Most, az utazás után
- feltelten, hevülten, kicsit csillapodott szomjúsággal – mert állandó
hiányérzetem valamennyire betöltődött az elmúlt idő élményeivel - most jobb. Mély
levegőt vettem, a szorítás – mintha abroncs pántjai nyomták volna össze a
hátamat és a mellemet, egyre kisebb hely jutott az élhető térből az utóbbi
hónapokban - valamelyest engedett. Pánikbetegségnek titulálta a neurológus és
antidepresszánst írt fel, amit nem szedek. Ragaszkodom hozzá, hogy én döntsek a
gyógyulásom módjáról, vagy akár a betegség megtartásának esélyéről. A
neurózisról azt mondják, alkalmazkodási képtelenség, zavar, rossz válasz a
világ kihívásaira - én inkább úgy érzem, a megzavarodott, összegubancolódott
létezés reflexiója, tükre, belénk vetült valósága. Éppen ezért olyan nehéz
szabadulni tőle, s csak ideig-óráig sikerülhet azoknak az érzékenyeknek, akik
képesek a tényleges reflektálásra.
Minden iható képes a
szomjamat oltani, más verse ugyanúgy vagy jobban, mint a magamé, zene, kép, még
az üres tér is, amit azonnal betöltök, mert számomra az az alkotás tere, éppen
úgy, ahogy mondjuk a kertem vagy egy üres Word dokumentum, és sorolhatnám...–
aztán mindez nyomban új szomjúságot kelt. De nem éppen ez a „normális”? Mert
valami nincs sehol... ha érezzük, ha nem. Ideig-óráig betölthető ez a valami
valamivel, valakivel, de a végső ürességből minden hiánykitöltő próbálkozás kipereg
– előbb vagy utóbb.
Minden (majdnem)
minden érdekel. Ami nagy ajándékom, abból fakad nagy hiányom. Szomjasan betelni
nem tudok, pedig minden, (szinte) minden azzal kísért, ha megiszom, nem
szomjazom többé. Nem panaszkodom, csak megállapítom, hogy így van, sőt,
terhemet/hibámat/vétkemet senkiével el nem cserélném. Így élek szomjasan
valamiféle fájdalmas boldogságban, szorongásban/félelemben, reménységben/hitben/hitetlenségben
- csaknem betelten, örök kielégületlenségben. A dolgok (általában)
engednek nekem, rám nyílnak, felkínálják, odaadják magukat, leplezetlenül
jelzik: hogy szükségük van rám, nélkülem valójában nem is léteznének. Mert
nincs semmi, vagy csupán a SEMMI van, ha nincs, aki tudomásul venné a létezőt.
Ami van, tőlünk, általunk van a végesben, attól, hogy mi (véges létezők) tudunk
róluk. Ettől vagyunk aktív részesei a teremtésnek.
Ahány tudat, annyi
valóság, annyi teremtés és újrateremtés és annyi halál és végső megsemmisülés.
Ami a végtelenben van/létezik, számunkra felfoghatatlan, hiába a
filozófikus-tudományos játékok, elméletek, fikciók, ezen a véges elme mindig
kicsorbul.
Ki tudhat a
végtelenről, ki ismerheti? Az én válaszom nem a senki, hanem a végtelen létező.
Ami végtelen csak a VÉGTELEN(tudat)TŐL VAN
vagyis létezik. Én ezért (is) mondom: nem mi találtuk ki az Istent, csak azt,
hogy milyen. És valljuk be, ez a lényeg, hogy milyen. Személytelen, akár a
végtelen anyag/energia vagy személyes.
De igen, igazad van.
Mégis mi (is) teremtjük, mert ahány tudat, annyiféle teremtés, annyiféle Isten.
Az (enyém) engedékeny Isten, aki végtelen humorral válaszol istenalkotásainkra. (Máskor kegyetlenül. De lehet, csak nekem tűnik így, mert nem értem, hogyan is érthetném a létezés kiismerhetetlen mozdulásait. A fájdalomra ezért dühödten reagálok, felhorgadok Isten ellen, támadnék, tagadnék, kitör belőlem a hajdani pogány. aztán csillapodom, azt mondom: csak a tudatlanságom, a meg nem értés lázít, a gőg ágál bennem. Egyszer majd, talán odaát, megértem. Addig is jónak mondom, mert szükségem van a tudatra, hogy létezik a megronthatatlan jó - még ha útjai nem is a mi útjaink - Te vagy a szeretet
– emlékeztetem és biztosítom változatlan szeretetemről, arról, hogy tudom,
velem örül, velem szenved. Felismerem benne az énem részét, de a tőlem
különböző ismeretlen/ismerős végtelent is. Ölembe veszem. Azt súgom neki:
minden egy, te is tudod. Szóval én és te... Beszélgetünk, megbocsátunk egymásnak.
– Tégy bele kakukkfüvet, még jobb lesz, meglátod... ezt súgja finom gőzeim
fölött. S én intek: – Jaj, én is éppen erre gondoltam...
Éjszakai páni
félelemben mindig őt hívom.
Számomra nem lehet
másképp!
(Hogy is merek neked
a kimondhatatlanról beszélni? Nem is tudom... valami feloldoz a
beszélgetésünkben, lepattintja ólomzáram, leoldja a szorongásaimat, még a
képtelenség tudatát is, hogy csaknem reménytelen...de mégis megkísérlem... és
ez jó. Nem a különbözőséged, nem a hasonlatosságod, nem a hitetlenséged, nem az
érzékenységed, nem a sebezhetőséged, nem az intellektusod és nem a ...
szomjúságod – de ezek is, mert mindezek belülről ismerősök. Még nem tudom, hogy
mi oldja fel gátlásaimat. Talán nem is lényeges.)
Az én mulasztásérzésem
többek között abból ered... szóval, az a ló vagyok, akit időnként feltétlenül
ösztökélni kell. Különben megáll a dűlőn akácvirágot zabálni, letér a jó útról,
a rövidebbet, a lejtőset választja, ha az nem is visz hazafelé. De ez csak a ló
egyik oldala... van több is...
Mert a szorongás
útjai kifürkészhetetlenek - így van, igen, nagyon ravasz, körmönfont,
kegyetlen, de a hétköznapiságot tényleg nem szereti, ezt tapasztaltam én is. S
még valamit: mások ügyeiben, ha eljártam, ha segítettem, ha sikerült szorongó/félő,
rettegő magamat kilöknöm a belső színpadról, s oda egy másik szereplőt
állítanom főszerepben, akkor meglapult, csaknem visszavonult.
Tehát kilábalóban
vagy. Az jó. Épp egy ilyen vagy hasonló időszakomban találkoztam Tiborral,
amikor már alig kerestem, éppen visszavonulóban voltam, belenyugodtam a
szűkösségbe, újra elfogadtam az egyedüllétet – nem keserűen, inkább
lakonikusan, csaknem közönnyel –, amiben hajdan, önféltésem totális korszakában
szinte lubickoltam.
Ami az itthoni
viszonyokat illeti... Elképedek, dühöngök, röhögök, szomorú vagyok... de
mégiscsak utazó vagyok Belohiniában (biztosan olvastad Szathmári Sándor
Kazohinia című remekművét, épp most jutott eszembe, hogy újraolvassam, és noha
a könyvtáramat ért többszöri katasztrófák egyik áldozata, a neten elérhető).
Képes vagyok utazó maradni, és ez a korszak kétségtelen érdeme. A nagyapámat
56-ban halálra ítélték, majd életfogytiglani börtönre, én a kitelepítés alatt
egy pincében töltöttem első éveimet, ehhez képest most relatíve biztonságban
érzem magam. Nem veszítettem el az éberségemet, de ma még kétségkívül utazó
vagyok, és szemüvegem üvege Szathmári okuláréját idézi. Szűkebb környezetemben
teszem, amit tehetek.
Szeretettel ölellek, üzengetek neked a virágzó bangita árnyékából, a hagymaágyásokból, meg a
kis csobogó mellől. Mostanában odaülünk kávézgatni, beszélgetni ebéd után.
Éppen Dosztojevszkijt olvasok (megint), kisregényeket. Ámulok, lelkesedem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése