Azt hiszem, azon a karácsonyon kezdtem
kételkedni. Noha sejtelmem sem volt
milyen nehéz, göröngyös útra tévedtem, ismeretlen eredőjű szorongás szorította
torkomat, miközben a tagadás első csírái feltörték gyermeki hitem szilárd
talaját. Éppen a karácsonyi készület , az angyalvárás tündér köde kezdett
felszállni először, s bár kétségeimről még nem szóltam, hallgatásom egyre
inkább cinkos hallgatássá lett. Abban az évben még részt vettem a játékban, s
várakozás izgalma vissza is vetett a hit boldog birodalmába. Hinni akartam, s győzködtem
magam, hogy hátha, mégis, hiszen a mesék is igazak.
Kemény küzdelmet folytattam. Felidéztem elmúlt
karácsonyok eseményeit, a hirtelen támadt ragyogásokat, az angyalok neszeit, s
hogy a szűkölködés néhány napra bőséggé változott, egy-egy nem is remélt
ajándék ölembe hullását, mely, ha nem is a vágyott volt, hát nagyon is hasonló.
Nyugtattam magamat, ez nem történhetett másképp, csakis isteni, angyali beavatkozással.
De a megtalált kis lucfenyő is eszembe jutott. Épp egy évvel azelőtt a
fenyőillat vezetett minket nyomra, s kutatásunk eredményes volt. Ott állt a
kamra sarkában egy ócska pokróccal letakarva, talán a molyrágta lyukak árulták
el, azon keresztül áradt a fűszeres illat, spárgával összekötve, féloldalasan a
sarokban, mint egy megbüntetett gyermek. Azonnal Icuhoz fordultunk
felfedezésünk hírével. Kicsit elpirult,
ez nem kerülte el a figyelmemet, s a karácsonyi forgalomra hivatkozott,
tudniillik, hogy kevés az angyal, sok a szállítandó fenyőfa, ezért előre
dolgoznak, de a díszítő angyalok majd időben jönnek, ne aggódjunk. Ez a
magyarázat elfogadhatónak tűnt, s a fácskát el is felejtettük néhány napra.
A szentestén aztán, mint máskor is
rendesen, a hideg konyhaelőszobában várakoztunk kabátban, sapkában. A legalább
kétfunkciós apró helyiséget meg egy kis kamrafélét nagyapám biggyesztette hozzá
a méretes szobához, amikor a kitelepítés után kénytelen-kelletlen menedéket
kaptunk ifjabbik húgánál. Nyáron a kis
előtér konyhaként funkcionált, s meg lehetett benne gyulladni főzés közben,
panaszkodott Dédi, majd Icu, de télen, ha akis sparhelt a főzés után kihűlt jégveremmé
változott. Egyébként kifűthetetlen volt az egyetlen szoba is, jól jöttek
éjszakára a meleg vizes palackok, meg az összebújás.
Angyalvárás közben azonban sohase
fáztunk, inkább kigyúltunk, s csak figyeltünk, füleltünk, hátha kikémlelünk
valamit. Icu néha kidugta a fejét a szobából, nyugalomra intett, mi meg
próbáltunk belesni, hátha megpillantunk egy angyalszárnyat vagy bármit, ami a
csodás jelenlétre utal. A konyha kis ablaka előtt kis fapad állt, a mosóteknőt
erre szokták állítani nagymosáskor, arra feltérdeltünk, s kibámultunk a
sötétbe, mert a nevelőanyánk azt mondta, hogy odakint is hemzsegnek az
angyalok. Egyszer mintha fel is tűnt volna valami ragyogó fehérség, ami lázas
izgalmat váltott ki mindkettőnkből, de ma már azt gondolom, hogy a nagynénénk hófehér
kandúrja, Bonzó lehetett.
Akkor jutott először eszembe az is,
hogyan lehetséges, hogy a felnőttek jelenléte nem zavarja az angyalsereget,
csak mi vagyunk kitiltva a szobából, mi, akik a legjobban várják őket. Végül is
éppen hozzánk jönnek, s talán ők is szomorúak, hogy velünk nem találkoznak. Ez
igazságtalan. Tenni kell valamit. Elhatároztam, hogy a következő évben
másképpen lesz a karácsony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése