Telihold - Lilith és Éva

A Holdtól mindig tartottam. A Nap a barátom. Pedig el- , feléget. Nem bánom. Én is égek, ki tudja, tán mégsem égek el. Vele válok inkább eggyé, a Nappal, vele hálok, nem a sápadt Holddal, a bitang csalóval. A Hold taszít. Igaz, néha mókás arcát mutatja, a kópét, a bohócot, a jóságos öreg gyereket. De nem hiszek neki, a szemébe vágom, hogy szemfényvesztő. Teliholdkor mutatja meg az igaz természetét, kimutatja a foga fehérét – ahogy Dédi mondogatta. Befurakszik a szemhéjam alá, a bőröm alá. Akár hová gyűröm a párnám, utánam ered, előbb vagy utóbb utolér, párnámra fekszik, hozzám tapad, bárhogyan forgolódom, tiltakozom. Hozzám simul, de csak azért, hogy kikémlelje a titkaimat, s ha kiolvasta belőlem az igazamat, azonnal kifecsegi. 

Azt mondják a nőiség holdszerű. Az nem lehet! De, talán. Talán mégis. Talán ő Lilith, Éva árnyékszemélyisége. Lilith holdtermészetű. Mindig változó, sápatag, elfogyatkozó beteges fénylény, de több benne az árnyék, mint a fény. Lilith az örök éhség, a sóvárság. Tetteti és sajnáltatja magát. Lássátok majd’ elfogyok, elveszek, megszűnök, emésztődöm. Miattatok bánkódom, a szerelem betege vagyok, mert nem szerettek. Pedig ő az a szenvedély, melyben nincs szeretet. Felfal, veled táplálkozik, minden élővel, aki megszereti. 

A Hold is állandóan kesereg: hogy magányos, hogy nem becsülik. Azt állítja, hogy az éji vándorok neki köszönhetik, hogy el nem tévednek, azzal dicsekszik, hogy ő világít éjjel, s ha az álnok Nap el nem homályosítaná, világítana nappal is. Néha láthatjátok kétségbeejtő erőlködését, hogy a Nappal versenyre keljen. Olyankor könyörög: sirassatok meg és dicsérjetek, látjátok én vagyok a küzdelem és a hűség. Aztán mégis eltűnik, felszívódik. 

Szeretetéhség - Levelek Hyóhoz (részlet)

Én is mohó voltam, reszkettem a felfedezéstől, hogy talán végre táplálékhoz jutottam. A szeretetéhség hajtott, be akartam falni a másikat mielőbb, fulladásig lakni vele. Éreztem, hogy jó, édes a számban, simogató a gyomromban! Ne ítéljük meg az éhezőt! De a bölcsek, a sokatéltek mondják: lassabban, lassabban... ízlelgesd, tanuld a mást, a másikat. Alig érintsd előbb, aztán, ha látod, hogy nyílik, menj tovább, ha zárkózik, állj odébb, és várj, hátha megint nyílik és beenged. 

Így is lehet szeretni. Akkor már nem a magad kívánságával törődsz elébb, őt akarod jól lakatni, ha éhes, és megitatod magaddal, de csak ha szomjas.

Tudod te jól! Csak még makrancos a lelked, a tested a próbához kell idomítanod. Én már tudom, hogy sikerül, sikerülni fog. De csak ha múlik az ifjúság.

Az elengedés iskoláját is ki kell járnunk. Nehéz. Lehet, sok-sok bukás után léphetünk csak tovább, remegő térddel, a vádliban görcsös nyilallással. Pedig a szeretet parancsa mellé oda kell tenni - de sokszor leírtam, de sokszor mondtam magamnak is: csak ha ő is akarja! Így üzent nekem egyszer az Isten egy reménytelen szerelemben. Újra meg újra találkoztam ezzel a mondattal. Eleinte ellöktem magamtól, ordítva fogtam be a fülem, hogy inkább az ordításomat halljam, mint az igazságot. Meg azt az üzenetet se akartam meghallani - de tiltakoztam - hogy nem adlak neki, mert rosszul bánna veled. Nem adlak neki, mert sze-ret-lek!

Most már értem. Nem fáj a múlt. Derűt érzek, rá sem haragszom - néha sajnálom, de ez is el fog múlni.

Éppolyan óvatos vagy, mint én. Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is. Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen. Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig. Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad.  

Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget  tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor. Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én.