 |
| Alcsúti részlet - Arborétum |
Sokat jársz az eszemben, méginkább, jártok, mert
elképzelem szeretteidet is, mintha távoli rokonaim volnának, akiket bár nem
láttam, valami erős kötelékkel hozzájuk csomózódtam. De nem így van-e? Ilyenkor
érzem igazán, mit jelent a magyarságom, hogy ezekről a kötelékekről tudok, meg
az aggodalomról, ha azoknak a sorsára gondolok, akik a fészekből valamikor,
valami viharban kihulltak – lehet, hogy kővel kirakott ez a fészek is, sárral,
nagy görönggyel, de fészek mégis – , s most idegenben dideregnek. Tudom,
mindent meg lehet szokni, el lehet fogadni, meg lehet hajolni, sőt törni is, s
azt is tudom, akik otthonukban befogadókká váltak maguk is mind emberből
vannak, akárcsak mi magunk, de azért a szórványban élet valami nagy próbát rejt
magában.
Pénzgondokkal idehaza is küzdenek sokan: az egyik a
kenyérrel, jut-e elég az asztalra, a másik meg, hogy nem telik az idén a
Kanári-szigetekre menni. Mondhatnánk, van-e internetünk vagy sem, kicsiség
csupán, de a háló mára olyan fontos kommunikációs eszközzé vált, hogy a hiánya
valós hiányt teremthet. Magam is elkeserednék, ha le kellene mondanom róla, s
reménykedem, nem fordul úgy a sorunk. Én is munkanélküli lettem – biztosan
írtam már – de eleinte T cége adott munkát nekem. Aztán jött a válság, és a
kisvállalat (mérnöki tervező), mely éveken át egy négytagú családot látott el
biztonsággal, veszteségessé vált. Elmaradtak a megrendelések, így engem sem
alkalmazhatott tovább. Ebben az évben mintha valami megmozdult volna, akadt
valami munka itt és ott, de még senki sem fizetett. Talán majd decemberben.
Meglátjuk.
Ezzel együtt jól élünk. T nyugdíja tisztes, s
egy régebbi találmány díja úgy egészíti ki, mintha én is dolgoznék. Ezt a pénzt
félévente küldik – mindig felettébb izgulunk, jön-e vagy sem, de eddig még
mindig megérkezett. Micsoda áldás! Micsoda Gondviselés!
Már ezért is naponta kéne írnom Istennek egy
szerelmes levelet, meg ezer másért, fel sem sorolom szerelmem végtelen tárgyát.
A fájdalmakat sem sorolom, tudja azt jól az én Uram, s hitem szerint ő is
szenved, olyan fájdalommal, melyet ember fel sem érhet. De örül is, s velem
énekel és táncol, meg Veled, Veletek, nagy örömében nagy bánatában.
Lusta, rossz lány vagyok, mert keveset írok
mostanában. Talán éppen Te hiányzol ehhez, hogy olvassam kép- és érzelemgazdag
írásaidat, melyekben egyre-másra régi önnönmagamra találok. Ilyenkor olyan
izgalom fog el, hogy írnom kell.
Még mindig nem tudok szabadulni a kerttől, az
odakinttől, a biztos vonalaktól, fényektől és formáktól, nehezen megyek befelé,
a lélektúra is kevéssé vonz, mintha volna ott valami legbelül, amivel
kemény-nehéz szembesülni. De végleg el nem halaszthatom a találkozást, hát
valamiként készülök rá, talán álmaimban, vagy a nappal titkos pillanataiban,
amikor a gondolat átüti a tudatosság felszínét, s egy villanásra a mélybe hull.
Én is vizsgázom naponta, s nem mindig sikerrel,
remélem, Te hősiesen sorra veszed az akadályokat, és a tavasz valóban
megszabadít ettől a tehertől, hogy aztán újakat rakjon rád.
Hát erről szól az életünk, de jó hír, hogy számos
terhünk egyben édes és könnyű teher is. Szeretettel átkarolni egy családot, ez
is efféle teher, bár súlyosnak tűnik, az édességét is észre kell venni, meg a
magot, az életet termő hasznát. Manapság ezt a feladatot kevesen vállalják
magukra, örülök, hogy te odaadtad ehhez a válladat, s engeded, hogy aki fáradt
egy kicsit rád támaszkodhasson. Csak ne add fel, soha ne add fel, még akkor
sem, ha kegyetlen nehéz, ha látszólag kudarcra ítéltetett! A megfáradtat
kiegyenesítő igyekezet, a másik lélek ápolása olyan szolgálat, mely talán csak
egy másik létezésben szökik virágba. Én hiszek ebben, bár nem mindig voltam jó
kertész, sok virágot hagytam kiszáradni, kis fácskát, bokrot szomjan veszni, de
még nincs vége, még ültethetek, ápolhatok. Hát te se hagyd abba, öntözz,
éltess!
Boldog-e az őszi kert, és a téli, a látszólag
halott?
Te is tudod a választ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése