A nádas fölött
nyálkás köd terjengett, meg édeskés bűze a rothadásnak. Biztos volt benne, hogy
valahol jókora tetem oszladozik. A szag közeledett, testesedett, és azt
remélte, hamarosan elnyeli az ő szagát is. Talán még a kutyák is megzavarodnak
tőle. Amint a sekély vízben araszolt, az egész testét maró izzadtság és
csapzott haja csaknem elvakították. Nem érezte a hideget, pedig fagypont körül
lehetett, ő meg lassan eggyé vált a láppal, mely felé közeledett. Mindig
vonzotta, mert befogadta, elrejtette ellenállás nélkül. Bízott a lápban.
Már gyermekkorában
ide menekült, ha csendre vágyott, ha nem bírta tovább az emberek fenyegető
közelségét. Gyűlölte a zajt, pedig lárma vette körül egész életében. Náluk
mindig üvöltött valaki, s ha beszéltek, akkor is csak ordibáltak, mert mindenki
egyszerre mondta a magáét, dühödten, s az üvöltözés gyakran verekedésbe
torkollott. Kegyetlen elszántsággal ütlegelték egymást. A kisebbek is, ahogy
erejük engedte, apró fenevadak, rúgtak és haraptak, akár a veszett kutyák,
belecsimpaszkodtak a másik hajába, vagy a szemét támadták, a lányok meg gyorsan
rájöttek, hogy a fiúk, hol a legsebezhetőbbek.
Ha néha-néha mégis elült a csatazaj, előbb vagy utóbb valamelyik újra kezdte, s nemritkán éppen a kisebbek közül került ki a felbujtó. Nem játékból verekedtek, hanem az ütlegért magáért. Hogy kapták, azt megszokták hamar, egyre kevésbé fájt, azt meg, hogy adhatták, élvezték. Ez vált életformájukká, ezzel beszélték el a világ és önmaguk ellen érzett gyűlöletüket. Rászoktak, mint a kábítószerre. Halálosan komoly volt a küzdelem, s nemritkán vérrel zárult. Olyankor abbahagyták, ideig-óráig béke volt, de törékeny. Mintha azt mondták volna, azért megölni nem akarlak, mert akkor kit ütnék holnap, meg holnapután.
A törékeny családi
béke rövid időszakaiban összefogtak a világ ellen, vagy inkább az élők ellen.
Ilyenkor kutyákat dobáltak meg, vagy akasztottak fel, macskákat kínoztak,
zsákba kötötték, s végigráncigálták őket a falu poros utcáin, mindenféle zörgő
kacatot kötöttek állatok farkára, s röhögték, amikor azok kétségbeesetten
menekültek lerázhatatlan üldözőjük elől. Sündisznók fejére konzervdobozt
húztak, máskor fészkeket ürítettek ki, s a tojásokkal célba dobtak. Ha élőt nem
találtak, a holtakat háborgatták, és a temető elhagyott kriptáiban keresgéltek.
Ha csak csontok hevertek a kifosztott gödörben, s ez gyakran előfordult, hisz
jobbára megelőzték őket, a maradékot széthajigálták. A legkülönfélébb
gaztetteket eszelték ki és követték el együtt.
A gyagyás, gyogyós, golyós, dilis, dilinyós, mert csak így szólították vagy emlegették – de maga se tudta, mi a neve, s van-e neve egyáltalán –, mindig kiérdemelte, hogy gyötörjék. Önmagában a léte is provokáció volt, haragot és undort váltott ki. Egy volt közülük, s ezt mindannyian restellték. Bugyuta barom, még beszélni is alig tud. Csoda, hogy életben maradt. Talán éppen annak köszönhette, hogy az ütleget, s az egyéb bántásokat passzívan tűrte. Mert akkoriban sohasem ütött vissza. Úgy gondolták, hogy testileg is gyenge, de ez nem volt igaz. Egyszerűen csak lassú volt. Támadói mindig lépéselőnyben voltak, s mire eldöntötte, mit tesz, már messze jártak. De nemcsak cselekedeteiben, érzelmileg is lassú volt, pedig erős indulatai voltak, de csak lassan támadtak fel. Mint a hamu alatti parázs. Bikatermészete volt. Jámbor és lomha, de ha kitartóan ingerelték, gyilkos indulat fogta el.
De gyermekként a
verés önmagában nem volt elég, hogy kimozdítsa a holtpontról. Sohasem támadt,
és védekezése is csak arra terjedt ki, hogy a fejét megóvja. Összekuporodott,
két keze összekulcsolva a koponyáján, így várt, míg támadói kifulladnak,
megunják, és másfelé fordulnak. S így is volt többnyire, végül unalmas
passzivitását egy-két köpéssel vagy rúgással jutalmazták, s továbbálltak. Nem
jöttek rá, hogy mi fáj igazán a gyagyásnak. Fogalmuk sem volt róla, hogy az
ütéseknél is jobban kínozza a zaj, mert a füle finom volt, éles, mint egy kutyáé,
s az erős hangokra szinte fizikai fájdalmat érzett. Ha a zaj nem csillapodott,
zúgni kezdett a füle, és egyszer az is megesett, hogy egy időre elveszítette a
hallását. Akkor a mocsár belsejében, a lidércszigeten ütött tanyát, s csak a
hallása visszanyerése után tért vissza hozzájuk, mint az a kutya, akit ugyan
vernek és éheztetnek, de újra meg újra visszasompolyog megszokott odújába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése