Árnyékélet

Hogy sivatagban élek - hogy egyszerűen ide születtem, s hogy ezen semmi és senki sem változtathat, meg hogy mindannyian sivataglakók vagyunk -, valójában igen korán észrevettem, sőt, e ténybe, egy kétségbeesett kudarcba fulladt kiugrási kísérletemet követően, úgy a húszas éveim közepe táján, bele is törődtem. Mert lázadásom csúfos bukással végződött, fennakadtam a semmi szélén - pókocska, aki saját hálójába gabalyodottan vergődik -, onnan kapaszkodtam vissza nagy keservesen a valamibe –, megalázottan, bűntudattal és mindenbe beletörődve, egyben némi malíciával: Úgy kell nekem, és úgy kell neked is, végül is, a fene egye meg, megérdemeljük! Hogy miért? Nézz rám, és nézz magadra, méginkább magadba... Az érzelmi kavalkádba némi melankólia is vegyült, mind közül a legveszélyesebb kísérőérzelem, mert benne lappangott a rejtett halálvágy.

Úgy gondoltam, mivel nincsen más, csupán végtelen forró homokbuckákat szállító lankadatlan szél, fehérre fakult forró ég, és bolyongás víztelen helyeken, ezért a legjobban tesszük, ha elfogadjuk a mindennapi a sivárságot, az ínséget, no meg a végső semmit. Belátjuk, hogy semmit sem tehetünk. Ha lehullok oda, honnan egykor felmerültem - de kérdezett-e valaki arról, akarom-e, kell-e nekem az öntudat? - végre vége lesz a valaminek, ami talán a semmiből támadt, fortyogva és öklendezve önmagától és az elkerülhetetlen létezéstől. Igen, ez lesz végső jutalmam, visszahullok az öntudatlanságba.

Mégis folytattam sivatagi vándorlásomat - nagyjából úgy, ahogyan a többiek -, mert az életösztön makacs motorja, ha néha ki is hagyott, azért zakatolt, de egyre szárazabb lett a szívem és a szájpadlásom, s míg gépiesen lépdeltem a többi boldogtalanhoz csapódva, velük, mégis külön, a roppant vonulásban megpróbáltam a szélről a közép felé sodródni, elvegyülni. Úgy a legbiztonságosabb. Varasodó közönnyel bámultam a poroszkáló hordát, és megpróbáltam elsajátítani a legtökéletesebb mimikrit. Ha a sivatag az egyetlen valóság, éljünk a kaktuszokhoz, a denevérekhez, a gyíkokhoz, a kengurupatkányhoz, vagy a szamárnyúlhoz hasonlóan - alkalmazkodjunk, váljunk hamisítatlan sivataglakókká. Az ember éppen csodálatos alkalmazkodóképessége révén vált e földgolyó teljhatalmú urává, igaz?

Árnyékéletet éltem. Látszólag tettem, amit elvártak tőlem, s amit én magamtól, de közben végtelen filmként pergett bennem az érthetetlen, megemészthetetlen esemény minden egyes képkockája. Különösen belém égett egy kép, első pillantásra jelentéktelen, mégis, ha később zaklatott elmém felidézte, rám rontott a múlt. Anyám éppen rálátott a kórházépület egyik tűzfalára. Az egyik délután a lebukó nap egy fa koronájának árnyképét vetítette a téglaburkolatra. Mielőtt eltűnt volna a fény, utolsó erőfeszítésével lángoló bíbor kelmévé szőtte a falat, s rajta az árnyék fekete csipkeszövetté nemesült. A látvány mindkettőnket megragadott. Ő már búcsúzott a földi széptől, én meg akkor kezdtem megérteni fogva tartó erejét, hatalmát, és a végső elválás semmihez sem hasonlítható szomorúságát. Akkor úgy gondoltam, ez a szépség át nem menthető, éppen úgy nem vihetjük át a túlsó partra, ahogyan a szerelmet, s egyéb javait a létezésnek. Én is kérdeztem, ahogyan Nagy László, és feleltem is. Azt válaszoltam, aminek sejtelme gyötrőbb, mint a közeli elmúlásé: Senki. Senki, senki, senki.

A száját lestem, rátapadtam - a tekintetét úgy is kerültem -, vajon mikor kezdi formálni azokat a szavakat, mikor rendeződnek mondatokká a sejtelem kérdőszavai, alanyai és állítmányai? Átok lesz-e belőlük vagy csak siralom? És mit mondok majd én? Ezt fogom akkor is üvölteni: Senki!? De nem kérdezett.

Akkor megsirattam őt, a távozó szenvedőt, és magamat, a később távozó szenvedőt, és téged, meg őt is, mindannyiunkat. Nem voltak könnyeim, csak befelé folyt valami maró, savszerű folyadék, mely először a szájüregemet, aztán a nyelőcsövemet, végül a gyomromat és beleimet égette el. A lelkem telis-teli lett savmarta kavernákkal. A szavaimmal végzett elsőként. Jóformán megnémultam, de ezt a zajban, mindig mindenki egyszerre beszélt, senki sem vette észre, s így is volt jó. Jaj, nehogy kérdezzenek, hiszen nincsenek válaszaim. Pedig voltak, hetyke, pergő, slágfertig válaszaim voltak, mint a dobpergés, ha megszólítottak, ha kérdeztek, jó ritmusban, azonnyomban visszadoboltam büszke feleletem. Mindig a helyén, mindig ült a válasz. A sav az érzéseimmel, végül a gondolataimmal is végzett. Valósággal kiürültem.

Ha odabent fellobbant is olykor-olykor lélekgyertyám, s felvette a harcot a benti sötétséggel, nyomban lecsapott rá, és kioltotta egy könyörtelen koppantó, a halál irgalmatlan ténye. Azért az életfélelem és élni akarás küzdelmében nem adtam meg magamat azonnal. Talán nem is én voltam, hiszen akkor észre sem vettem, hogy maradék erőmet önmagam megmentésére koncentrálom. Ki tette, akkor mindezt? Ki töltötte fel, ha csupán cseppekkel is kiürült üzemanyag-tartályomat? Ki hitte bennem, hogy mégis érdemes, amikor én nem?

Fürkésztem a kiutat, és kapaszkodó után kutattam, mely elég erős, hogy zuhanásomban megragadhassam. Azt hittem, rajtam kívül kell keresnem, hisz erőtlennek és csüggedtnek éreztem magam, pedig valójában belül volt. A megmentő erő mindig odabent van. Még ha erős kéz nyúl is érted, ha a benti hang nem tanácsolja, ragadd meg, vagy te nem hallgatsz rá, véged. Ez a tanácsos akkoriban azt súgta nekem: tekintsek kifelé, ne csak befelé, és előre is, ne csupán hátra. Akkor valahogyan összeszedtem magamat, s megpróbáltam gyakorlati lépéseket tenni hasznos ügyekben.

Bizonyára anyám halálos ágya mellett nyitottam kaput óvatlanul a rákfélelemnek, s ez vezetett arra, hogy életemben először elmenjek egy nőgyógyászhoz, és megvizsgáltassam magam. Pedig eszelős félelmet éreztem mindattól, ami ott velem történhet. A kiszolgáltatott feltárulkozástól iszonyodtam legelébb, de féltem az ismeretlen minden ízétől, a formáktól, a fényektől és árnyékoktól, a szótól és hallgatástól, a magamétól és a másikétól, aki belém váj, akinek megengedem, hogy megérintsen a bensőmben, tapogasson, vájkáljon bennem - ó, iszonyú - hogyan is lesz ez tulajdonképpen? -, s a rettenetes hírtől, ami talán ott vár rám. Irracionális félelmek, irracionális várakozások ugyebár? Egész raja a manóknak, lidérceknek, boszorkányoknak, villőknek, patkány- meg farkasarcú démonoknak, gyíkoknak, sárkányoknak, a félelem pokolbéli seregeinek.

Csupán én gondolom, hogy ezek, mint nyálcsorgató falka egész utunkat végigkísérik, lesve, mikor gyengülünk el annyira, hogy végre belénk vájhassák ragadozó fogukat? Csupán én engedem oda magam éhségüknek újra meg újra gondatlan-gyengén? Valójában sohasem tudtam leszámolni a félelemmel, pedig egy idő óta, legalább is elméletben, ismerem a módját. A félelmekkel csak úgy tudunk leszámolni, ha farkasszemet nézünk velük, ha nem engedjük, hogy a hátunkba kerüljenek.