- Tiszafa! - Mondta Dédi, miközben a teáját kortyolgatta az
ágyban üldögélve, a háta mögött felpolcozva két nagypárna, hogy kényelmesebben
üljön, a fején hófehér fejkötő. - Nagyanyátok móringja. Ilyen sublótja
akkoriban tán csak Zita királynénak volt. Bizony.
Erre, a csaknem áhítattal kiejtett tiszafára gyakran
emlékszem, ha közeledik egy újabb karácsony, s ilyenkor, bár a kép egyre
elmosódottabb, az illatok felidéződnek. A kihúzott sublótfiók jellegzetes szaga,
mit szaga, aromája, valami különleges, azóta sem érzett illatelegy, talán
valóban a tiszafából, meg a benne tárolt friss ágyneműből, és a makacs
mindenhová beszivárgó dohból, amit a vályogpalota termelt szakadatlan. A
cukrozott orosz tea fanyarédes zamata, a reggeli begyújtás füstje, a közelgő ünnep
fenyőillata. Mikor vette meg, hogyan hozta haza Icu a kis lucfenyőt, hogy észre
sem vettük, s hová rejtette, hogy nem találjuk? Egyszer az ágy alá tette, de ott
nyomban megtaláltuk, a kamrában sem lehetett, talán a padláson, de oda a nevelőanyánk
nem tudott volna felmászni csak az öcsém segítségével. Szóval titok maradt hol
rejtezett, mint ahogy az ünnep is rejtezett még, csak várakozás volt, sejtelem.
- Mit gondolsz, elférne még benne a gyerek? – Hiszen csak
egyetlen éjszakát kellene kibírnia. Alulra betenném a szakadt paplant. Matrac
helyett…A lánynak meg összetoljuk a két fotelt…
- Ajjaj! Csak össze ne vesszenek rajta, hogy ki alszik a
fiókban! Tudod milyenek!
Csak félfüllel hallgattam a párbeszédet, mert éppen a
Benedek Elek meséskönyvet bújtam, de mégsem akartam egyetlen szócskát sem
elejteni, hátha elhangzik valami érdemes, amit később javamra fordíthatok. Azért
odapillantottam a kihúzott fiókra is, jó volna-e ha én feküdnék benne, s
mindjárt eldöntöttem átengedem az öcsémnek a különleges élményt.
- Hol az a gyerek? – kérdezte Dédi egy idő múlva, és
megigazgatta a főkötőjét. – Miért engedted ki ebben a hidegben Icukám?
- Jaj, anya, hát hadd menjen, kell neki a friss levegő, nem
ülhet mindig idebent, mint ez a lány. Ki se mozdul, csak a könyveit bújja.
- Nem baj, legalább látjuk, mit csinál. Lánynak otthon a
helye.
A háromszor elhagyott béka-királykisasszony és a szép
királyfi esete járt a fejemben, s hogy annak a csúfságnak, ki valójában szép
volt, hogy fájt a megvetés, a cserbenhagyás, s hogyan szerzett mindezekért elégtétel,
s hogy nyerték el a végső boldogságot. Erre a boldogságra vágytam én is mióta
megszülettem, s bizakodtam, csúfságom elmúlik, és a végső nagy öröm is elér.
Csak az aggasztott, velem lesznek-e ők, Dédi, Icu meg Gyuri is, a tökéletes boldogság idején. Ezt kívántam volna azon a karácsonyon is ajándékként, meg egy szép szőke,
lehetőleg hosszú hajú babát és mesekönyvet.
Az apám meg az anyám is eszembe jutott, hogy mi volna, ha
egy tündér valahogyan egymás mellé varázsolná őket újra, és Sanyi bácsi meg
Vera néni is egy pár lehetnének, hogy ők se maradjanak egyedül. De sejtettem,
hogy a tündéri tett ellenállást váltana ki a felekből. Azt is tudtam, hogy
Karácsony lévén Jézushoz is fordulhatnék, s talán tőle kérhetném, hogy anya meg
apa együtt jöjjenek, de Jézust nem akartam ezzel zaklatni. Nem akartam, hogy
reménytelen ügyekbe fogjon. Az nem volna jó. Dédi mesélte, mit tettek vele. Rettegve,
hitetlenkedve hallgattam a történetet, elborzadtam, ezért megpróbáltam nem
gondolni arra a bizonyos dologra. Különösen a bevert szögek gondolata volt elviselhetetlen,
és hogy senki sem tett semmit azért, hogy ezt megakadályozza. Egyszer láttam
egy felakasztott macskát, s az emlékét kétségbeesetten próbáltam kitörölni,
mégis visszatérő álmommá lett. A macska a kötélen vergődött, rángatózott, s a
tekintetével mondta: Szabadíts ki! Én meg elfutottam.
Mindig verítékben ébredtem, és sokáig nem tudtam, nem mertem
elaludni, mert hátha folytatódik az álom. Éppen így voltam Jézussal is. És
abban sem voltam biztos, tőle kell-e kérni az ajándékot, vagy a kicsitől, a
Jézuskától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése