Égi és földi szerelem 3. - Pézsma, ámbra, kasszia...

A szerelem sokáig várakozott, mielőtt rám csapott volna. Pedig ott ólálkodott körülöttem, rám lesett, hol itt, hol ott bukkant fel, ingerkedett, kacérkodott. Regényhősök, filmsztárok bőrébe bújva kellette magát, elérhetetlenségét és hibátlanságát fitogtatta. Ha észrevettem illetlen kellemkedését, az első szédület után megráztam magam, és olyan ridegen, ahogyan csak tellett tőlem, megpróbáltam átnézni rajta. Hol gyermeki arcomat mutattam neki, máskor a koravén mindentudót, aki átlát piszkos cselvetésein. Akkoriban már túl voltam a világirodalom szerelmi történeteinek legjaván, és úgy gondoltam, ebből tőkét kovácsolhatok magamnak, s megalapozhatom az ellenállás védőfalait.

A kamaszvér meg pezsgett, forrt. Először az álmaim váltak fülledtté és erjedtté azoktól a képektől és történésektől, melyeknek első látásra semmiféle közük nem volt, nem lehetett a szerelemhez, sem lelki, sem testi vonatkozásban, mégis valami rejtett értelemmel voltak felruházva. Álommezsgyéimen a fák karokká váltak és öleltek, simogattak, rejtett zugaimba hatoltak, madarak csaptak rám, karmaikkal megsebeztek, reszkettem és iszonyodtam, mégis kéjt ébresztettek ott, ahol kiserkent a vérem. Szárnyaikkal, csőrükkel simogattak, csapdostak és jajongtak felettem, én meg utálkozva és gyönyörrel vergődtem közöttük. Csatakosan ébredtem, és eszelősen tisztálkodtam, hogy lemossam magamról az éjszaka láthatatlan nyomait.

Akkoriban látogatott meg először az a férfi, aki attól fogva sok-sok éven át felkeresett, hogy létgyökereimnél eredt, kiirthatatlan vágyammal szembesítsen. Az álombéli látogató látszólag én magam voltam, de váratlanul megkettőződtem, magamból kiváltam, és valaki mássá, férfivá lettem. Lényemből lett Ádámom, hol szőke, fénylő hajú, testű, hol barna, erős és gyengéd. Ezeknek az álmoknak a bensőségessége felkavarta tikkadt lényem.

A megrendítően új az volt ezekben a találkozásokban, hogy nem féltem, nem tartottam a rajtam kívül álló másiktól. Elfogadtam, befogadtam. Én voltam, de mégsem én, hiszen a férfi volt, a másik nem! - de mindez lényegtelen volt a kettéváltság mégis-töretlen egységében.

A felébredés testi-lelki fájdalommal járt, szórakozott voltam és elutasító, a kíméletlen valóság hányingert keltett bennem. Napokig befelé figyeltem, tűnő álmom illatát szimatoltam, neszeit vadásztam mindenütt, az álomférfi képtelen valóságát, meg álombéli magamat, ahogyan átlényegültem jelenlététől, ahogyan mássá, boldoggá lettem. Egy hangot, egy hangocskát csupán, ha fel tudnék idézni, hogy milyen volt, amikor megszólított, amikor ölelt, de az emlékszilánkok elporladtak és eloszlottak az ébrenlét botrányos tényében. Bódultan, kifosztottan jártam-keltem sokáig, mert vége, nincs tovább, mert csak álom volt. Még a könyveim is cserbenhagytak, csak szó, szó a gyúlékony papíron, oldalak, oldalakon át sorok, a sorokban betűk, por, idegen kezek nyoma, idegen gondolatok, meg sem történt történetek! Legyintettem. Mi ez a testemben–lelkemben pusztító tornádóhoz képest, mely kitépte belőlem az életkedvet! Egyetlen álom elszívta belőlem a képességet, hogy mindennapjaim életét éljem, és messze repítette, valahol meg szerteszórta, és most mindez csak szemét. Hogyan tovább?

A szerelmi gyakorlattól ezek az álmok is visszatartottak sokáig. Mert mi a valóság az álomhoz képest, mi a vágy a beteljesülthöz képest, mi a megnyert öröm a kívánthoz képest? Csak árnyék. Ettől az árnyéktól féltem a leginkább, az árnyékban sűrűsödő sötéttől, mert nem ismertem még a természetét.

A kortársaim bátrabbak voltak. A tanév hónapjai úgy-ahogy rendben teltek, a kamaszok szerelmi ügyei csak ritkán törtek be a tanári szobába, és végképp nem az otthonokba. A puritán vidéki erkölcsöt még alig-alig karcolgatta a szexuális forradalom. A nők még csak harisnyakötőt sem hordtak, csak egy gumigyűrű szorította térd felett a gurtniba csavart olcsó harisnyát, mert eszükbe se jutott, hogy valaki mással is lefeküdhetnének, mint a férjükkel. De az ifjúság már megérzett valamit a közelgő vérforraló változásból, bár még kivárt, mielőtt arcátlanul felfedte volna, hogy a szabadság olyan útjait kémleli, ahová az elődök bekukkantani se mertek. Már a levegőben rezgett, hogy hamarosan eldördül a startpisztoly – néhányan már ki is ugrottak, de visszaparancsolták őket -, és akkor le a gátlásokkal! Valaki már hallotta valahol: Szeretkezz, ne háborúzz! Már akadtak merész kamaszlányok, akik levágták szoknyájukat, mert Koncz, és Zalatnai is így tette, és a szülői tiltás, tanári fenyegetés, intők és általános botránkozás ellenére, felfedték és mutogatták ilyen vagy olyan méretű és formájú combjukat, sőt, mindazt, amit a ruhadarabnak egyébként takarnia kellett volna.

Titkolhatatlan izgalom rázta meg az ifjúságot, és lassan tovább terjedt. A régi építmény pattogott, recsegett, az eresztékek elváltak, egyre nagyobb rések támadtak. Az iskolai bulikon üvöltött a rock and roll, tébolyultan ropták, izzadt testek verődtek egymásnak, a tornaterem vakító neonfényében émelygő és nyugtalan tekintetek keresztezték egymást. Az udvaron meg a WC-ben sűrűsödött a cigifüst, a rejtett zugok megteltek egymásnak feszülő, vadul csókolózó kamaszokkal.

Ezek a zaklatott jukkerek júniusra már majdnem széttépték a startboxot, de a vágyak boldog szabadulására általában várniuk kellett a nyári táborokig. Ott aztán sor kerülhetett a buja képzelgések megvalósítására, a nyáréji, tábortűz utáni bachanáliákra, melyekbe sokszor a fiatalabb tanárok is belekeveredtek. Ez volt az elégtétel a böjti idők véget nem érő megtartóztatásaiért, s talán ezért hunytak szemet a szigorúbbak is, meg hogy a következő évben újra győzelmeskedjék valahogyan a rend, legalább is látszatra.

Az utolsó húsevőnapot napokká, hetekké bővítette az addig jól féken tartott kívánság, a test követelte jussát. Kortársaim botrányos ügyeiről tudtam is meg nem is. Másnap a tábortűz utáni féktelenségekről suttogtak, ki volt kivel, s mit csinált, még inkább csinálhatott, hiszen tanú nemigen akadt. A páros nemi játékok korát éltük, az intimitás utolsó korát, melyben a félelem a felfedéstől, a következményektől még korlátozta a gruppen iránti igényeket. A hiányos tapasztalatot azonban készségesen kiegészítette a gazdag képzelet, szaftos történetek keringtek, jártak szájról-szájra, de én nem akartam meghallgatni a felgerjedt elbeszélőket. Izgalomtól áporodott, nyálas beszámolóiktól undorral elfordultam, de hiába. Árulkodtak a kialvatlan, karikás szemek is, meg a jóllakottság mézes elégedettsége, a felforrósodott testek szeretkezésillata, másnapi párolgása, amit a hajnal sem tudott letörölni.

Egy merész fiú, barnára égett, fűillatú, magas szőke, lehetett tán tizenöt éves, akárcsak én, az egyik tábortűz alatt a kezemhez ért. Riadtan kaptam el. Nem néztem rá, megdermedtem, nem mozdultam többé, pedig fájt a nyakam, a vállam, az arcomat perzselte a tűz, s amikor végre felhangzott a takarodó, iparkodtam elvegyülni a sátraik felé igyekvők között. Fejemre húztam a durva lópokrócot, összekuporodtam, feküdtem mozdulatlanul, az éjszakának könyörögtem, ha lehet, ne múljon. Közben kint zajlott az élet, suttogások, kuncogások ingerelték a forró éjszakát, titokzatos, tüzes neszei bekúsztak a lópokróc alá, felsebezték gyermeki ártatlanságomat, és azzal fenyegettek, hogy belemarnak éhes, ártatlan testembe.

Reggel követségbe jött egy mokány barna kamasz, bátor, szemtelen siheder, hogy megnyerjen annak, aki volt olyan otromba, hogy megérintette érinthetetlen kézfejemet. Dühhel küldtem el, gorombán, csaknem gyűlölködve. Iszonyodtam, féltem. Azért utánanéztem, merre megy, viszi-e a hírt nyomban, és megakadt a szemem a félmeztelen, barna test finom izomzatán, a fényes bőrön, a rövidre vágott fekete hajjal fedett koponyán, a kamasz ruganyos léptein. ....

Az ágyam reggelre áttüzesedett. Este hómező volt, épphogy olvadt, amikor beléfeküdtem tudatlan testtel, mit sem sejtő lélekkel, reggelre meg katlanná vált. Rézüst, lobogó tűz, táncol az edény falán, rőt vörös izzás, szikrák roppannak, szállnak a fény felé, lehullnak, kialusznak, újabb szikraeső, alatta forr a sűrű lé, bugyog, s idegen illatok lövellnek kifelé. Veresen izzok én is. Forró illatok, húsillatú párák, szagos gyönyörök ültek a bőrömre, szememre, szájam szegletére, csiklandoztak, égettek, az orrcimpám remegett. Pézsma, ámbra, kasszia, de jázmin és rózsa is, aztán meg mirha, áloé, fahéj és szantál, melyektől először ürességet éreztem, aztán a betöltetés sürgető parancsa megkorbácsolt. Összegörnyedtem az ütések alatt. Nyögtem, sikoltottam: még, még! Akarom! Erőm elhagyott, az oldalamon feküdtem bódultan, verítékben. Az egyik karom a tarkóm alatt, a másik, ölelésre tárva, feszülő melleim érett, súlyos gyümölcsök, átforrósodott márvány combjaim egymáshoz tapadtak, el akarták torlaszolni a közöttük újra kiömlő vágy útját. Bódultságom sem tudta feledtetni félelmemet és szégyenemet. Mert megadtam magam. Odaáldoztam öntudatlan leánytestem egy nagyhatalomnak. Legyőzött. Én meg nyögtem alatta, és kértem, könyörögtem: még, még!

Nem, nem tehettem róla! Félébren azt sem tudtam, mit is kívánok. Csak engedtem hirtelen támadt érzéseimnek, alájuk hajoltam alázatosan. Parancsra tettem, ájult engedelmességgel. A párna sóhajtott, nyögött, hűs vászna forró, illatos bőrré vedlett egyetlen éjszaka alatt. Hozzásimultam, az arcomat beléfúrtam, beszívtam az új kábító aromákat. Csókoltam, mert a szájam csókolni akart, aztán simogattam, ujjaim begyével, tenyeremmel, tüzes számmal. Végig és újra végig. Átöleltem, mindkét karommal szorosan, magam alá gyűrtem. Mi ez? Istenem, mi ez? Mire észrevettem, mit teszek, s lelöktem magam alól, már késő volt! A testem kinyílt, éhes szájjá változott, a betölthetetlen éhség belém költözött. Édes levet csorgatott, a nedveim illatos kenetté váltak, felkészültek a befogadásra.

Pedig éveket töltöttem kívánság nélkül – hogyan is nem vettem észre a követelést? Jóllakott békében éltem eddig, hogyan kerültem egyszerre az éhhalál szélére? Akkor eszembe jutott. Valaha régen szeretőst játszottunk a tavaszi kertben. A zöldrependült rózsabokor alá feküdtünk, egymás testére kíváncsian, alig rejtőzve, ártatlan, tapogatózó vággyal. De ahogy jött, elillant a kívánság, tovább futottunk mi is, fogócskáztunk – előbbi játékunkat el is felejtettük. Elkapott, megszorongatott egy cseppecskét, annyira, hogy csak a bimbózó jázmin vette észre.

Jaj, pedig éhezem, mióta élek! Ez fájt, ez követelt időm kezdetétől. Maghéjamat óvatosan nyitogatta, hogy el ne törjön, hogy az élet belőle előbb ki ne törjön, s ki ne száradjon, de most meghasadtam, felrepedtem, szétnyíltam. Éhség. Határtalan, végtelen éhség lakott mindig bennem.

Álltam a fa alatt és remegtem. A kertem közepén, kellős közepén állt, sejtettem, belőlem sarjadt. Gyümölcsei súlya alatt csaknem összeroppant – gazdag volt, buja volt, mégis kiszolgáltatott. Az én fám? Dehogy! Hiszen idegen! Idegen ez a hely is, sohasem jártam még itt! Bőrlevelei alól hosszú vaskos indák nyúltak felém, kínálta magát, kínálta terhét – de tilos volt. A szám megtelt mézzel, combjaim közül kicsordult a kívánság édes olaja. Csak egy pillanatra, csak megérinteném, aztán nem, soha többé! Csak a törzséhez simulok, az arcomat hozzászorítom, széttárom a combjaimat, törzse köré fonódom. Hozzádörgölöm éhségemet, rákenem az érdes törzsre, aztán aléltan mellé hullok. Néztem a húsos terméseket, az arcom tüzelt, tudatlan sóvár tenyeremmel a melleimet simogattam. A mellbimbóm kemény volt, megsebezte tenyerem selymes párnáját. Irtózattal abbahagytam a magam érintését.

Elfordultam. Akkor gyűlöltem a fát és gyűlöltem a kertet. Nem adom magam neked. Soha. Én az enyém vagyok, nem másvalakié. Inkább a halálé, mint a tiéd. Utánam szólt: – Szakíts rólam. Belőled nőttem, neked termettem. Én egy vagyok...

... még az előbb sikoltott, megnyugszik az óra.