Gondolatok a házasságról

Ismerkedésünk kezdetén - hosszú ideig, hónapokig nem láttuk egymást, nem is beszéltünk egymással, csak leveleztünk. Most, miután elment újraolvasom leveleinket, így próbálom visszafordítani a könyörtelenül (vagy éppen kegyesen?) forgó időkereket. Ezeknek az írásoknak a hangja már jelzi a későbbi szövetség bensőségességét, komolyságát.

Ezt írtam - nagyjából 10 évvel ezelőtt - Tibornak, akit, ma már tudom, már a kezdetektől látatlanul is szerettem és tiszteltem.

Drága T!

Nem tudjuk csupán „a baráti levelezés vonalán folytatni, ami beindult” – mivel levelezésünk a kezdetektől nem csupán baráti. Tiltakozom az ellen, hogy bármit elfedjünk, tagadjunk egymás előtt – így értelmetlenné válna a kapcsolatunk, éppen lényegében károsodna. Nem kívánom Tőled, hogy „jó fiú” légy, mert a jóságod, nem lenne valóság, s így nem lenne többé jóság. Légy, aki vagy, és oszd meg velem Magad, amennyire csak lehetséges, azokon a határokon belül, melyeket közös megegyezéssel jelölünk ki. 

Én is arra vágyom, hogy magamat Veled megosszam, hogy részévé tegyelek, ha úgy hozza kívánságom, még legtitkosabb életemnek is. Egész életemben arra vártam, akivel a gondolataimat is bátran megoszthatom, akivel egy nyelven beszélünk, aki meghallgat, s akit meghallgatok, szellemi-érzelmi társra várakoztam-vágyakoztam, de hús-vér valóságában eddig nem találkoztam vele. Így írók, tudósok között találtam szellemi rokonaimra, s van egy csodálatos barátnőm is, akivel 36 éve tart barátságunk, töretlenül. Férfi megfelelője azonban nagyon hiányzik. Ideális az lett volna, ha testem-lelkem társa töltötte volna be ezt a helyet. Ez azonban, egyet értek Veled, igen ritkán történik meg. Mert amikor üt a biológiai óra, s elérkezik az utódnemzés ideje, többnyire a bölcs párválasztásra, éppen bölcsesség híján, alkalmatlanok vagyunk. Magunk is éretlen személyiségként, egy másik éretlenre vetítjük álmainkat, így inkább választjuk életre szóló próbánkat, mint párunkat. 

Mivel a párkapcsolat – a házasság meg különösen - az individualizáció fontos színtere, a disszonáns kapcsolódás is jó lehetőséget adhat az érlelődésre, feltéve, ha a házasságot annak értelmeznénk, ami. De mivel úgy gondoljuk, a házasság az a földi mennyország, melyben mi felhőtlenül boldogunk leszünk – főleg ÉN leszek boldog – ráébredvén a valóságra, otthagyjuk próbáink színterét, s egy újabbat keresünk, hátha az jobb lesz. A következmény: jóváírhatatlan veszteség csaknem minden vonatkozásban. A legnagyobb, hogy frusztrált utódokat hagyunk magunk után, kik szép szokásunkat – különféle házasságokkal és gyerekekkel próbálkozunk – mintaként követik. (Természetesen vannak házasságok, melyeket bűn meg nem szüntetni – most azokról beszélek, melyeket felelőtlenül cserélünk másikra.)

Szeretném, ha még februárban találkoznánk – talán megenyhül az idő. És arra is vágyom, hogy ismét beszélgessünk. Egyébként a gátoltságunk, hogy szabadon láthassuk, hallhassuk egymást, már most fájdalmat okoz nekem. Fogalmam sincs, hogy miben reménykedhetsz, s arról sem, hogy én miben reménykedem. Egyszerűen csak vágyakozom.

J