Macskák... A szerelmes levelek folytatása

Drága Tiborkám!

Csendes a reggel. Október végi, nyájas búcsúzás. Nyájas - milyen szép szó, de mostanában nem hallom, nem olvasom, pedig olyan gazdag. Félek, szegényedünk, de az igazi kincseket soha nem veszíthetjük el, mindjárt ezzel vigasztalódom, Carmen az ölemben dorombol, a kis mancsát simogatom, érzem a finom csontperceket és izületeket, a szőre selyem. Tudom, nem lakásba való, de lásd be, hogy nem elég a testben élőnek csak a távollevők üzenete, kell az érintés bizonyossága. Te tudod, hogy jól végzik a dolgukat, és én is igyekszem. Mindegyiknek szüksége van rám, és nekem is szükségem van mindegyikre. Persze, hogy sok az öt macska, de lehet-e sok a szeretetből, a gondoskodásból? Te nálam jobban tudod, hogy nem.

Így aztán reggelenként létszámellenőrzést tartok, megnyugszom és hálás vagyok, ha mindegyik itt sürgölődik körülöttem. Kérlek, ne nevess ki, neked bevallom, ezek a közönséges házimacskák számomra istenbizonyítékok. A kutyások talán felhördülnek, dehogy, a kutya, a kutya az, és természetesen igazuk van, s azoknak is, akik a cinegét emlegetik, és van, aki a teknőst.

A természetben valahogy könnyebb rátalálni és rád találni.

Eleinte tiltakoztál, Bubut mindjárt elfogadtad, de macskát ne! Tudtam, hogy megszereted őt, őket, s amikor heten voltak, éreztem, erősen tartasz a további szaporulattól. Tulajdonképpen a befogadó szeretetedtől tartottál, most már te is tudod.

Ideát minden jó fordulhat rosszra, és fordítva. Az egyik feladat a mérték megtalálása és megtartása. Odaát ez ugye, könnyebb?


A dal szövege magyarul:

Éjfél, sűrű csönd ül a járdán
Mire gondol a vén Hold
Hogy csak mosolyog rám?
Lomha szél fú, rőt avar fut a lábam elé
Tépett ág jajong a fán

Holdfény derűs emléket ébreszt
Újra ébred a régmúlt, minden gyönyörűség
Boldog órák az ifjúságom szép idején
Gyertek hozzám vissza még!

Halvány lámpa villog fenn
Még áldott árnyék rejt el
Szúrós zaj kél, összerezzen a csend
Ha rámtör majd a reggel

Hajnal, ne tarts tükröt a vénnek!
Ha csak emlék az élet, talán szép marad még
Tán a kék éj, a holdvilág még ifjúnak lát
Úgy, mint egykor, régesrég

Füstben barnult új nap kél
A korhadt, pállott széllel
Kihunyt lámpát gúnyol az ömlő fényár
Ha elkullog az éjjel.

Nézz rám! Kicsit érints meg némán!
Maradj még, szelíd emlék
Színes hajdani nyár...
Érj csak hozzám, és feléled a boldog idő!
Jajj, a hajnal pirkad már...

Egyetlen társam földi születésnapjára

Ma lennél, ha még itt lennél velem... De számít ez? Persze, hiszen az itt és most számomra a minden, a létezés egésze. A többi csak homályos sejtés, vágyak, veled, velük lenni újra, magam köré gyűjteni, ölelni, akiket valaha szerettem. Jól, rosszul, igen, ahogy én akkor és most szeretni tudtam, tudok.

Igen, nem szégyellem, állatok, növények, tájak, tárgyak, fények, ízek és illatok is vannak az elporladtak között. Hiányoztok.

Mindannyian, akik elmentetek, és én már nem tudlak jobban jobban szeretni, vigyázni, védeni, őrizni titeket. Elfogyott az időm, a drága időm. Akkor még, nem is sejtettem a pillanat értékét. Pazaroltam.

Ha ma itt lennél velem, még jobban szeretnélek. Vagy mégsem? Csak az elveszett értéke fénylik fel a maga teljességében?

Ha ma itt lennél velem, megünnepelnénk a születésnapodat. Semmi nagy cécó, csak egy jó ebéd együtt, a kedvenceidből valami, egy pohár jó bor az egészségedre, a boldogságunkra. Nekünk minden közös napunk ünnep. De mégis, ezen napon a szüleidre is gondolok, akiket nem is ismerhettem. Általad szeretem őket is, és meghívom születésnapi ebédünkre. Neked nem szólok róla, mert tudom, mit gondolsz a halálról. Nemlét.

És most? Most mit gondolsz drága Egyetlenem?

Egy éve ment el...

Nem akartam az utolsó hetekre, napokra gondolni. Pedig nem volt könnyű az évforduló körüli mély csendemben elküldeni a végső nagy küzdelem hangfoszlányait, rémítő zajait, az egyre gyorsuló lélegzetvételének fenyegetését, a tompa puffanást, ahogy kizuhant az elbarikádozott ágyból, s a többit.
Az első találkozásunkra akartam gondolni, a növekedő, majd kiáradó szeretetünkre, a szelídségére, a jelenléte ölelő békéjére.
Nagyon szomjaztam a vigasztalására. Senki máséra, csak az övére.
Végre megérkezett! Egy lap vezércikkében újra olvastam Szent Ágoston sorait, s a szavak Élő Vízfolyamként mostak át. Holnap felkelek, megújult hittel indulok. Hiszen nem vagyok egyedül!

Szent Ágoston: Ne sírj azért, mert szeretsz

A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

 

Karácsonyi ének Cseh Tamás előadásában

Az első Karácsony nélküle és vele, mégis vele. Ideképzelem magam mellé, ülünk a kanapén, szorosan egymás mellett, néha megsimogatom a kezét, és mindketten a betlehemi békét érezzük. Ő, aki állítólag materialista, és én, aki állítólag hívő vagyok. Miért írom így? Mert "a tükör által homályosan látunk" mindannyian, egyikünk sem tudja a teljes igazságot idelent. Mégis, ott, abban a csendben, egymás mellett mindketten közel voltunk a teljességhez. Húsvétkor és Karácsonykor Bach passióit hallgattuk. Ő, a materialista, még nálam is nagyobb áhitattal.

Hiszem, ő már elérte, én pedig egyszer, ha eljön a végső perc, én is elérem a kimondhatatlant, a teljeset, a minden földi hiányt betöltőt. Várakozom, de nem mozdulatlan némaságban. A földi élet felé fordulok, mely "él és élni akar". Szólalj meg bennem, cselekedj általam Teremtő!


Cseh Tamás karácsonyi éneke megrendít. Pedig nem különösen szép a hangja, nem is iskolázott, de ha énekel nem fél a lélek legmélyéről meríteni. Cseh Tamás ismeri, ami odalent van, és ismeri a fájdalmat is. Ezért hiteles, ezért vigasztaló, ezért nem feledhető, katartikus. Az ember jobb lesz tőle. Nekünk is így kéne szólnunk, énekelnünk, nevetnünk, hogy jobbak legyünk és mások is jobbak legyenek ettől.  Szörnyű kor a miénk, mert tagadja a fájdalom jelentőségét. Hazug kor. A fájdalom kell – nem az önkínzásról, nem a mazochista arcátlan kalandozásáról beszélek, és nem a szadista embertelenség keltette fájdalomról, mert ezek rossz fájdalmak, hanem arról, melyből kiserken az élet. Mint a szülés. Olyan egyszerű képlet. De mi nem akarjuk. Kell nekünk a fájdalomcsillapító, mindenféle gyilkos formában. Pedig csak az az öröm nem porlad el, melynek kifizettük az árát. 

Kérdezd a vakokat 2•

Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes megismeréséhez (elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.

A látás. Sokszor, sokhelyütt írtam már a látásról, s arról, hogy a tisztánlátáshoz nincsen szükségünk a szemre. A vakok is lehetnek (tisztán)látók, s jobban tájékozódhatnak a sasszemű sportlövőknél. Aki lát, nem a felszínt pásztázza. Én sokáig vak voltam. Tapogattam és szimatoltam. Ne hidd, hogy úgy kevesebb a világ! Dehogy. Csak más. Kérdezd csak a vakokat! A másik arcát mutatja, de abban is a mindent – nem kevesebbet. A mindenség adakozó, odakínálja magát – élj belőlem, had tápláljalak - , s nem érti, miért veszünk csak kiskanálnyit, de azt sem, ha bezabálunk, megbetegszünk, hányunk.

  

A türelmes mindenség a vakoknak érintésekkel adja tudtára áldott rendjét, de ha kell, jelel, hogy a süketnémák is értsék. Megmutatja, hogyan kell asztalánál ülni, és várni, hogy megérkezzen a falat, amit éppen nekünk szánt, amit nem eszünk el más elől, amit ha megeszünk, megszaporodik, amiből élet lesz nem halál. A menürend először szigorúnak tűnik, s az etikett dühít, de ha legyőzöd gőgöd, türelmetlenséged, megáld, és áldott leszel.   

Aztán egy nap kiderült, hogy nem is vagyok vak, csak színvak. Azt mondják, van aki megvakul, ha valami nagy fájdalom éri. Hát, velem éppen fordítva történt. Visszanyertem a látásomat. Először formákat láttam csupán, felületeket, síkokat, redőket, tereket, ahogy elúsznak egymás alatt és felett, és ahogy egymásba kúsznak. De nem voltak színek, csak színtelen fények és különféle fényhiányos árnyékok. Sokáig nem voltam tudatában színvakságomnak. Az első valódi szín, amit megláttam, az volt, amit a kórház téglafalára festett a haldokló napfény. De ezt már tudod. Attól kezdve a fekete és árnyalatai lassan átszíneződtek. A fotográfusok régen, még a színes film előtti időben néha kiszínezték a fekete-fehér képeket. Az ecsettel felvitt pacsmag alól kilógott a szürke, mint feldúlt ágyból a piszkos ciha. Na, így voltam eleinte én is. Nem is igen tetszett. De az a bíbor, az belém ivódott. Most, hogy olvastalak, már tudom, hogy látok. A színeket is.

Nem könnyű a dolgok mögé nézni, s meglátni a rejtezőt. Nagyon is nehéz, gyakran fájdalmas, sőt veszélyes akár a bánya, mely bármikor berobbanhat. A bánya próbára teszi a leszállókat, sokat kér azoktól, akik lemerészkednek. Mindenekelőtt azt, hogy felejtsék el a felszíni ragyogást, s ne féljenek a sötétségtől, de tudják hatalmát. Aki leszáll, annak hinnie kell, hogy olyasmit talál, amivel odafent, a káprázatoktól vakon nem találkozhatna. 

Akárhányszor leszálltam pokolian féltem, rémes sebeket kaptam, mégsem bírtam ki, hogy újra meg ne próbáljam, mert semmi sem vonzott jobban, mint lelkem sötét titkai, s a homokkövei, paleozoikumi üledékei között található gyémántszemcsék. Nem volt kétségem afelől, hogy a nagy titokhoz, az őstitokhoz is el lehet érni valahogyan - ha (végleg) lemondunk az önféltésről - , ha nem is annak teljességére, de legalább egy porszemnyire – mustármagnyira – rá lehet találni. S ebből nem is kell több. Ez a mustármagnyi elég mindenre, ez halálig táplál, s tán azon túl is, s olyan gazdagon, hogy másoknak is jut belőle. 

Még mielőtt félreértenétek nem a misztikus, ezorterikus tisztánlátásról beszélek, mert nem vagyok auralátó, és nem dicsekszem azzal, hogy a felszín alattit tévedhetetlenül meglátom, felismerem. Nem is vágyom ilyesmire. Sőt! Ha volna vagy alakulóban volna efféle tulajdonságom elaltatnám, elfedném, visszaparancsolnám a mélységes-mélybe, ahonnan feltörekszik. Igyekszem tisztelni az emberi, a személyes titkot, és fenn akarom tartani tévedhetőségem jogát. Mert senki sem tévedhetetlen, s aki ezt állítja az vagy bolond vagy démonikus. Nem látok tisztán, de sokat látok, mert a megélt fájdalom éleslátóvá teszi az embert, de nem tisztánlátóvá. Az emberi lény folyton változó bonyolultságában meg nem fejthető. Ha titkait kutatjuk azt csak a legnagyobb tisztelettel tehetjük, s véleményem szerint magunk kell, hogy legyünk az első és legfontosabb kutatási terület. Vizsgálódásaink eredményének hitelességét azonban tartsuk mindig kétségesnek. 

Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes megismeréséhez (elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.

Ma végtelen hálával gondolok a kézre, mely orromra nyomta hároméves koromban a gyűlölt szemüveget.  A fájdalom nem vált káromra. Sőt. Ennek köszönhetem mai viszonylagos tisztánlátásomat, meg azt, hogy néha, igaz ritkán, még olvasóimat is látom – vagy látni vélem?  Nem számít. Az hogy látom az olvasóimat elsősorban azt jelenti, a magam éhségén, szomjúságán keresztül érzem, s etetni, itatni vágyom őket. Régebben volt arcuk: ez azt jelenti, hogy láttam őket képzeletemben, de hogy jól láttam-e, ezt nem tudom, és talán nem is lényeges. Látható-láthatatlan közösségünkben szólásra (írásra) ösztökélő erő feszült. (Ez fogyott meg az utóbbi időben.) 

Ha az ember az égből akar kapni valamit, kell hogy az arcát az ég felé is fordítsa. Is. Ég és föld között, matéria és szellem határán... de nem is határán, e kettő szerves egységében, a mindenség egyik kitüntetett (találkozási) pontján állunk. Hogy is lehet, hogy elfelejtem/elfelejtjük különleges helyzetünket? 

Én most az újra kiáradó kegyelemre várok. Nem, nem is így van. A kegyelem árad, csak mi nem vagyunk képesek magunkhoz engedni, én nem vagyok képes magamhoz engedni – a Szentet. Mégis bízom a kitartó kegyelmi áradásban, és hogy egyszer  - ha csak egyetlen pillanatra is – megint nyitott és fedetlen leszek, és akkor megértem az angyali üdvözlet szavait.  Aztán, ha csak egyetlen lélekhez elér az üzenet, az már elég. Egyetlen lélekben, életben benne sűrűsödik a világmindenség. Nem kell, hogy sokan olvassanak, csak az az egy értsen.

Vakegér 1•

Repülj néhány kört, nézd egy kicsit messzebbről a tájat, mielőtt a fészkedre leszállnál!

Háromévesen biggyesztették az orromra a csúnyácska szemüveget. Jaj, milyen jól áll! Nézd, milyen kis okos azzal a szemüveggel, mint egy iskolás – ilyesféléket mondogattak, többnyire furcsa hanghordozással, nagyon hangosan, de egyetlen szavukat sem hittem. Restelltem a kezdetektől, mert elválasztott a többiektől, azoktól a boldogoktól, akiknek nem volt szüksége az orrot, fület kikezdő olcsó pápaszemre, anélkül is jól láttak, és nem kancsalítottak, ahogyan én. Vakegér, vakegér! Ez én vagyok – gondoltam, de nem fordultam meg, hogy a csúfolkodókkal szembenézzek. Addig is gyanítottam valamit csúnyácska voltomról, de attól kezdve a sejtés bizonyossággá vált. 

Apámék hirtelen elhatározással fényképészhez vittek bennünket, ma sem értem miért, mert az anyám azelőtt is készített rólunk fotókat, régebben magukról is önkioldóval, s elő is hívta a képeket. Semmi szükség sem volt a fotográfus közreműködésére. Később az a gondolatom támadt, amikor a hajdani képeket nézegettem, hogy a végső percet akarták megörökíteni, megragadni együvé tartozásuk utolsó bizonyítékát, s megőrizni maguknak és nekünk, s talán mindenki másnak. Valamikor egy boldog család voltunk. A fekete-fehér sorozat azonban egészen másról tanúskodott. Az egyik képen, bár együtt a kis család - klasszikus beállítás: az anya ölében a fiú, az apa a lányt fogja, s mindenki a kamerába bámul –, mintha senki senkihez sem tartozna. Anyám arca fáradt, a mesterkélt derű még inkább elárulja, milyen riadt, milyen esendő. Mintha rejtegetne valamit, talán önmaga előtt is. Ha a szájat letakarom kitűnik, hogy a tekintete könyörgő, bocsánatkérő. Hiszen mit is tehetne ő a végzet ellen, bár éppen belőle támad ránk orvul, és elsöpör mindannyinkat, felkap, akár a forgószél, s ki tudja hová repít. Néhány évvel idősebbnek tűnik a koránál ő is, akárcsak az apám, ezen a képen nyoma sincs a szépfiúnak, a mastroiannis vonzerőnek. Kialvatlannak tűnik, és a Terv kesernyés illatát is érzem, mert megint túl sokat szívott, pedig mennyit köhög mostanában. Elnéz valahová, nagyon szomorúan, nagyon messzire, Isten tudja kit, mit lát, de nincs velünk. Még az öcsém sem látszik boldognak, pedig még nincs három, kényszeredetten ül az anyja ölében, én meg keservesen kancsalítok, és a szám sírásra görbül. Lám, a fényképezéshez csak levették rólam a rút szemüveget, de jaj, semmi haszna sem volt.

Egy évvel azután, hogy a megnyomorító szemüveget rám kényszerítették, újabb gyötrelem várt, letakarták a jobb szememet, s a tompalátó ballal csetlettem-botlottam. Az érzékelhető világ végképp zavarossá, bizonytalanná vált. Amikor a nagyanyám rajtakapott, hogy amint látótávolságon kívül kerülök megpróbálom lekaparni a lencséről a leukoplasztot, kertelés nélkül felvilágosított engedetlenségem várható következményeiről. Először is, hogy kancsal maradok egész életemre, aztán, ha nem tanulok meg látni a lusta szememmel, s ne adj Isten, később elveszítem a jobb szememet, megvakulok végleg. Vakegér leszek – gondoltam borzadva, és többé nem kapartam le a ragasztót, de attól kezdve méginkább kerültem a többieket, s tovább, egyre beljebb barangoltam belső világomba, ahol egyre jobban láttam, s egyre több vigaszra leltem. 

Nagy vigasztaló lehet a képzelet, ha engedjük szárnyalni, s az ellenséges valóságot könnyen legyűri. 

Várj reám, s én megjövök...A gyász hangjai... beszélgetés a távollevővel

Ahogyan felébredek őt szólítom, s többnyire ugyanazt kérdezem tőle, mint amikor még itt volt, már nem mellettem, hanem a másik ágyon, mert többé nem engedhettem fel az emeleti hálóba, a mi széles, kényelmes közös ágyunkba. Bár menni akart, de én nemet mondtam. Mert elájultál, a múltkor is, meg azelőtt, s hányszor, már nem is emlékszem rá, a földről próbáltalak felemelni... És a lépcső... túl meredek, nem, nem, értsd meg... Kérlek!
- Hogy vagy, drága Tiborkám? - és reménykedve, szorongva várom a választ.

Hogy mennyire szeretem, azt is elmondom újra meg újra, hátha hallja, és egyszer válaszol. Közben tudom, jobb így, jobb a csend, mert ha válaszolna, talán nyomban utána mennék, s ha mégsem, már semmi más nem érdekelne többé, a hangját szeretném újra hallani: - Én is szeretlek.

Csend van. Hiába énekelnek kertünk madarai még most is, talán a második költésre készülődve, csend van a kertben.

Befelé hallgatózom. Mély, mozdulatlan, nesztelen csend. Egészen közel az értelmezhetetlen semmihez. De mégsem semmi. Valami ez. Tömbszerű, zajtalan, nehéz. Szürke és kemény, akár a beton. Mit kezdjek én ezzel? Nincs sem vésőm, sem kalapácsom, se dühöm, sem vágyam, ami felsérthetné, szétmorzsolhatná. Csak a két kezem van, szaporodó pókhálóráncokkal szabdalt, pergamen bőrrel fedett, eres öregedő, erőtlen két kezem, a fénytelen, túlnőtt körmökkel. Ha csak megérinteném kiserkedne a vér az ujjbegyeimből. Mit érek azzal? Vagy lehet, hogy mégis meg kell próbálnom? Engednem kell a pislákoló vágynak és a két haldokló kézzel neki kell esnem az áthatolhatatlan anyagnak? Bíbor, bordó, sűrű majd koráll színű, áttetsző vér a jutalmam. Istenem, milyen szép! Mindjárt rajzolni kezdek vele, festek a barlangom falára jégkorszakom elején, vagy a végén, ki tudja! 

A véres zsebkendőt, amit a sokk csillapíthatatlan rázkódásában a szájába tömtem, hogy megvédjem ajkát a fogaitól, a könyvespolcon őrzöm. Egy kis üveggömb az otthona, mellette szalmaangyal és kertünk virágai. Számtalan árnyalata létezik a vérnek, és mindennek, mindennek, megszámlálhatatlan formája és árnyalata - felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Hosszú idő óta most először örülök, ujjongok, mint egy a gyermek, nem szégyellem-titkolom a boldogságomat - és remélem, te is örülsz. Miért? Hát azért, amit az imént mondtam neked a létezésről. ... hogy felfoghatatlan a létezés sokszínűsége. Persze, tudom, hogy te is tudod, jobban, mint én, de ki kell mondanod. Csak akkor segít. Látod, máris festek, rajzolok. Szaporodnak a csendem falán a vérrel festett krikszkrakszok, csíkok keresztben és átlósan, meg négyzetek, torzult körök jelzik a... mit is? Ma még nem tudok egyebet. Csak ezeket a suta firkákat. Ezek valahogyan megmaradtak szorongásomtól zajos kisgyermekkoromtól, ezeket ismételgetem most is,  biztosan halálomig. 

Most kertet festek, a boldog kertet, ahol nem kell többé egyedül ülnöm a padon, aztán házat festek, s hiszem, az lesz a mi örök otthonunk. 

Holnap ajtót és ablakot is rajzolok rá. Azon bejöhetnek, betekinthetnek az élők mind, éljenek akár itt a földön, vagy a másik világokban. Hiszen te is élsz, és talán vársz, ki tudja! Talán...