Húsvét vasárnapjának fényében: A tükör előtt

A tükör előtt arctalan

szemlélem önmagam 

benned s önmagamban

Ím, eljött a reggel, fényözönnel, hirtelen zuhant rám, lüktető csenddel.

Halleluja, tegnapba fúlt a sötét, igen, mégis eljött a reggel!

Mámoros kertem új dalra ébredt, a távolban fényes fuvolaszó,

Gyermekhang, bizonytalan, édes csörgedezéssel úszik a szélben

méztől súlyos akácfürtökre száll a harsány rigóének

fejem örömglóriádtól ékes.

De mégsem!

Hisz késő délutánra jár már, lefelé lomhán

párnára hull fáradt fejjel a nap, takarója vérrögös alja az égnek.

Alkonyodik. Szaporodnak, nyúlnak az árnyak, kertemben sűrűsödik a csönd.

Halkan perdül a dob, szívemnek új ritmusát tanulom.

S ott bent, egy kongó elhagyott, boltíves teremben temetetlen

pihen egy régen halott, mint lány, ki szerelmet nagyon akar,

úgy vár a szemfedőre a lélekveremben.

A fülemüle szól? Akácvirágra hull, lassan elhal a gyermekének.

De nem lehet!

Reggel van mégis! Igen, reggel és ébredés!

Jól tudod, csak néhány napja még, hogy reményre, örökre újra megszülettem,

hogy lüktet, lázas bennem az élet, a Tőled kapott

Éhes és szomjas vagyok! Jöjj, hát etess, itass, ölelj meg engem!

A késő délutánban, emésztő vágyban várakozom.

A tükör előtt állok

szemlélem Benned önmagam,

s magamra végre mégis rátalálok

Tégy engem, mint pecsétet a szívedre, mint pecsétet a karodra, Uram!