Világvége - Gizi hazatér

Amikor leszállt a vonatról, körbelesett, lát-e ismerőst. Senki. Úgy látszik, senki. Jó. Így jó. A vonat is kiürül, mire ideér. Világvége vagy csak a partja? Valaki lekászálódott ugyan az utolsó kocsiból, de kabátja gallérjába húzva kucsmás fejét, el is tűnt mindjárt a vonat mögött. Erdőszőlőbe tart. Jó fél óra, ha kilép. A nyálkás hideg a nyakánál hatolt be, fojtogatta a torkát, a melle között lecsurgott a szívéig. Melegebb kabátot kellett volna vennie és sálat. De úgy sietett. Pesten tűrhető volt az idő, a selyemmel bélelt átmeneti elégnek tűnt, de itt sokkal hidegebb van. Talán a láp közelsége teszi ilyen folyékonnyá, nyúlóssá a késő őszt. A láp. A büdös láp. Beleszagolt a levegőbe, de csak a távolodó vonat füstjének fojtó kénes szaga hatolt a tüdejébe, az karcolta a torkát.

Amikor átbotorkált a mellékvágányon – vehetett volna kényelmesebb cipőt is, miért is nem gondolt rá – a váróterem bejárata előtt találta magát. Megállt a küszöbön. A pénztár ablakából kiszűrődő fény kénsárga derengésében a benti dolgok alig látszottak, de a mély csend elárulta, hogy odabent egy lélek sincs. Mindenre emlékezett. Egy vaskeretes pad zöld falécekkel a fal mellett, az ajtónál bádogkuka, körbeterítve csikkel, mindenféle hulladékkal, a salétromtól kivert vedlett falon fakult légypiszkos menetrendek. A forgalmi iroda ablakán megrebbent a függöny, bizonytalan sziluett vetült rá. A mállott vakolatú falak, a rozsdás kerekes kút, meg az állomás körüli drótkerítés, minden, minden a régi. Nem változott semmi, csak ő, egyedül ő.

Tizenkét éve járt itt utoljára. Toporzékolva, reménységtől feltüzelve várta, hogy végre bedöcögjön a vonat, hogy végre felszálljon rá, hogy végre maga mögött hagyja a falut. Örökre, örökre! Mert ide ő soha vissza nem jön. Csak utána ne jöjjenek! Az anyja nem fog, az bizonyos, de az apja... talán még az anyja is küldi. Ő nem mozdul, attól nem kell tartania. De az apja... Menj, hozd vissza! Bármikor feltűnhet mögötte, és akkor... Ettől félt, egyedül ettől. Hogy utána jön, hogy kérleli... Kitépte magát valahogyan a szorításából, és a sajnálatból, mely még mindig hozzátapasztotta...  mert, ha behunyta a szemét egyre csak a tekintetét látta, azt a gyengéd tekintetet, mert azzal simogatta, vigasztalta sokszor, nem is szóval. Csak ránézett, s minden rendben volt. Mért jársz kisgalambom egy magadban... Nem akart erre gondolni. Ki akarta üríteni az agyát, kilökni minden gondolatot, mely a régihez vonná. Érezte, hogy megmerevednek a hátizmai, a vállát is felhúzta, a nyakán megcsomósodtak az inak és az izmok. Ha mégis jönne, csak egy kőszobrot talál. Nem néz hátra, csak előre, akkor talán nem kell meglátni az apját, amint befordul az állomás sarkán... A vonat hamarosan beáll, már be is mondták: Személyvonat érkezik... Félt, hátha késni fog... Mert ő jól időzített. Pontosan előre kiszámított mindent, hogy senki és semmi se állhasson az útjába. Már napokkal azelőtt megvette a jegyet. Egyet. Csak oda. A jegykiadó, a Rostás Erzsi kiszaladhatott valahová, ezért az egyik forgalmista, a Guki Lajos bácsi ült be a pénztárba. Rávetette véreres szemét, és megismételte: Csak oda... Na, add már azt a jegyet! Add már! Ne bámulj! Gyilkos haragot érzett, de nem mutatta. Talán még mosolygott is, csak úgy haloványan, udvariasan, hogy ne legyen feltűnő. Mert egy pillanatra megállt az öreg keze a levegőben, aztán elélökte a sárgás apró kartondarabot, rajta az elmázolódott körbélyegző. Aztán el ne veszítsd, mer’ megbüntetnek! – s már csapta is be a pénztár ablakát. Ez nem fog szólni senkinek – gondolta. Mindjárt meg is feledkezik az egészről. Szerencse. Ezután is ilyen szerencséje lesz. Mindig. Nem félt, nem kételkedett. Egy csapásra beveszi a várost. A fővárost.

Elmúlt hét óra, mire befordult az utcájukba. A szél hirtelen feltámadt, a feje felett imbolyogni, kolompolni kezdtek a bádog lámpa búrák, fénycsóvájukat hol erre, hol arra vetítették.. Újra meg újra sötétbe borult előtte az út. Vigyáznia kellett, el ne botoljék, a járda hepehupás volt, vékony sártól csúszós, gödrök, árkok szabdalták, hasogatták, tócsák akadályozták a haladását. Néhol a kerítésbe kapaszkodott, úgy oldalazott a szélen, vagy az árok melletti fűcsomókon egyensúlyozott. Nézte a kocsiutat, de látta, ott se volna jobb. Mélyen felszánva, tarajos sárhegyek, tócsák, árkok... Persze, hogy nem változott semmi. De jól tette, hogy itt hagyta ezt a sárfészket! De ki is menti Annát innen! Nem engedheti, hogy ebben nőjön fel. Talán az anyja is hajlandó lesz itt hagyni ezt a nyomorúságot! Ki tudja! Gyűlik a pénze. Előbb vagy utóbb kitelik egy kisebb lakásra, aztán később nagyobbra cserélik. Miért ne? De ha az anyja nem is, Anna... Egy év még vagy kettő?

Már látnia kellene a házuk fényét. Nincs még késő. Ilyenkor még javában fenn vannak. Igaz, eddig se igen látott világos ablakot. Behúzták már a vastag függönyt, becsukták a spalettákat, vagy pokróccal besötétítettek. Talán az anyja is így tett. Felrakta a kispokrócokat, az véd a beszökő hidegtől is. A ház.

Ott állt előtte, és nem tudott mit kezdeni a rátörő érzésekkel. Erre nem számított. Csak nem fog sírni? Most, éppen most, amikor végre megérkezett, amikor végre minden a jó úton halad, amikor mindent a saját kezébe vehet, és mindent, ha hibázott... ha mégis hibázott volna... mindent rendbe hozhat. Örülnie kéne. De nem füstöl a kémény. Miért? Hogy lehet az? Ilyen hidegben, ha mást nem is a konyhai kiscsikót mindig megrakták. A kerítés mentén araszolt, el is botlott valami gyökércsomóban, mert csak a házat fürkészte. Valami jelet keresett, hátha lát valamit, ami bizonyítja, hogy odabent élet van. De miért ideges? Hátha elmentek valahová! Szomszédolnak! Igaz, nem volt az soha szokása az anyjának. Még az apját se engedte! Jó napot, jó napot, néhány szó a kerítésen át, éppen elég az a jó szomszédsághoz, nem kell több! Hogy kikapott egyszer, amikor átszökött a Pálosékhoz a kicsi Janóval játszani.

Nyitotta volna a kaput, rázta a kilincsét, de nem engedett. Jaj, hisz be van már zárva! Nagy lakat lóg a kilincs alatt, vastag, rozsdás láncon. Jaj! Mi az a nagy lakat? Még jó, hogy belül van. Akkor valaki belülről rakta fel, igaz? Az a fájdalmas ütés a mellében, megint, megint és megint. Megmarkolta elöl a kabátját, hátha azzal nyugalmat parancsolhat a szívének. Kiabált volna, de a hangja elfúlt. Hát a kutya? Miért nem ugat? Bodri, te! Csend. Ugyan, rég elpusztult az már. Nem szereztek újat. Mert minek is! Az is csak zabál a kevésből. Istenem, biztosan szegényen élnek! Ez is az ő bűne! Kié másé? Most mit tegyen akkor? A kerítést vizsgálgatta. A régi fakerítés, itt és ott javították. De nem az apja javította, az sose toldozott foldozott így. De nem ám! Átugrik valahol. Ahol a meggyfa kihajlik. Keres egy vastagabb ágat, abba kapaszkodik!

Meg kell nyugodnia. Teljesen megőrült. Bolond. Úgy viselkedik, mint akinek elment a józan esze. Talán átmentek mégis valamelyik szomszédhoz. Vagy máshová – de hová? – talán a Fodorék tudnak valamit. Akár egy elhagyatott ház. Amiben régen nem laknak. A kiskertben az elszáradt virágok vázai, zörgő gyomok. Halottak rég. Csak senki sem temette el őket. Temetetlen holtak! Az anyja sohase hagyta így. Ősszel, legkésőbb novemberben kitakarította a kertet. Felkészült a tél, re meg az eljövendő tavaszra. Jaj! Mint egy halott kert, mint egy halott ház! A Fodorék, ők biztos tudják, hová mentek! A Fodorné az mindig mindent tud. Leselkedik, semmi sem marad titokban előtte – ezt mondta az anyja, s alighanem igaza is volt.

Kármánék! Kármánék! Van itthon valaki? – Istenem, ez a fertelmes szél. El is szakasztotta a hangját. Alig van hangja. Persze, hiszen úgy sietett, kapkodta a levegőt idáig. A kabát is kinyílt közben, míg a kerítésekbe fogódzva araszolt. Az arca meg ég, még tényleg beteg lesz. Hiszen már a kirakat előtt is, amikor ott állt... miért kellett ott ácsorognia, miért?

Jó volna leülni végre, leülni a jó melegbe, méginkább lefeküdni. Annát magához ölelné... Sohase aludt senkivel. A szeretőit is elzavarta maga mellől, még Annát sem engedte. Kitette a kiságyba. Mindenki a maga helyén. De ma talán kivételt tenne. Ez egyszer. Emlékszik a haja illatára. Az biztos ma is a régi. Csukott szemmel is felismerné a lányát arról az illatról. Anna! Anna!

Még egyszer megragadta, dühvel megrázta a kaput, mint egy ellenséget, aki lelepleződött, ő volt a bajkeverő, a rosszakaró. Mint a láva, váratlanul felforrtak benne az indulatok, de kire, mire is haragszik?

Egy kutya ugatni kezdett valahol, csaholt, egyre hangosabban, s mert a felfedezett idegen nem távozott, tovább riogatta. Egy másik felelt rá a távolból, aztán egyre tovább adták a hírt. A Fodorék kutyája lehet. Mert nem hagyja abba. Elindult a szomszéd ház felé, de csak vonszolta magát kiüresedett aggyal, akár egy gyötrelmes álomban, melyben az álmodó már tudja az addig csak sejtett rémséget, mégis megy, egyre közeledik felé, minden lépéssel közelebb, közelebb. Nem tehet másképp. Tapasztalnia kell a már tudottat. Így teljes, így teljesül be a végzet. 

– Csiba te! – egy magas férfi állt az ajtóban, körbenézett. – Na, mi van má’? Bodri, kushadj má’, mer’ megcsaplak! – A kutyához szólt, közben félszemmel a közeledőt vizsgálta, fürkészte. – Kit tetszik keresni?

...