Elvetett mag...

Napok óta, mit napok óta, inkább hetek, sőt hónapok óta szinte a kertemben élek. Boldogít, megnyugtat, közben állandó tevékenységre ösztökél, s ha mégis távoznom kell néha, mert dolgaim másfelé szólítanak, hív és igencsak sürget, mint szerelmes, aki már ágyba bújt, s nem győzi várni kedvesét.

Megkurtítja az éjszakáimat is, pedig igen jó alvó vagyok egyébként, sőt szenvedélyes alvó, aki úgy véli, az alvás nem veszteség, sőt… Nyereség testnek és léleknek, s benne az álom a lélek tudattalan mélyére nyíló, titokzatos kapu.

Már a télből is tavasz nyílt ki idén, így a kert vonzása is korán kezdődött, vagy inkább meg sem szűnt. Februárban néhány orgonavessző kivirágzott nálunk, s azóta végem. A kertem friss szerelemmel megétetett, azzal a fajtával, mely erősebb a halálnál is, nem tehetek ellene semmit sem, beleolvadok és átlényegülök, mámorosan kertemmé válok magam is.

Keveset írok azóta, s néha furdal a lelkiismeret, aztán legyintek, s röpülök megint ki, mert, mert… mert nem tehetek mást. Ma azonban elhatároztam, hogy gondolatfoszlányaimat mégiscsak megőrzöm, leírom hát sebtében, s majd később, ha lázam csillapítja az ősz vagy a tél, újra írok majd. Továbbgondolom, továbbírom holnap, amit a lázas ma terem. És nem akarom, hogy felejtsetek. Nem én. Na hát lássuk akkor!

***

Aki képtelen a szenvedésre, az az együttérzésre is képtelen.

A kereszténységhez nem az örök élet reménye vonzott. Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy egy identitás számára „jó” lehet, ha örökké élhet. Az identitást ugyanis jellemzői behatárolják, elválasztják a többitől, hiszen éppen mássága által személyiség. A másság pedig mindig elválaszt, mert egyediséget is jelent, az egyediség pedig mindig konfliktusok hordozója, és hordozója a magányosságnak, a magányosságban pedig jelen van a szenvedés csírája.

Az örök élet az egyéniség számára egyet jelentene az örök szenvedéssel, ami pedig nem más, mint a pokol.

Az identitásnak el kell halnia, meg kell halnia, mint az elvetett magnak, hogy valami mássá legyen, ami örök, és ami nem hordja magában az örök szenvedés elkerülhetetlen lehetőségét. Ez a más csupán Isten lehet.

De véleményem szerint ez egyben azt is jelenti, hogy az örök életben az egyén elveszti minden jellemzőjét, tehát identitása megszűnik, és beleolvad a numinózumba. Új minőséggé válik, azaz attól fogva már isteni életet él.

Itt azonban meg kell állnom, mert a magányos Istent én szenvedő Istennek hiszem, sőt, úgy vélem, ha az Isten képtelen lett volna a szenvedésre, ha magányát képes lett volna elviselni, sohasem teremtett volna valami tőle különbözőt, egyben hozzá hasonlót, sohasem teremtett volna embert. Én nem tudnám szeretni azt az Istent, aki képtelen a szenvedésre, mert, aki képtelen a szenvedésre, az az együttérzésre is képtelen.

A keresztényéghez éppen a szenvedő Isten vonzott, a keresztre feszített Isten-ember. Megnyugtatott, mert az üzente, hogy nem vagyok egyedül a fájdalomban. Úgy szoktam mondani, hogy: miközben átéltem a gyötrelmeket, a fájdalom fölé emelt. Ezért nem haltam bele az életbe.

***

Fájdalom nélkül csak torzó maradsz…

Nehezen születik meg bennünk a megértés, rengeteg fájdalomba kerül, sok időbe telik. Pontosabban az idő egyenesen arányos a „beengedett” fájdalommal.  Mert elbarikádozhatod magad ideig-óráig, én is megpróbáltam, nem is egyszer. Eleinte jó volt, aztán észrevettem, hogy üresedem, száradok. Mindjárt török, porladok. Halódom. Noha látszólag virultam. Nevettem, zabáltam, szeretkeztem. (Repdeső, csak jól lét.) Jól nézel ki – mondogatták. Csak én tudtam egyedül az igazságot. Éreztem a veszélyt, mégis végeérhetetlen boldog időkért könyörögtem balga imákban. Még, még, még! Hogy ne érezzem, hiába zabálok, mégis üres maradok. Szűköltem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan vége lesz. Mert véget ér, és kezdődik egy új, mert az a jó. Mert a Kegyelem így működik. Nincs apelláta. Kezdődik egy másik fejezet, a megtöretés napjai. Össze kell töretni és újjá kell formálódni. Enélkül, fájdalom nélkül csak torzó maradsz. Mennyire féltem az újraformálódástól!  Túlélem-e vagy sem? Eddig túléltem.

Túléltem azt is, amikor szegény Zoli teljes elborultságában, egy paranoid-skizofrén rohamban fojtogatott. Aztán túléltem éjszakai menekülésemet, gyalogutamat Érdtől Budapestig. Túléltem a zárt osztályt húszas éveimben, és ami sokkal nehezebb volt, túléltem mások szenvedését és halálát. Ezek mind a Kegyelem mozdulási volt – csak most értettem meg túl a hatvanon.

A „minden egy” sejtése/felismerése/tudata engem ujjongó örömmel tölt el. (Pontosabb: engem ez tölt el ujjongó örömmel.) Nevezd kábítószernek. Az összevisszaság látszata mögött szép, isteni  - nekem azt (is) jelenti: megronthatatlan, mert tőlünk, cselekedeteinktől független - rend lakik. A Mandelbrot fraktálok is ezt bizonyították számomra. Meg akarok kapaszkodni valamiféle transzcendentális (filozófia-meditatív) rendben. Szükségem van rá. Különösen a fájdalom korában, a Fazekas korongján.