Élt tizenöt évet - A félhomály súlya

Miről beszélnek itt ezek? Kérni kéne azt a kulcsot, aztán továbbállni, de a Julis nénjének már megint nem áll be a szája, akár a kacsa valaga. Ha az anyja mérges volt a Julisra, mindig ezt mondta: Csak a szája jár, mint kacsa valaga, ennek is. A Pista bácsi meg csak hallgat. Áll a félhomályban, még le se ül, mint aki megdermedt. Szólni kéne hozzá, meg kéne kérdezni: Hogy van Pista bácsi? Talán az véget vetne a Julis szófosásának. Nagypofájú Julis. Fogná be azt a lepcses száját! Meg kéne kérdezni, nem tudja-e hol van a kis Anna, hová vitték, miután az anyja meghalt... talán azt is tudja a Julis nénje... aztán menne lefeküdni végre, aludni reggelig, vagy még tovább... aludni, az volna jó. Fáradt, halálosan kimerült. Pedig még nincs késő. A vekker fél nyolcat mutat. Ilyenkor szokott készülődni. Kilencnél előbb sohasem megy be a lokálba. Minek. Már nem kezdő, hogy mindig ott nyüzsögjön.

– Eltűnt a ganéj. De ki hitte vóna róla! Gügye volt, bugyuta vót, de hogy ölni tudna... senki se gondóta vóna. De ki tudja, tán nem is ő vót... a bolond Janó... tudod, emléksző rá, ugye? De igen gyanús, hogy eltűnt. Pista bátyád is aszongya, gyanús, hogy azóta nem látták, hírit se hallották. Pedig azelőtt feltűnt itt is, meg amott is... még a Krecsmáréknál nem ríg fűrészőtt, fát aprított...

Valami temetésről beszél a nénje...hogy az egész falú ott volt, hogy csak a Toncsi bácsi temetésén voltak ennyien. De még ott sem.

– Az egész iskola kivonult ám, a kórus is énekelt. Gyönyörű temetés volt. Igaz-e, apja? Annyi koszorút, virágot nem láttam egész életembe.. Pedig, régente csaknem minden évre jutott egy halott vagy kettő.. néha még öt is. – Sorolta a halottakat, hogy ki és mikor, míg a férje meg nem szólalt: – Julis! – Szegény Terit is beinekciózták, kétfelől támogatták, úgy kísérték, hogy el ne essík... Aztán Gizikém, a te nevedre is csinátatott ám az igazgató úr egy szép koszorút, mert ő vette a kezébe a dolgot, mikor má’ látták, hogy szegín anyád..., hogy annak hasznát venni nem lehet. Jössz-e, nem-e, azt se tudtuk... Az vót ráírva, mer’ megníztem: Sohase felejt, Édesanyád. Arannyal, szépen, ahogy szokás. Fehér szegfű koszorú volt. Igen szép. Drága jó ember az igazgató úr, majd eridj, köszönd meg neki!

– Mennem kell! Ne haragudjanak! Ugye, maguknál a kulcs?

– Hát hogyne vóna! Mi vigyázunk mindenre, hogy e ne lopják, míg a Teri odavan... Tudod, az elmén... Majd kikeresem a címit, mer az is megvan valahó.. Na de hol az a kúcs Pista? Neked odaadjuk, hogyne adnánk! Tied is az a ház, már hogyne vóna. Csak a tied. Ha Terivel vóna valami... tied a ház Gizuskám! Te vagy az egyetlen örökös... Vigyed csak. De ha hideg van... Gyere ám vissza!  Elalhatsz nálunk is egy éccakát. Igaz-e, apa?

– Köszönöm, Julis nénje. Majd odaát. Hát, Isten áldja magukat! Még egyszer köszönöm.

Nem tud felállni. Mintha a teste földdé vált volna, mintha őt temették volna el. Rászórták a mázsányi földet, s csak feküdt ott mozdulatlan a nyitott sírban. Felfelé nézett, látta az arcokat, és a könyörtelen kezeket, amint szórják, lapátolják a földet. Hatalmas göröngyök hullottak alá, a fejét érték, a mellét, a derekát, az ölét. Aztán újra az arcát, le egészen a lába fejéig a lábujjai hegyéig. Hallotta a pap hangját is, ahogy kántálva sorolja a vétkeit. Így igazságos! Sorolják csak, hulljanak rá a kőkemény, fagyott rögök, temessék csak alá, had fúljon meg tőlük. Oda való, le a földbe. Nem él ő már többé. Halott. Talán már régen az, csak nem vette észre.

  

A viaszosvászon egy helyen felpörsent, azt kapargatta. Alatta a nyers fa. Jó volt hozzáérni. Szerette volna tovább szakítani, lefejteni az egész viaszosvásznat, és az asztallapra hajtani a fejét, úgy maradni, elaludni. Aztán zavartan abbahagyta, mert inkább érezte, mint látta, hogy amazok a babirkáló kezét nézik. Beteg volt bizonyosan. Megbetegedett. Mire kihívták az orvost... Megfázott a gyerek, tüdőgyulladást kapott, későn hívta Teri az orvost. Élt tizenöt évet.

Vajon szenvedett? Én lelkem, virágom, gyönyörű gyermekem, kislányom... Nem, nem szenvedhetett! Ugye, nem? Miért nem feküdhetek a helyére? Kezem-lábam odaadnám, ha még életben láthatnám... De legalább holtában láttam volna! Testemmel melengettem volna, tán megéledt volna... Ezek nem bánták, engedték, had halljon meg az a gyermek, Anna, Anna, én virágom, hogy is engedhettelek...  És az anyja? Miért nem hívta ki előbb az orvost? Mert nem figyelt rá! Hiszen őt is kint hagyta egyszer, amikor veszett vihar tombolt. Akár ő is meghalhatott volna. De miért is nem halt meg akkor!

Náluk nem volt szokás a hangos szó, sőt, a szülei alig beszéltek, milyen csendben éltek, milyen halálos csendben... de egyszer összekaptak valamin mégis, s akkor az apja odavette, csak úgy a foga között, hogy más ne hallja:  Kint hagytad a lányt is! Az egyszülöttedet! Az anyja megsápadt, megdermedt, nem válaszolt a vádra. Napokig néma volt, és kerülte a pillantásukat. Az apja meg szólongatta, óvatosan békítgette, mint aki megbánta, hogy eljárt a szája. Őt meg emésztette a kíváncsiság, faggatta az apját, de az csak elütötte. Véletlen volt! Nem szándékos! Dehogy! Meg, hogy csak mérgében mondta, amit mondott. De már késő volt. Felismerte a gyilkos fegyvert, s használta is az anyja ellen. Később, ha összevesztek valamin, csak odavágta az anyjának: Kint hagytál a viharban, hogy fagyjak meg!  Hogy is bízhatta rá a lányát, hogy adhatta oda ennek a gonosz vénasszonynak! Gyilkos vénasszony!

Figyelni akart. Megérteni. Annáról beszél a Julis nénje? Annáról? Az ő lányáról, Annáról? A füléig eljutottak, de az értelmének ellenálltak a szavak, és akadozva rendeződtek mondatokká. Halott volt három napja? Kicsoda? Hát nem az anyja halt meg? A romos házban, a falu végén? De hát hogy került oda Anna?

  

– De miért, miért nem hívott orvost? – nyögte alig hallhatóan.

– Orvost? – Az asszony zavarodottan nézett rá – Hát jött a halottkém, amikor megtalálták... Jött mindjárt... Jaj, Gizus, nem segíthetett már azon senki és semmi! Halott volt már az a kislyány akkor, aszonták, vagy három napja. De nem nyúlt hozzá! Tudod, hogy értem... Érintetlen volt.  Istennek hála... hogy legalább... nem bántotta. Nem tudni, ki tette, miért tette... A bolond Janó vót-e vagy más... ki tudja...Az egész falú felbolydútt... de nem is lehet ebbe belenyugonni... akkor Terit evitték...mondtam má’ Gizuskám, az elmére.... meglátogatod, ugye? Hol az a papír, Pista, amire a mentősök felírták a címet?

Milyen furcsa a fájdalom – gondolta. Mint egy kés, mely felmetszi az összes szervedet, az agyadat, a szívedet, a gyomrodat, az egész bőrödet, mint egy kéz, mely a felmetszett szervekbe ültet egy férget, mely attól kezdve rág, csak rág végtelen étvággyal. Fel akar zabálni, neked meg tűrnöd kell, semmit sem tehetsz ellene. Ha úgy tartja kedve, el is fogyaszt. Onnantól kezdve együtt fogtok élni.