zokni, és még egy szakadt lepedő. Csak kilencvenhárom évesen hagyta abba. Öcsémet abban az évben anyám magához vette, én meg heves szárnycsapásokkal éppen felszállásra készültem, és már vagy egy éve nylonharisnyát hordtam meg harisnyanadrágot. Akkor engedett a hívásnak.

A nagyanyám kezére is jól emlékszem. Arra a mozdulatra, ahogyan beigazítja az anyagot a Singer nyelve alá, az meg lecsap rá, és onnantól zakatol a gép, meg nem áll, múlnak az órák, a napok, a kéz igazít és felügyel, kattan a Singer nyelve, zakatol a gép, múlik az idő, tavasz, nyár, ősz tél, múlnak az évek. Vajon visszajön-e még? Vajon kinyílik-e a börtön kapuja, kilép-e rajta a rab, aki végre szabad? Ezt zakatolta a Singer, ezt követelte, reménykedve, reménytelenül, de nem fogyatkozó kitartással, nappal és éjjel éveken át - most már tudom. Ezért nem volt ideje engem simogatni, dédelgetni. Ezért nem láttam sohasem a szemét, mely éppen olyan örök kék volt, akárcsak Dédié. Egyszer aztán, már nagyapám halála után, a kezembe adott egy parányi dobozt. Míves aranygyűrű volt benne, remek ötvösmunka, arany karmocskákkal a közepén jókora akvamarin kő. Nagyanyám kék szeme nézett rám kőbe zártan. Úgy tartják a kövek kedvelői, hogy az akvamarin a bátrak köve, és hogy fokozza a szerelmet a távolban lévő iránt. Ez volt a kísérőgyűrűnk – mondta – neked adom.

A nagyapám hat évig volt börtönben, kiszabadulása után egy évvel meghalt. Tulajdonképpen akkor fogadtam el addig megvetett, rút kezemet, mert rájöttem, hogy az öröklődés műhelyében, ahol a génkönyveket írják, az egyik bekezdésbe a nagyapám kezét jegyezte be a láthatatlan kéz, no meg az apámét. Életem e két fontos szereplője korántsem élt olyan harmóniában, ahogy ez a kezek hasonlóságából következhetett volna, egyébként sem hasonlítottak egymásra, de ez most lényegtelen. Apámmal hadban álltam haláláig, akárcsak anyámmal, hiszen mindkettő túl korán tűnt el az életemből, a nagyapámat meg, akit ötvenhattól hatvankettőig életfogytiglani büntetését töltötte, éppúgy hiányolom halálomig, mint előbbieket.

A magamon nem állhatott kézforma a két fontos férfi kezét idézte. És itt és most bevallom: mindkét férfit szerettem, beteljesületlen igaz szeretettel, csaknem szerelemmel.

Utószó:
Egy évvel ezelőtt történt október végén, a házassági évfordulónkat ünnepeltük. Csak úgy kettesben, felhajtás nélkül, a konyhában, úgy ültünk az ünnepi ebéd mellett, mint ahogyan máskor is. Pontosabban, igyekeztem valami kedvenc étellel előrukkolni, így a menü talán ünnepinek volt mondható, a borból meg az egyik négyéves somlóira esett a választás, de semmi más egyéb, csak az öröm, de az sem különleges, hiszen minden nap örülünk egymásnak. Nem fáradunk bele.

Gőzölgött az étel, előttünk a bor, fehérarany: Negyven cseppet, minden étkezés előtt – így a férjem. Kortyoltunk. Vártunk egy kicsit, hogy átjárjon bennünket mindaz, ami mögöttünk volt már, és ami ezután következik. Teleszívtuk magunkat a perccel, és már nyúltunk volna az evőeszközért, amikor megláttam a kezét a tányér mellett. Az asztalon pihenő gyengéd kezét, melynek az érintésével sohasem tudtam betelni, és nem is fogok, azt a kezet, mely éppen olyan volt, mint az apám keze, mely nagyapám kezére hasonlított. Akkor hirtelen lehajoltam és megcsókoltam. Nem tehettem mást. Az engem gyengédségben, figyelmességben mindig megelőző, szelíd férjem nem szabadkozott. Ült nyugodtan, de éreztem, hogy elönti az öröm, mert a konyhánk, mely addig csupán fénylett, elkezdett ragyogni.

Második utószó:
A keze ma is előttem van. Jobban látom, mint az arcát, sőt utolsó boldogító mosolya is halványult már, pedig ebbe kapaszkodtam a fájdalom első könyörtelen, furcsmód könnytelen idejében. (A könnyek megkövültek bennem, vagy csak szégyellem elengedni végtelen folyásukat, mert azzal elmosnák a reményemet is az örök életről?) A keze... Egyszerre erő és gyengédség. Kidolgozott erős férfikéz. Nem szép, abban az értelemben, hogy nem egy zongoraművész finom, mégis erőteljes keze. Egyszerű kéz, kissé vaskos ujjakkal, de számomra mégis az egyetlen, melyet fogni, simogatni szeretnék. Majd odaát?




Üvegbúra - Sylvia Plath emlékére

„Belső hang sürgetett – ne legyek hülye, mentsem a bőröm, csatoljam le a léceket, s úgy ballagjak le a lesiklópályát szegélyező sűrű fenyők védelmében –, de aztán elhalt a zümmögése, mint egy bánatos moszkító. Hűvösen, mint egy fa vagy virág, kisarjadt a fejemben a gondolat, hogy esetleg a halálba rohanok."

(Az üvegbura, részlet)

Csak egyszer olvastam, egyetlen egyszer.

Elég volt. Belém írta magát, meg úgy is tudtam magamtól, amit ő. Én is halódtam, haldokoltam, búra alatt fuldokoltam, könyörögtem levegőért, de a búrát leszorítottam sikoltozva, fel ne vegyék rólam, az az enyém. Védelmemre viselem. Lehet, hogy mostantól fogva örökké. Ha levették volna, elégtem volna a szabad levegőn.

Egyszer, sok év múltán – hét évvel azután, hogy rám borult, akár a koporsófedél a tetszhalottra -  a búra összetört. Nem is vettem észre.

Haragudtam Plath-ra – ahogy magamra is. Próbáltam szeretni – ahogy magamat is.

Rettenet a józanság! Gyötrelem a mértékletesség! Gyilkos a rend! Hülye, hülye Plath! Térj már észhez! Jó lett volna megsimogatni, megvédeni, megmenteni, segíteni, ölelni. Kik segítettek, kik öleltek ilyen rosszul, hogy mégis meghalt?

Mert meghalt. Én meg élek. Hülye, Plath! A fene egyen meg! Ha hallgattál volna rám, még ma is élhetnél... Attól féltél, ha életben maradsz, nem leszel Plath. Ugye? Dehogynem! Akkor lettél volna igazán! Jaj, te szegény, szegény, szegény! Na, ne sírj most már! Látod, én se sírok!

Éppolyan óvatos vagy, mint én. Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is. Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen. Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig. Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad. 

Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget  tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor.

Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én.

Menedék - annak, aki még nem ismeri...(Levelek Hyóhoz - részlet)

Nekem is volt egy menedékem Hyo. A vályogház volt a menedékem. Benyelte a zajt, szétmorzsolta, kiköpte a zajport. Ez aztán rátelepedett a szobámra, finom selymével bevonta a legrejtettebb zugokat is, még a lelkembe is behatolt. Nem vettem ám észre! De ha észrevettem is, nem törődtem vele. Arra gondoltam egy reggel arra ébredek, hogy eggyé váltunk a ház meg én. Vályogfallá leszek, s akkor megtudom, ki mit álmodott az öreg falak között, vagyis, közöttem, bennem. Akkor azok az álmok is mind az én álmaim lesznek. Kicsi, mélyen ülő ablakaim mögül lestem ki a világra. A szőlőindák, levelek mozaikja között kukucskáltam, láttam a napot, néha a holdat is, de nem törődtem velük. Befelé néztem inkább, befelé, ahová senki sem látott, még én is csak homályosan. Azt a világot fürkésztem sokáig, belefájdult a szemem, a lelkem.

Egyszer aztán igen megbetegedtem. Vér jött belőlem, testem minden rését el kellett volna takarnom, be kellett volna tapasztanom, de hiába nyitott voltam, nyitott voltam a világra, születésem óta. Csak folyt, áradt belőlem a vérem, kármin és rőtvörös, aztán skarlát – a nagy parázna színe – aztán csaknem fekete, éreztem végem, lefeküdtem az ágyra, hanyatt feküdtem, néztem a mennyezetet, s gondolkodtam. Meddig tarthat még? Mennyi vér lehet a testemben? Mennyi idő kell, hogy elfollyék? Egy év még vagy kettő?

Istent is szólítgattam persze – akkoriban már ritkábban jött hozzám – bolond dolgokat suttogtam neki, de tudom, nem bánta. Égi vőlegényem, sajnálsz-e? Nem, ezt te nem akarhattad, valaki más gyilkol engem, nem te, csak közös ellenségünk lehet, a gonosz. Erre felültem, s kértem a házat, szórjon körém vörös port, ahogy a halottak köré szórták régen, hogy megóvjon a démonoktól és a veszélyektől. Akkor az én Uram megszólított, hogy ne bűvöljek, ne bájoljak, hanem vele beszélgessek. De nem értem, de nem értem, mit mondasz – ezt hadartam kétségbeesetten. Inkább segíts! Csak úgy! Minden szó, kérés nélkül. Ha te vagy a szeretet, akkor nem vársz tőlem imát, kérést, könyörgést, térdepelést, semmit! Hiszen beteg vagyok!

Na erre nem szólt, én meg megijedtem a hallgatásától, összeszedtem magamat valahogy, leevickéltem az ágyról, s előhúztam a gitáromat az ágyam alól. Hát jó, hát jó! A cigánynőre gondoltam, mit is énekelt? Utána megöleltem, megölelt. Furcsa szaga volt, idegen szaga, de nem bántam, azért is megöleltem még egyszer. Ha most eszembe jutna az éneke, elénekelném!

Anyám, anyám, édesanyám
ne kiálts több átkot reám
édesanyám, én megyek már
hosszú út vár
indulok már

dunai vizen innen is, áldjon meg az isten is
téged rózsám, engem is, még aki felnevelt is

verd meg isten, verd meg azt, kinek szíve nem igaz, kinek szíve nem igaz
mert az enyém oly igaz, hajlik mint a lágy viasz
olyan mint a lágy viasz

Néha úgy tűnik, régen volt, talán nem is én voltam, aki majd’ meghasadt a várakozásban-vágyakozásban. Istent találtam meg nagy hiányomban a vályogházban, a parányi üvegablakok mögött. Egyszer csak ott ült a kopott vörös fotelban, keze a karfát simogatta, éppen ott, ahol Machiavelli a karmát élesítette, ha reggelente meglátogatott. Sírtam. Olyan szép volt. Tudtam, nagy szerelem lesz ez. Nem is lesz tüzesebb, nem is volt tüzesebb soha. Úgy is lett. Meg is vigasztalt, táncolt velem, nem is egyszer. Jött, ha hívtam. Megmelengetett, felgyújtott, szent lángban égtem. Bolondul szerettem. Már nem volt hiányom. Beteltem a szenttel. Magam voltam boldogan vele. Lassan elfelejtettem a testemet is. Minden kívánságomat. Kagylóm bezárult. Ünnepeltem. Most már titok maradok, örökre.

Épp decemberben ment el tőlem, sok év múlva, igaz! Azt mondta, ne szeressem annyira, mert ő csak Isten. Nem földi lény. Embert kell szeretni. Így mondta. Nem volt bántó, mert igaz volt. Nem haragudtam. Sem rá, sem magamra. Miért haragudtam volna? Olyan voltam, mint az eső, hol szemerkéltem, hol zuhogtam, de mindig önmagamat adtam, sohasem hazudtam. Ezt is tőle volt. Másnap útra keltem, hogy megkeressem a szerelmet. Isten mondta, nem tehettem egyebet. Attól kezdve nem volt nyugovásom. Vörös volt ébredésem, vöröslött minden álmom, a nappalom átizzott, de ez már egészen más volt, mert a kagylóm kinyílt, szomjasan, szemérmetlenül. Pőre voltam, a lelkem levetkezett. Csaknem elveszítettem magamat a várakozásban-vágyakozásban.

Hívtam megint, de nem jött. Bántam, hogy eleresztettem. Földi táncosaim kacskák voltak, botladoztak, minél közelebb kerültek, annál távolabb buktak. Szomjaztam, de nem itattak, éheztem, de nem etettek. Csak szeretkezni akartak, de éreztem, hiába adakozom, önmagamat oda sohase adom.

Sokat sírtam a vályogház rácsos ablakai mögött. Mindig egyedül táncoltam. Néztem a vörös fotelt, de üres maradt. Elétérdeltem, úgy kérleltem, adjon párt, mert meghalok. Mindegy már milyet – azt mondtam neki. Akkor válaszolt: Dehogy mindegy! 

Ne kínozz! – mondtam. - Jó lesz nekem ez is. Szeretni akarok. Engedelmeskedem. Neked. Mert, te mondtad, hogy így legyen! Ámen, ámen, ámen! Mondtad vagy nem?

Megharagudott talán, mert nem válaszolt.

Akkor behúztam a vörös függönyt, s elhatároztam, hogy belehalok a szerelembe. Már haldokoltam, szám lilult, szemem kifordult, kezemen-lábamon hullafoltok. A kutyám üvöltött: Jaj, ne hagyj itt! Megszántam, meggondoltam magam. Maradok érte, meg a macska miatt, meg a felhők miatt... és soroltam.

Ez történt szíp decemberben, az év utolsó hónapjában, karácsony fagyláros havában. Januárban találkoztam az igaz szerelemmel....

A dalhoz: Dédim énekelte gyakran - közel a 90-hez is - tisztán, hibátlanul. Bár gyengült a hang, mégis szívhez szóló volt, bár akkoriban ezt el nem ismertem volna. Ha lehetett Beatlest hallgattam, meg Rolling Stones-t. Talán még grimaszt is vágtam, amikor Dédi rákezdte, s alighanem nem hagytam szó nélkül: Unom a repertoárt! - s ehhez hasonlókkal bosszantottam. Pedig már akkor, érdes kamaszként is megremegtette a szívemet: Nem jön levél, hiába várom...

Boldog csak az lehet...

Már évek óta egyedül éltem. Elfogadtam, sőt megszerettem azt az állapotot. Veszélytelen volt. Csaknem félelemmentes. Nem tartoztam senkinek, és nekem sem tartozott senki. Szabadnak éreztem magam, kicsit be is csíptem, megmámorosodtam ettől, ezért nem vettem észre, hogy míg a felelőtlenség bódító nedűjét szürcsölöm, elsorvadok. A lelkem egyre szikárabbá lett. Egyre rigolyásabbá, egyre önzőbbé váltam, és az a fluoreszkáló finom köd, amit mások derűnek néztek, lassan finom páncéllá szilárdult. Körülvett, mint egy kagyló héja, de nem termett gyöngyöt. Miért? Mert kizártam magamból az együttlét kockázatát, a fájdalom lehetőségét, melyet senki sem kerülhet el, aki megosztja magát.

Egy napon azonban megcsörrent a telefonom, s ez a hang mint vészkiáltás, átszakította magányom rózsaszín ködét. Ahol kiszakadt, piszkos rongycsomó tűnt elő, kacatok, miket egy gondos kéz tömött be oda, hogy elfogja a külvilág levegőjét. Áporodott szag csapta meg az orromat, s azonnal tudtam, hogy az én bensőmből jön. Öklendezni kezdtem.

Néha egészen egyszerű dolgok akadnak be a nagy kerékbe, talán csak porszemek, s megállítják a szerkezetet, ám lehet, hogy csak szemvillanásnyi időre. Ezek a szünetek rendkívül értékesek lehetnek, ha megvizsgáljuk tartalmukat. Ha nagyon elégedettnek, felhőtlenül boldognak érzed magad, gyanakodj! Egy boldogtalan világban, az éhség és fájdalom világában - ahogyan én fogalmazok: a tanulás világában – felhőtlenül boldognak lenni egyszerűen bűn. Ez azt is jelenti, nem veszel tudomást a mások fájdalmáról. Boldog csak az lehet, aki mások fájdalmát – az élők fájdalmát - csillapítani képes. Ez pedig – már a szándék is - önmagban fájdalommal jár.

Ne félj!

Szeretném, ha nem félnél. Ha tudnád, hogy a kegyelem a tenyerén hord. Van ételed, italod, ruhád és ágyad. Ne aggodalmaskodjatok!

Szeretném, ha tudnád, hogy végtelen életéhséged is bűn nélkül jól lakathatod, ha ismered a módját. Olyan egyszerű.

Ülj le az alkonyi kertben és figyelj! Figyeld az estközeli madárhangokat, a szél érintéseinek hangjait, a csend zizegését, a távoli harangszót, de jó a repülőgép zúgása is, sőt, megfelel az utcazaj és a vonatzakatolás is, csak jól figyelj! A hangsúly a figyelésen van és az odaadáson. Azon, hogy add magad oda egészen. Válj madárhanggá, csend zizegéssé, harangszóvá vagy utcazajjá. Add oda magad egészen, és akkor túlléphetsz az itt- és moston, találkozhatsz azzal, ami (vagy aki) a létezésen túl van, de éppoly valódi. 

Kérlek, ne félj! Ne félj a találkozástól! Amitől félsz, éppen az, kiölheti a félelmet. Nem azonnal, nem egyszerre. Lassan gyógyít, és talán ideát be sem fejeződik a gyógyulásod, hisz ideát, minden csak részleges, semmi sem teljes, semmi sem tökéletes. De a gyógyulás folyamata már maga boldogság. Benne van a küzdelem is, a győzelem is, sőt még a veszteség lehetősége is, de még az elbukás fájdalma is – mert mindez itt zajlik a végesben és a tökéletlenségben –, de lehet, hogy az örök boldogság is éppen ilyen. Szüntelen változás, mely a végtelen jó felé tart. 

Én is éhes vagyok, szomjas vagyok. Életéhségem naponta gyógyítgatom, éppen úgy, ahogy testi éhségemet is csillapítanom kell. Eszem, de nem zabálom az életet. Ízlelgetem, forgatom a számban, nyelvemmel görgetem, ínyemhez simítom, hogy érezzem, hogy kiszívjam minden aromáját, édes, savanyú, sós és keserű, a legkülönfélébb harmóniában.

Nem tudok betelni az élettel. El is határoztam, hogy átviszem a túlsó partra. Igen, én átviszem. Sikerülni fog.

Te is átviheted. Neked is sikerülhet. Ne félj! Csak gyűjtsd magadba, szívd magadba, mindazt, ami jó, ami áldás, és légy te is áldássá. Legalább egyetlen lény számára. A többinek meg, akiket nem tudsz vagy nem mersz jól szeretni, szándékosan sohase árts, se szóval, se tettel, se gondolattal. Egy cserép virág is megfelel. Ez csak nem sok?

Az esti összebújásokat szeretem a legjobban. Hozzá simulok, közel, amennyire csak engedi a testem, és szorítom, ölelem, amíg el nem lopja tőlem az álom. Őt viszem át először. Őt, a társamat, életem, lényem részét, aztán meg visszafordulok az egész életért. Így viszlek át téged is, ha te is akarod.

Anya, ne menj el!

Reggelente, úgy  fél hat tájban magamra vetett télikabátban kirontok a fagyba, hogy kint éjszakázó kutyámat Bubut, és cakkos fülű harci kandúromat Machiavellit beengedjem egy kis melegedőre, míg készülődöm. Kicsit beszélgetünk, hogy s mint múlt az éjjel. Machiavelli, hideg ide vagy oda, ki-kimaradozik, hidegundorát legyőzi a szerelmi hevület. Aztán a korareggeli homályban aggódva fürkészem a hőmérőt, mennyit is mutat. Ma is azt mutatta, hogy mínusz húsz fokhoz közel a fagy makacsul tartja hadállását. A hideg ellenére sem állom meg, hogy szememmel végig ne pásztázzam fagyban vergődő kertem, s ne üzenjek valamit a hamarosan kifakadó életről. De jobban tudja azt ő nálam is! Erősebb, bölcsebb nálam, az ő reménységét a tél meg nem rendíti egyetlen percre sem.

Ma reggel az ezüstfenyőmön akadt meg a tekintetem, s feledtem a hideget. Hajnali szépsége nem engedett el. Csak álltam és bámultam dús, fényes tűleveleinek tömegét, telt volt és magabiztos, egyedül állt, de nem magányosan, ereje teljében. Egy királynő hűvös méltóságával uralta a kertet, feje fölött, mint egy diadém, a lenyugvó hold keskeny sarlója.

Tudjátok, a hajnalok gyakran csodákat teremnek. Hajnalban még a nagybeteg is megkönnyebbül, s ha valaki oly szerencsés, hogy napkeltekor születik, boldogabban érkezik a földre, s békésebben hagyja el anyja ölének védelmét, aki pedig hajnalban távozik örökre, könnyebben hagyja el földi otthonát.

Csodás napszak a hajnal, higgyétek el nekem! Mert ezen a hajnalon is történt valami páratlan: eltűnt télbe gémberedett kertem, s egyszercsak fölém hajolt az anyám. Gyermekkorom legfényesebb csillaga: Afrodité és Demeter, Tündérkirálynő, Magna Mater. Sűrű homályban fénnyel szőtt, kápráztató és tünékeny Éjkirálynő.

Anya, ne menj el! – mondtam azon a régvolt estén láztól cserepes, kiszáradt szájjal. Vagy csak akartam mondani?  Talán úgy legyengített a több napos láz, hogy nem is tudtam vágyam szavakká formálni. De, mégis. Talán csak leheltem, s ő nem hallotta meg. 

Hét éves lehettem, vagy még annyi sem, amikor egy szokványos gyermekbetegség, kanyaró vagy skarlát ledöntött a lábamról.  Folyt a fiatal test küzdelme lázgörcsökkel, s eszméletvesztésekkel – én legalább is így emlékezem. A nagyanyám volt mellettem. Egyfolytában varrt. Amikor lázálmaimból néha felmerültem, hallottam a Singer véget nem érő zakatolását, s láttam a varrógépre tett kislámpa fénykörében fáradt arcát. Szemével a gép alatt sikló anyagot kísérte, lába a pedált nyomta lankadatlanul. Ha felneszeltem, hozzám sietett, fölém hajolt. Borogatott, itatott, gyógyszert kényszerített belém, aztán újra indult a varrógépzene. 

Nem tudom hány napja tartott küzdelmem a kórral, hol fáztam, hol majd elégtem, halálosan kimerültem végül. Különösen az esték voltak gyötrelmesek. Azon a felejthetetlen estén azonban mégis csodálatos dolog történt – lám, lám, néha az este is terem csodát! A világ legszebb asszonya, maga a Tündérkirálynő hajolt fölém. Anyám opálos fénnyel telt bőrét mintha belülről világították volna meg, valami rejtett fényforrással, sötét haja előrebukott, csaknem megérintette arcomat.  Csupán egy pillanat volt, míg betegágyam fölé hajolt, de mélyen beszívtam illatát, melyet azután évekig kerestem, s kutattam. Sokáig kísérleteztem, hogy különféle parfümök keverékéből valahogy előállítsam a páratlan aromát, de hiába.

Anya az Operába megy – susogta, és felkacagott, finoman, édesen csilingelve, mint amikor két kristálypohár összecsendül. Könnyű kézzel meg is érintett. Egy kicsit megigazította a takarót rajtam. Talán a mozdulat nem is nekem szólt. Tudja anyuka  – szólt hátra –  ma a Don Giovanni, az egyik kedvencem … Nagyanyám nem válaszolt, azt hiszem, fel sem emelte a fejét. Akkor vettem észre az árnyékba borult szobában az ajtó közelében várakozó magas, elegáns férfit. Az anyámra várt, de nem az apám volt. Don Giovanni állt ott a félhomályban – maga a megtestesült csábítás.

Hogyan lehet, hogy hét évesen oly egyértelmű volt számomra Don Giovanni hatalma? De nyilvánvaló volt, kit képvisel, s az is, harcolnom kell ellene, még ha reménytelen is a küzdelmem. Olyan nagy volt a tét.

Összeszedtem hát minden erőm, hogy az elkerülhetetlent megakadályozzam, s akkor hangzott el az a bizonyos mondat: Anya, maradj velem! Ne menj el! De közben hallottam a sötétkék taft titokzatos suhogását – távolodott. Elkéstem. Anyám nem csókolt meg, talán túl izzadt voltam, csak intett, finom keze úszott a levegőben. Talán meg sem hallotta suttogásomat. Az ajtó bezárult, a Tündérkirálynő és kísérője eltűntek, én meg magányosan és reménytelenül visszahulltam a lázba.

Anyám védelmében el kell mondanom, hogy tudta, a legjobb kezekben vagyok, nagyanyámnál jobb ápolót aligha találhatott volna. Biztos volt abban, hogy fiatal szervezetem hamarosan legyőzi a betegséget. Amit azonban nem tudott szegény megbűvölt, öntudatlan anyám, hogy akkor tőlem a szeretet és a szépség távozott, s helyet hagyott a roppant űrnek sok-sok évre. Szegény boldogtalan anyám nem is sejtette, hogy azon az estén meghalt bennem a bizalom minden ember iránt, s ezután majdnem negyven éven át éltem ezzel a fájdalommal. Drága, tudatlan, ifjú anyám azt sem tudta, hogy elveszítette a gyermekét csaknem örökre, mert az nem bírta az anyanélküliség gyötrelmét. Imádott, szépséges anyám azt sem sejthette akkor, hogy halálába később még egyszer belehalok, s ha majd eljön a bűnök temetésének és a megbocsátásának kegyelmes hajnala ezt az estét lesz a legnehezebb végleg elengedni és megbocsátani.

Még én is tudatlan voltam, nem is sejtettem, hogy nem egészen húsz év múlva lassan kinyílik majd egy kórterem ajtaja. Az ajtót egy fehér köpenyes férfi nyitja ki, mögé lép, s int nekem. Csupán egyetlen kézmozdulat volt, és a rám szegeződő tekintet. Tudtam, hogy veszítettem. Végleg elveszítettem az anyámat. Végleg cserbenhagyott, odaadta magát, még mindig ragyogó ifjú lényét, kívánatos asszonyiságát, sohasem beteljesített anyaságát a ráknak. Akkor újra imádtam és gyűlöltem.

Három hét telt csupán el a végzetes intéstől a haláláig. Ez idő alatt negyvenfokos lázban égtem. Hol az életéért könyörögtem az ellenséges Istenhez, hol haláláért esdekeltem, mikor a testén be nem gyógyuló sebekre esett a pillantásom. Naponta, rettegve mentem hozzá, él-e vagy holt, akit ott találok, s ha élő nem kérdi-e: mikor halok meg.

Aztán egy napon a betegnek szánt ajándékommal a Moszkva téren vártam a villamosra, amikor addig sohasem tapasztalt gyengeséget éreztem. Lábaim cserbenhagytak, ezért leültem egy beton virágtartó peremére. Akkor halt meg az anyám.

Telihold - Lilith és Éva

A Holdtól mindig tartottam. A Nap a barátom. Pedig el- , feléget. Nem bánom. Én is égek, ki tudja, tán mégsem égek el. Vele válok inkább eggyé, a Nappal, vele hálok, nem a sápadt Holddal, a bitang csalóval. A Hold taszít. Igaz, néha mókás arcát mutatja, a kópét, a bohócot, a jóságos öreg gyereket. De nem hiszek neki, a szemébe vágom, hogy szemfényvesztő. Teliholdkor mutatja meg az igaz természetét, kimutatja a foga fehérét – ahogy Dédi mondogatta. Befurakszik a szemhéjam alá, a bőröm alá. Akár hová gyűröm a párnám, utánam ered, előbb vagy utóbb utolér, párnámra fekszik, hozzám tapad, bárhogyan forgolódom, tiltakozom. Hozzám simul, de csak azért, hogy kikémlelje a titkaimat, s ha kiolvasta belőlem az igazamat, azonnal kifecsegi. 

Azt mondják a nőiség holdszerű. Az nem lehet! De, talán. Talán mégis. Talán ő Lilith, Éva árnyékszemélyisége. Lilith holdtermészetű. Mindig változó, sápatag, elfogyatkozó beteges fénylény, de több benne az árnyék, mint a fény. Lilith az örök éhség, a sóvárság. Tetteti és sajnáltatja magát. Lássátok majd’ elfogyok, elveszek, megszűnök, emésztődöm. Miattatok bánkódom, a szerelem betege vagyok, mert nem szerettek. Pedig ő az a szenvedély, melyben nincs szeretet. Felfal, veled táplálkozik, minden élővel, aki megszereti. 

A Hold is állandóan kesereg: hogy magányos, hogy nem becsülik. Azt állítja, hogy az éji vándorok neki köszönhetik, hogy el nem tévednek, azzal dicsekszik, hogy ő világít éjjel, s ha az álnok Nap el nem homályosítaná, világítana nappal is. Néha láthatjátok kétségbeejtő erőlködését, hogy a Nappal versenyre keljen. Olyankor könyörög: sirassatok meg és dicsérjetek, látjátok én vagyok a küzdelem és a hűség. Aztán mégis eltűnik, felszívódik. 

Szeretetéhség - Levelek Hyóhoz (részlet)

Én is mohó voltam, reszkettem a felfedezéstől, hogy talán végre táplálékhoz jutottam. A szeretetéhség hajtott, be akartam falni a másikat mielőbb, fulladásig lakni vele. Éreztem, hogy jó, édes a számban, simogató a gyomromban! Ne ítéljük meg az éhezőt! De a bölcsek, a sokatéltek mondják: lassabban, lassabban... ízlelgesd, tanuld a mást, a másikat. Alig érintsd előbb, aztán, ha látod, hogy nyílik, menj tovább, ha zárkózik, állj odébb, és várj, hátha megint nyílik és beenged. 

Így is lehet szeretni. Akkor már nem a magad kívánságával törődsz elébb, őt akarod jól lakatni, ha éhes, és megitatod magaddal, de csak ha szomjas.

Tudod te jól! Csak még makrancos a lelked, a tested a próbához kell idomítanod. Én már tudom, hogy sikerül, sikerülni fog. De csak ha múlik az ifjúság.

Az elengedés iskoláját is ki kell járnunk. Nehéz. Lehet, sok-sok bukás után léphetünk csak tovább, remegő térddel, a vádliban görcsös nyilallással. Pedig a szeretet parancsa mellé oda kell tenni - de sokszor leírtam, de sokszor mondtam magamnak is: csak ha ő is akarja! Így üzent nekem egyszer az Isten egy reménytelen szerelemben. Újra meg újra találkoztam ezzel a mondattal. Eleinte ellöktem magamtól, ordítva fogtam be a fülem, hogy inkább az ordításomat halljam, mint az igazságot. Meg azt az üzenetet se akartam meghallani - de tiltakoztam - hogy nem adlak neki, mert rosszul bánna veled. Nem adlak neki, mert sze-ret-lek!

Most már értem. Nem fáj a múlt. Derűt érzek, rá sem haragszom - néha sajnálom, de ez is el fog múlni.

Éppolyan óvatos vagy, mint én. Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is. Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen. Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig. Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad.  

Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget  tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor. Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én.