Mint lázas gyermek, oly nyugtalan, ki
anyja hűs kezére vár: követellek.
TE jól tudod, előtted nincs titok,
hogy nehéz nélküled.
Mint lázas gyermek, nyöszörgök, hozzád
felkiáltok, kapargatom létezésem burkát, s faggatlak:
Felszáll-e égig a zsoltár, felnyúlik-e
hozzád létem fája, ágának virága,
csenevész gondolataim bokra áttöri-e,
a mennyek boltozatját?
Mily magas, mily mély, mily széles,
mily hosszú, jaj, mi kívül van s belül!
Tényleg szeretsz-e engem, ki létcsíra,
parány vagyok csupán a végtelenben?
Mégis biztos:
TE vagy és én vagyok, a még
nem vágya-kínja összecsomóz Veled.
Míg végre eljutok hozzád, nehéz az út
a roppant éjen át, míg feléd tartok, vallatlak, újra meg újra,
– pedig tudom, velem vagy –
Miért hagytál el?
Emlékezz!
Hányszor nyújtottam kezem feléd, s
tenyerem a semmin csattant,
kínáltam neked lázcserepes szám, de kiszáradt,
csókodra hiába várt!
De mégis!
Ha kezdődik egy vak nap, te fénnyel
töltöd újra,
s én megfürdöm abban, gyönge
liliomfehérré tisztulok, kinyújtott tenyeredbe simulok.
Íme, itt a reggel. Gőzöl a kávé a
konyhaasztalon.
Jössz Uram hozzám, leülsz,
beszélgetünk, mint tegnap,
mint a cserfa alatt Abrám, ki drága
falattal vendégelt, etetett, szólni alig mert,
kívánságodra, szavadra rezdült, - csak Sára nevetett -, lásd, így vagyok én is.
Elfoszlott sóhaj a tegnap reménye,
végleg odalett,
elinalt sok régi vágy, hiába idézem –
s a kívánt fiúgyermek, kit érdekel már!
Mit bánom én ezt, s a többit mind, ha
itt vagy velem, ha bennem árad a lélekfolyó,
(Csókoljátok a Fiút, hogy meg ne
haragudjék!)
én vallok neked: Haragszom én is,
gyakran. Hogy bírod látni szomjam, éhem?
Aztán visszahullok, a szívem csupa
alázat. Csendben kuporgok, várakozom, s remélem,
újra látlak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése