A lelkünk akár egy kert. Ha nem gyomláljuk, ellepik a gazok.
Félálomban
nem tudtam mire véljem az álmot, mely verítékben fürösztött, akár egy rémálom.
Hiába hessegettem az indokolatlan lelkiismeret-furdalást, menj innen, jól
tudod, hogy sohasem puskáztam! Annyira
féltem mindattól, amit az álomban oly érzékletesen átéltem,
hogy elkerültem a diákcsínyt, mely számomra sohasem tűnt egészen annak. Inkább
tanultam, ismételtem, gyakran görcsös igyekezettel.
Hajnali négy sem volt még, s oly jó lett volna újra elaludni. De nem volt kegyelem, hiába küszködtem, megfejteni nem tudtam, zaklatottságom gyökerét milyen fájdalom táplálja. Csak másnap reggel jöttem rá, amikor újraolvastam egy régebbi írásomat. Ez is a kedves Gedei Vikinek szólt, aki akár a lányom lehetett volna kora, s talán természete szerint is. A neten éppen a berliner kendő titkai után kutattam, amikor rátaláltam. Egy ideig leveleztünk, olvastuk egymás írásait, aztán eltűnt, nem írt többé a hálón (404-es error?), és levelet sem kaptam tőle már nagyon régóta. Egy rövid kis hírt azért olvastam róla az egyik újvidéki irodalmi honlapon: megjelent az első kötete! Az első kötet! Biztosan nagyon várta… és ekkor mint a villanófény belevilágított a megértés nappali éjszakámba. Várni, várakozni… A várakozás, azt mondják lehet örömteli is, de én a várakozás örömét alig éltem meg, a terhét annál inkább. Ajakharapdáló, gyomorszorító. Harc az idővel, a múlással és a nem múlással. Ha jó, ha rossz, most akarom, meg akarom ragadni, mert az idő ellophatja, mert a fájdalom felőrölhet, meg akarok küzdeni vele. Most!
Ez az az egyik múlhatatlan próbám, belém ragadt, mint a királydinnye, ez a
tárgy, melyből újra meg újra megbukom.
Ezt írtam néhány
évvel ezelőtt virtuális fogadott gyermekemnek:
Az én
várakozásom... már másmilyen. Amit várok, belülről jöhet, csakis belülről. Ezt
az üzenetet, látod, angyalok súgják, és mindentudó lelkem súgja, ha
olykor-olykor résnyire rám nyílik engedékenyen. Az én lelki viharaim java –
legalább így hiszem – nagy robajjal, jajjal átfordult már a távoli hegyek
mögött.
Ha utánuk kémlelek alig-alig látom már a felhőiket. Pedig hajdan fulladoztam alattuk. Azt is hittem elpusztít a vihar. A tornádó felkap, összezúz, kicsavar, nedveimmel permetezi a kavart port, az égre tépett üledéket, aztán benyel, magába szív, megemészt.
Ha utánuk kémlelek alig-alig látom már a felhőiket. Pedig hajdan fulladoztam alattuk. Azt is hittem elpusztít a vihar. A tornádó felkap, összezúz, kicsavar, nedveimmel permetezi a kavart port, az égre tépett üledéket, aztán benyel, magába szív, megemészt.
Fel-felidézem
még a morajt, a bőrszaggató jeges szelet, ahogy pengéje a fogam közé hatol, és
hogy meztelen testtel a nyűtt bokrok alatt keresek menedéket – de valójában már
a képzeletemre kell imitt-amott hagyatkoznom.
Csendes,
megadó – szeretném hinni: alázatos – várakozás van bennem. Majdnem derűs.
Befelé figyelek. Inkább befelé.
Ne hidd, hogy
nem érdekel az odakint, számos létnyomasztó, -emelő dolga az életnek, ne hidd,
hogy azt gondolom, nincs dolgom ezekkel – de egészen más a tüzem. Kevesebb a
láng, több a parázs és a hamu. Októberben 57 éves leszek. Csak
ténymegállapítás. Akinek az útja még ilyenkor is kifelé visz, az bajban van. Eltévedt,
talán végleg. A hold állása teljesen más,
és a nap útja is....így bizony. Azért ez így igaz. Neked s nekem mást is
érlel az örök, fáradhatatlan változás, de a szem, az életadó szem, mely őriz,
megtart, figyel neked is, nekem is ugyanaz.
Egy a
tápláléka minden jónak, istenhez-élethez tartozónak.
Ne érd be
mással, csak a legjavával. Mert te adsz is az életnek, nem csupán elveszel.
Létezéseddel áldod az életet, és így kezdődik, nem kezdődhet másképp az igaz
áldás. Aztán csak mondjad tovább, énekeld, táncold, add oda egészmagadat, s
meglátod, mi lesz!
(Itt is fakad a nyár megint! Ha néha meg is permetezne a június, az volna az
igazi. Bármire gondolok, csak a szenvedő-örülő élet jár az eszembe. Ez az én
örök imám.)
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése