Kapu egy teljesebb létezésre - Vigasztalás egy kandúr halálára

Amikor - jaj, hát valójában nem is volt neve kedves kandúromnak, egyetlen hímként a nőstények világában, csak így szólítottam: Kandúrcicám - utolsó harci kiáltással elbúcsúzott az élettől, jobban mondva a földi élettől, egy részem vele halt, jobban mondva vele búcsúzott. Magával vitte lelkem egy darabját odaátra, éppen úgy, ahogyan a többiek, mindazok, akik engem megelőzve eddig távoztak. Hogy hogyan illet meg a közös gyász egy közönséges házimacskát, családtagjaimmal? Egyszerűen az élet jogán. Mindannyian éltek, ahogyan tőlük tellett, ebben semmi különbséget nem látok. Életük ugyanabból a forrásból származott. Mindannyian ugyanabból a forrásból táplálkozunk. Ezért oltok ki oly nehezen bármilyen életet.  Ezért hagyom a gazokat szaporodni, ezért őrzöm a haldokló fát is. Esztelen? Talán igen, talán nem. Misztérium az élet, alig tudunk róla valamit.

Kandúrcicám a kandúrság minden megnevezhetetlen erényét és szépségét viselte, hirdette. Kandúrkodott és szenvedte ennek minden fájdalmát és örömét, egyszóval, míg élt teljes életet élt. Teljes volt harci és sejtem, szerelmi kedve is, mert a hozzá hasonló nagyfejű cirmosok  igencsak szaporodtak az időtájt, míg a földön járta rendelt sorsát. Elvesztése, ha végleges, valóban végzetes.

Élet-halál pengeélén egyensúlyozunk életünk minden pillanatában. Testi törékenységünk, sebezhetőségünk nyilvánvaló. A legveszélyesebb dolog megszületni, élni, s így van ez a parányok világától az emberi létezésig mindennel, ami él. De nincs vége, az Élet él és élni akar. Bennem és benned is tovább. Ha jobban figyelnék, talán meghallanám rég halott anyám szavát egy másik létből, s a többieket, mind, akik azóta is szólnak hozzám. Nem igaz, hogy csak emlékeinkben élnek, s velünk halnak, ha már mi sem emlékezünk! Bennem lobog a remény, hogy új vágyakkal újra kezdhetik új útjaikat, hogy torzólétüket kiegészíthetik, míg végső teljességgé nem lesz az addig töredékes.

Miért nem tudunk, miért nem akarunk tudni erről? Miért? Miért nem nézünk komolyan szembe ezzel a ténnyel, miért nem vesszük észre, ami éppen ebben egyszerre vigasztaló és megtartó?

"Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat."

Miért nem hiszünk Assisi Szent Ferencnek, aki áldással szemléli a földi elmúlást, mert tudja, hogy kapu egy teljesebb létezésre? Mi volna, ha így tekintenénk a elmúlásra mindannyian, szelíd bölcsen, ha hinnénk, hogy a teremtett lét "igen jó". Miért gondolja bárki, hogy a bőkezű teremtés egyben pazarló is, végső megsemmisülésre ítéli alkotásait? 

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek."

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)