Tiziano Vecellio - Égi és földi szerelem 2.

Tiziano Vecellio

Otthon alig volt könyv, talán ha tízegynéhány kötetre rúgott a gyűjteményünk, beleértve a Bibliát és az imádságoskönyvet is, meg a Szabad Föld kalendáriumát. Ám volt közöttük egy, melyet az értékes jelzővel illettünk valahányan, melyre nagyon kell vigyázni és mindenképpen meg kell őriznünk. Ha erről beszéltünk az áhítat tömjénillata betöltötte a szobát, s mélyen beivódott a vályogfalakba: Barát-Éber-Takács A művészet története. Nos, ez a könyv volt egyik kedvencem, kimeríthetetlen kincsestár, képben és szövegben egyaránt, az örök olvasni- és néznivaló. Igazán csodás napokon, amikor a levegő váratlanul megtelik valami kimondhatatlan fényességgel és remegéssel, amit senki sem lát, és egy láthatatlan hárfa zeng, melyet bár senki sem hall, de mindenki érez, aki valahogyan oly szerencsés, hogy belekerül e szép napok aurájába, ezeken a napokon többnyire a Barát-Éber-Takácsot forgattam. A könyv vaskos volt, súlyos, és én végtelenül óvatosan bántam vele. Az asztalt először is alaposan letörölgettük, majd tisztasági vizsgálat után – a fejemet ferdén az asztallap fölött tartva végigpásztáztam a felületet, majd többször gondosan ráfújtam, és újratöröltem – óvatosan ráhelyeztem a csomagolópapírral bekötött kötetet. Bár több oldal egyszerre lapozása nem tartozik a kíméletes olvasási szokásokhoz, néha ezt is megkockáztattam, hogy mielőbb odaérjek Tiziano Égi és földi szerelem című festményéhez. Itt aztán hosszan időztem, feltétlenül tovább, mint egyéb csodás helyeken.

A szüleim válása utáni harmadik évben a karácsonyt anyáméknál tölthettük. Addig alig láttuk őt, s talán az alku is éppen ezért köttetett: három év után, hadd legyenek végre nálam... Azon az őszön a harmadik férjjel végre beköltözhettek az új otthonba, egy rózsadombi villába társbérlőként. Két szobájuk volt, a bérlőtársnak, a gyermektelen középkorú párnak, egy. A jókora konyhában ketten is elfértek, a fürdőszobán meg osztoztak, időrend szerint hol ez, hol az a pár vehette birtokba a közös helyiséget. Nem volt ez akkoriban ritka, volt hogy kettőnél több idegen családot is egymáshoz rekesztett az ínséges lakáshelyzet. A villa valamikori gazdái angol kertté szelidítették a domboldalt, s e hajdani igyekezet olyan gyümölcsöt termett, mely később ellenállt minden támadásnak. A kert túlélte a nemtörődömség és elhagyatottság tőrdöféseit, a háború, béke és forradalom megannyi próbatételét – mert vannak küzdők, kiket még a béke sem kímél –, legéletképesebb harcosai kiállták az idők próbáját. Voltak ugyan, akik feladták – de a holtakat eltemették és felélték, majd a megmaradók vették birtokba a területet, kedvükre nőttek, virágoztak, burjánoztak. Tél volt, amikor először láttam levetkezett szépségében, de még pőre ágai-bogai is azt hirdették, hogy a kert nem halott, csupán elaludt, pihen, hogy erőt gyűjtsön egy újabb virulásra.

Azon a karácsonyon, amikor az ebéd utáni lágy csendben együtt lapozgattuk anyámmal az ajándék könyveket, akkor láttam először ezt a könyvet is, és benne a a Tizianót. Már az is öröm volt, hogy egymás mellett ülhettünk egy félórácskát, vagy még többet. Egy kissé feszélyezettek voltunk mindketten, talán még sohasem ültünk így egymás mellett, hiszen, amikor elhagyott bennünket még csupán hét éves voltam, az öcsém meg öt múlt. Három év telt el, én betöltöttem a tizet októberben, és annyi minden történt azóta... Azt hiszem, az öcsém is hasonlóan érzett, szokatlanul csendes volt, csak tologatta a mozdonyt, ide- meg odacsatolta a kocsikat, motyogott közben, épphogy pittyeget, mint egy madárka, akit egy pillanatra visszaraktak a fészekbe. Mindannyian hallgatagabbak voltunk a szokásosnál, csak a mostohaapám volt harsány, ha kellett, ha nem viccelődött, akárcsak máskor. De még ez sem karcolta meg a rég áhított hangulatot.

Anyám is boldognak tűnt, derűs volt, azt hiszem, bizakodott, hogy végre minden a helyére kerül, és azután minden ragyogni fog örökös ünnepi fényben. Még a zongorához is leült aznap délután, kottahalmok között turkált izgatottan, én meg bámultam és csodálkoztam, nem is tudtam, hogy zongorázni is tud, régebben csupán énekelni hallottam. Egy zongora... Láttam nyomban, amint először beléptem, azonnal észrevettem, hogy ott áll a szobában, kicsit oldalt fordítva, az ablakhoz közel, mégis a középpontban, hatalmasan és három karcsú lábán könnyedén, szinte súlytalanul, repülni készen, titkosan és méltósággal teljesen, de valahogy el sem tudtam hinni, hogy valóban idetartozhat. Talán valaki itt felejtette, de egyszer majd eljön érte. Megáll a ház előtt egy teherautó, és felteszik rá... Nem volt új, de mégis fénylett, mint a fekete kínai selyem, alig mertem megérinteni, pedig jó lett volna felemelni a fedelét, felfedni az elefántcsont és fekete billentyűket, s talán pötyögni rajtuk valamit.

Lapozgattuk a könyvet, ő meg mesélt, mindent kívülről tudott, nem is kellet elolvasnia a szöveget, szabadon beszélt az egyiptomiakról, a görögökről, s közben mutogatott, repkedett a finom, csaknem áttetsző keze, egy a műalkotások közül: Nézd, Müron Diszkoboloszát, nézd, mit tudnak a testről, a mozgásról a görögök... Ő kigyúlt, én meg lángra lobbantam, mert magához engedett, engedett bepillantanom a lelkébe, igaz csak a szegletébe, de az ő világába, egy felnőtt világába... beengedett végre engem, a méltatlant, az addig kirekesztettet. Ámultam, mert jól láttam, hogy a vadászó Artemisz ült le most mellém, a szilaj és mindentudó istennő, magához emelt és vont, s ha csupán egyetlen pillanatra vagy néhány órára talán, az is érthető. Aztán egyszerre megpergette a fényes lapokat – vége, vége, gondoltam – ánizsillatú por szállt fel, ráült a pilláimra, és egy kissé elhomályosult a látásom, de észrevettem, hogy mielőtt becsukta volna a könyvet, még egy pillanatra elidőzött egy képnél.. Megremegtem, szerettem volna megállítani, hadd nézzem meg én is, mert összeszorult a torkom a látványtól, de a könyv bezárult, két táblája, mint a beteljesült végzet magába zárta az addigi örömöket. Égi és földi szerelem, Tiziano – mondta.

Gedei Viktória: Szív-meg-szakadás

Csak ültem, kissé kábultan, aléltan, nem tiltakoztam, elengedtem nyomban, lemondtam róla, lemondtam a folytatásról, éppen úgy, ahogyan egykor lemondtam végleg róla is. Akkor futólag rám tekintett, de nem látott engem, sejtelme sem volt arról, mit gondolok, és mit érzek, csak az elmúlt pillanatot látta még – de az is elszállt, mert kiürült a pohár –, s talán a vágyott következőt. Ám az öröm adakozóvá tette, ezért ezt mondta: – Neked adom ezt a könyvet. Jó? Otthon majd nézegetheted. Olvasgathatod. Hiszen már tudsz olvasni. Az én nagy lányom! – Gyorsan magához ölelt, aztán ment, mert valami sürgős dolga akadt a konyhában, aztán hallottam, amint turbékolva nevetgél és tudtam, rám már nem gondol, se az Égi és földi szerelemre. A szófoszlányok dallama felidézte a régi hangot, amikor takarítás közben énekelt, azokban a boldog-boldogtalan időkben, amikor még egy család voltunk. Carmen, Carmen dalolt odakint. A könyv ott feküdt előttem, most már az én könyvem, de nem érintettem meg, meg sem kíséreltem, hogy megkeressem az Égi és földi szerelmet: Akkor és ott még várnom kellett, és én vártam rendületlenül.

Csak sok-sok év múltán ébredtem rá, hogy az életemet végigkísérő szomjúság, a betöltetlenség tompa fájdalma – mely hozzátartozott létezésemhez, akár szorgalmas tüdőm légzési tevékenysége –, a várakozás kísérőtünete volt. A várakozás éppen akkor született, amikor én, ezért rémülten nyomban anyám mellét kerestem, mert azt hittem, ez csupán a táplálék utáni vágy. Valódi tartalmát később kezdtem sejteni, igen, amikor megpillantottam a képet, s elhangzott a mágikus mondat: Égi és földi szerelem. Akkor kezdett derengeni bennem hiányom tényleges mibenléte, s egy pillanatra feltárultak dimenziói. Mint amikor egy barlang bejáratánál az első kíváncsi fénycsóva végigpásztázza a falakat, aztán, a sötétség végtelen végén reménység támad, valami visszaveri a fényt, az visszapattan, mint egy szilaj szikra, és szíven találja a kutatót. Azt gondoltam, Tiziano Vecellio segítségemre lesz, mert ő tud valamit, tudnia kell, hiszen ismeri a varázsigét, ezek szerint már járt a barlangban.

Gedei Viktória: Egy árny

Tulajdonképpen ez a sejtés dúlta fel közös karácsonyunkat, mert nyugtalanság költözött belém, még maradtam volna anyám közelében, hátha újra magához von, hátha még egyszer kinyitja a kaput, s gyengéden beiinvitál, ha csak egy percre is, ugyanakkor mentem is volna, hogy végre békében kinyithassam a titkok könyvét, s hozzákezdhessek a megfejtéshez. Valamit álmodtam is róluk, a kútnál ülő két nőalakról, de álmom mindkettőt felöltöztette, sőt mind a hármat, mert volt egy harmadik szereplője is a képnek, talán éppen én magam, aki belépett a mediterrán tájba, mely akkor inkább fenyegető volt, ingoványos, mély árnyékoktól rejtett, bizonytalan. A két alak összetartozott, a harmadik, talán én, idegen volt, aki jobb, ha mielőbb távozik, még mielőtt ezek észreveszik hívatlan behatolását.

Karácsony második ünnepén utaztunk haza, s már azon a késődélutánon szent hellyé vált egyetlen asztalunk. Kétségkívül megillette ez a megtiszteltetés, hűségesen szolgált, s ennek következtében, mintegy jutalomként, mindenféle harci sérüléssel büszkélkedhetett, kések okozta vágásokkal, vésésekkel, klopfoló ütésnyomaival, és forró edények karikamintáival, meg mindenféle tinta- és festékfoltokkal, mert hol konyhaasztal volt, hol étkező, hol tanulószoba, s ha úgy tetszett, oltár. Gondos takarítás, terítés után rákerült, végre kinyílt a könyv. Eleinte együtt nézegettük, aztán egyedül maradtunk mi ketten, Tiziano meg én.

Faggattam. Melyik az égi, s melyik a földi? Hajlottam rá, hogy éginek a jobb oldali, meztelen női alakot tekintsem, mindenekelőtt földöntúli szépsége miatt. De más is emellett szólt. Az angyalok – ha vannak egyáltalán, gondoltam, mert már túl voltam a hitetlenség első jeges korszakán - minek is viselnének ruhát, hiszen az égben nincs hideg! Égi volta mellett szólt az is, ahogyan a másikat nézte, vágyakozva, szeretettel, ahogyan felé hajolt, készen arra, hogy felálljon, odamenjen hozzá és megölelje. Egy szelíd lény, akiben rosszaság nincsen. Angyali jó. Látszik, hogy csak arra vár, hogy a másik – nyilvánvalóan ő a földi személy – végre ránézzen, hogy végre észrevegye. Talán éppen a vigasztalás szavait keresi, s mindjárt meg is szólal: Nézz rám, ne szomorkodj, kedves! A jobb oldali gyengéd, nyugodt és adakozó. Még azt sem bánja, hogy a szél lefújja testéről a vörös kelmét, s ölét is alig takarja valami, sőt, nyomban lehullik az is! Nem szégyelli magát, de miért is szégyellné, hiszen olyan szép! Lehet-e más, mint égi? Hol van ilyen a földön, ugyan hol? Feltehető, hogy eme gondolatok az újra ébredező hit gondolatai voltak, ám csupán a hit csíraállapotában, védtelen, eltaposható formában. Olyan jó volna hinni valami távoli, megronthatatlan jóban, amihez tétova magunkat újra meg újra hozzámérhetnénk!

Akkor észrevettem, hogy a jobboldali szemében is bujkál valami rejtett szomorúság. Hát hogyne, hiszen amaz nem törődik vele! Haragudni kezdtem a megközelíthetetlen másikra, a komorra, aki csak a távolba bámul, ostoba, értetlen arccal. Még a gyerekkel sem törődik, holott lehet, hogy az övé. Pedig micsoda ruhája van! Káprázatos! Biztosan gazdag, az a fajta, akinek semmi sem elég. Közönyösen üldögél a csodás tájban, szinte ott sincs, láthatóan meg sem érinti az őt ölelő szépség, észre sem veszi a tájat, éppen úgy, ahogyan azt sem, hogy az égi éppen felé fordul, nyíltan, gyengéden. Tudomást sem vesz, sem róla, sem az édes gyermekről, akit ölbe kéne vennie, csak szorongatja azt a csúf fekete tálat – mi lehet benne? – az ölében meg hervadt virágok. Mi a baja? Hiszen, látszik, hogy mindene megvan! Lám, hogy vigyáz, hogy szépen üljön, nem baj, ha kényelmetlenül, csak jól látsszanak a pompás redők... Micsoda hiú nőszemély! Üresfejű, üres szívű! Buta és önző! Igen, ő a földi.

Aztán elbizonytalanodtam. Hiszen a címben elöl áll az égi. Ez mintha azt sugallná, hogy az első személy az égi, és a második a földi. De akkor ennek így semmi, de semmi értelme! Nem vallottam be, de haragudni kezdtem Tizianóra is. Ó, igen, magamra is haragudtam, sőt éppen magamra mindenekelőtt, mert ennél a pontnál ráébredtem, hogy a kutatott téma makacsul ellenáll behatolási kísérleteimnek, ráadásul a kezdetektől megfeledkeztem egy lényeges kérdésről, arról, hogy az égi és földi itt csupáncsak jelzői a szerelemnek. A szerelem kérdésével egyszerűen nem foglalkoztam. Ennek oka feltehetően a fő téma sajátos természetében rejlik, azaz, hogy mindenki ismeri, ám senki sem érti teljes mélységében, megtetézve azzal, hogy a kutató a vizsgálni kívánt témában nem volt, nem lehetett elég jártas. Valóban, ez utóbbi eltántoríthatott volna.

De nem ez volt, ami visszatartott attól, hogy a problémát teljességében vizsgálatom tárgyává tegyem. Egyébként sem voltam teljesen tapasztalatlan. Még a nemi kérdés tekintetében sem. Csak sebzett voltam, s a seb sajgott folyamatosan. Ám miközben Tiziano képét faggattam, a probléma mégis betört, a seb sajogni kezdett, mert a szerelem... pontosabban, a szerelem/szeretet az együtthatója minden életegyenletünknek, ha tudjuk, ha nem, ha akarjuk, ha nem.

A magyar nyelv megkülönbözteti a szeretetet és a szerelmet, azaz megelőlegezi, hogy e kettő egymás nélkül is lehetséges. A két kifejezés alkalmat adhat árnyalt megfogalmazásokra, ugyanakkor ezzel a felbontással éppen a legdisztingváltabb árnyalatokat mossa egybe. A szerelem szó azt sugallja, hogy fajfenntartási gyökere van az érzelemnek, a szeretet meg azt, hogy a létezés érzelmi alapjáról beszélünk, az egyik fenntartó, a másik meg megtartó. A szeretetből gyakorta teljesen hiányzik a nemi irányultság, ám nemritkán a szerelemből is, vagy olyan rejtett, hogy szinte elhanyagolható. Mérei Ferenc írja, hogy a szeretet kasztrált szerelem, melynek jegyében gyermeket, szülőt, testvért szeretünk és a megkülönböztetett elnevezés mentesít bennünket attól, hogy szembesüljünk incesztuózus vágyainkkal.

Tíz évesen már jócskán túl voltam egy kisgyermekkori nemi élményen, ahogyan normálisan fejlődő gyermekek általában. A történés már akkor elmosódott volt, alig emlékeztem a helyzetre, s végképp nem a másik két szereplőre, de arra igen, hogy a kert egy eldugott sarkában, korhadt deszkák, ócskavasak, lyukas, kopott zománcú edények, meg mindenféle ócskaság között, a szemétdomb melletti kútgyűrű rejtekén fedeztem fel először a másik nem másságát. Hogy pontosan miben is áll ez a másság, azt elnyelte az azóta elszállt idő, olyannyira, hogy az iskolai wc semmitmondó ákombákomjai sem voltak képesek feleleveníteni az emlékeimet, ha egyáltalán voltak. Bár kíváncsiságomat könnyen kielégíthette volna egy pillantás az öcsémre a napi tisztálkodás, vagy a hétvégi fürdés alkalmával, amikor ki- vagy beszáll a mosóteknőbe, de a dolog azidőtájt végképp nem érdekelt. Azt hiszem, örültem, hogy végre visszanyertem testi-lelki tisztaságomat, hűvös nyugalmamat a nemi dolgok iránt, s nem bolygattam, amit – gondoltam - jobb nem bolygatni.

A kútgyűrűben történetek, vagy nem történtek, ezzel együtt mély benyomást hagytak maguk után, érzelmi, érzéki lenyomatot. Ha a hajdani izgalmat bármi felidézte, nyomban felparázslott, égetett, ezért küzdöttem ellene. A szégyent használtam kenőanyagnak, hogy szívmarkoló gerjedelmem, s az azt kísérő zavart mielőbb lecsúsztassam a mélybe, s hogy fel ne támadjon újra, még rá is tettem egy-két lapátnyi bűntudatot. Már nem emlékszem, melyik kis szexmániás és hogyan vett arra rá, hogy a gazzal felvert, pókok és mindenféle csúszómászók által lakott kútgyűrűbe bemásszak, s ott végezzem el folyó ügyemet, mégpedig társaságban, mivelhogy ugyanígy tett a másik két delikvens is. Valószínűleg csak követtem a belső parancsot, akár egy bennszülött vagy Daphnisz és Klóé, s mivel akkoriban még nem álltam harcban a természettel, engedtem utasításának.

Azt is el kell mondanom, hogy a kútgyűrű-eset után úgy egy évvel túljutottam az első lázas szerelmi élményen is, mely azzal a tanulsággal jutalmazott meg, hogy a legodaadóbb szeretet, szerelem sem képes felébreszteni a szeretetet, szerelmet, ha a másik nem akarja, és arra is emlékszem, hogy amikor egy vasárnap reggel láttam apámat felkelni, talán hat éves lehettem, hogy megütött a szépsége, a férfivolta. Odafeküdtem a helyére, megkerestem testének lenyomatát, belesimultam ott hagyott melegébe, illatába, s néhány percre bódult kábulatba estem, talán elaludtam, felizgatottan és kielégülten.