Vecsernye - illatos, szép koszorú... szagos, mint a friss liliom

A férfi háta mögött feltűnt az asszony, kötötte a kendőt, tolta félre az urát, hogy ne mulasszon. – A Kármánékat keresi? – próbálta kivenni, ki lehet az, ki az, akinek el lehet mesélni mindjárt a szörnyű hírt. Tán be is lehet invitálni, ha olyan... Egy kis meleg tea, borral, egy csipettel... Tud ő mindent. Oszt meg is van bízva... a tanácselnök maga mondta, Fodorné, nézzen a házra, nehogy valami gazember kihasználja a helyzetet! Hát nem fogja, amíg ők itt vannak! A kutyával nem volt mit tenni, le kellett lövetni, mert nem hagyta abba a vonyítást, nem lehetett azt kiállani... a másik meg talán megszökött... ki tudja... Van ilyen. Bánatában. A többi jószágot etetik, itatják. Azokat áthozták. Így könnyebb.

– Úristen, Pista! Ez a Gizi! A Kármánék lánya, aki...! Te vagy az, ugye? Jaj nekem! Hát gyere be! Jaj Istenem! Pista, a kulcsot, eriggy má’! Engedd be gyorsan! Gyövünk má’! Gyövünk!

Édes-kesernyés szagú párás meleg volt odabent, talán lekozmált étel, korom, enyhe izzadtságszag adta az ismerős elegyet, amitől most öklendenie kellett, alig tudta palástolni. Nem, nem ül le! Most érkezett a vonattal, siet, csak nem tudott bemenni, úgy látszik, nincsenek otthon... de ilyen későn, rossz időben hová mehettek...

– Na! – Az asszony köhintett, tekintete elpárásodott, felkapta a szürke rongyot, törölte a hokedlit, nem nézett a vendégre, csak dörgölte a nedves ronggyal a kopott viaszosvásznat. – Hát, igazi úrinő lettél! Alig merlek tegezni! Igaz-e Pista? Mint egy színésznő! Ülj csak le nyugodtan. Letöröltem.

Pakolt lefelé az asztalról is, hogy tiszta helyet készítsen a váratlan látogatónak, vejlingba kaparta a vacsoramaradékot, kenyérhéjjal törölgette a tányérokat. Parázsló izgalommal serénykedett, a férfi meg csak állt az ajtóban, mintha ő lett volna a vendég, nem az idehullott másik, az az illatos, szép koszorú... szagos, mint a friss liliom. Félt közelebb lépni az idegen, fiatal nőhöz. Hogy a Gizi volna, a Kármán Gizi? A nyakigláb kamaszlányra emlékezett, a nyers, felvágott nyelvű fruskára, aki még a Julisnak is visszaszólt, ha úgy tartotta kedve. Helyes kis perszóna volt, de csak egy kis parasztlyány, akár a többi. Nem lehet az! Ilyenfélék csak az újságok címlapján vannak. Mindig azt gondolta, azokat az asszonyféléket csak rajzolják, azzal ámítják a bolond népeket, aztán meg itt van. Ha másutt látja a Kármán Gizit, meg nem ismerte volna!

– Na, apa! Hozd már azt a bort! Gizuskám! Igyál egy kortyot, hogy felmelegedjél! Vagy egy korty pályinkát inkább! Az jobb vóna most! Mindjárt felteszek egy kis teavizet is. Biztos ki vagy fagyva! Cudar idő van. Akár a temetéskor. Nem tudtál jönni...ugye? Nem volt érkezésed... Biztos, nagyon elfoglalt vótál... Megértjük ám azt! Vagy meg sem kaptad a táviratot? Akkor nem is tudod...Jaj, én édes Istenem...

– Milyen táviratot? – A lámpa légypiszkos búráját vizsgálgatta. Megtisztíthatná a Julis nénje. Úgyis elég sötét van itt. Vagy egy erősebb körte... ez alig pislákol. Igaz, nemrég még a petróleum világított. Akkor még sötétebb volt... Hát meghalt az anyja. És nem is tudott róla. Nélküle temették hát el, akárcsak az apját. Szégyellnie kellene magát, de csak ürességet érez. Hideget. De a gyerek...– riadt meg. Istenem! A gyerek volt a haldokló anyja mellett... bizonyára... pedig neki kellett volna ott lennie. Egy pillanatra meg is könnyebbült, aztán nyomban elszégyellte magát. Szegény gyerek... ki tudja, mit állt ki, mit látott. Halál. Rút halál, szürke halál, fekete. Gyász. Kihűlt, merev test, idegen szagok. A halál szaga, az édeskés rothadás, mely még az élőkbe is beivódik, még a kegyelet virágaiba is... bebújik a gyászolók bőre alá... Itt vagyok, itt vagyok! Nem mozdulok mellőled, belőled, bárhogy szeretnéd! Állati sírás, jajgatás...koporsó, belekapaszkodnak a koporsóba...földre hullnak a nyitott sír mellett, engem, engem temessenek inkább, fekete tömeg, megkövült arcok...

Irtózott mindenféle élettelentől. Néha elhullott egy-egy állat a ház körül, kiscsirkék, galambok... a  Vezér kölyke, kéthónapos csöpp jószág. Szeretett játszani vele. De amikor meglátta a bokor alatt a mozdulatlan, elnyúlt testet, ordítva hívta az apját. Az meg mindjárt a kezébe akarta adni a tetemet – gyere, eltemetjük, ibolyát ültetünk a sírjára, kis táblát is faragok neki...–, de hátralépett iszonyodva, elfehéredve, reszketve, s csaknem gyűlölettel nézett az apjára. – Jól van, jól... – nyugtatta, de ő ellökte magától a kezét –  Ne! Azzal fogtad a kutyát! – ezt sikoltotta. Az apja megragadta a vállát, bevitte a házba, leültette, egy pohár vizet itatott vele, s még az arcát is megpaskolta hideg vízzel – Jól van, jól... Meg kell szokni... meg kell szokni kislyányom... Mi is meghalunk, minden elmúlik egyszer. Nyugodj meg. Gyere, nézd a kis jószágot... Búcsúzz el tőle! Nem bánt a’! Ládd-e!

Csak rázta a fejét. Nem, nem, nem. És gondolatban hadakozott az apjával, miért is mond ilyeneket! Nem bánt. Ami a halálé, az az élőktől idegen. Igenis bánt a halál. Bántja az élőt, ellopja, épp most végzett a kölyökkel. Nincs többé. A halál, nem kímél senkit és semmit... ott lapul az elevenben, mérgezi, gyilkolja naponta, csak  nem veszünk róla tudomást. Nem akarunk szembesülni ezzel, mindenáron meg akarjuk várni az utolsó órát, percet, s akkor is menekülnénk, ha tudnánk...

  

– A kabát... Vedd már el tőle, apa! Még rámelegszik, oszt megfázik, ha kimén... Na, vedd már le! Betesszük a szekrénybe, hogy ne gyűrődjék. Micsoda finom anyag... Külföldi, igaz-e? De látom én! Tiszta gyapjú. Hát nem kaptad meg? Jaj, szegény Teri! Hát ténleg nem vótt eszén már akkor... mi meg nem tudtuk a címet. Igaz-e? A Terivel meg beszélni se lehetett attól fogva, hogy a kislyányt megtanáták.

Ezt nem értette. Miféle kislányról hadovál itt a Julis nénje? A faliórát bámulta. Megállt. Fél négyet vagy mennyit mutat. Négyszögletű festett furnérlap, a tetején félkör, benne kis képecske. Virágcsokor? A sarkaiban is... kis pipacsok, kalászokkal? Lepergett a festék, azért nem lehet kivenni. Alighanem pipacsok. Erre az órára nem is emlékezett, pedig itt lehetett ez akkoriban is. Alatta a komódon a jókora ébresztő, az mutatja az időt. Menni kéne. De előbb meg kell tudnia, hol van Anna. Csak nem vitték el valami gyermekotthonba? De biztosan! Holnap kihozza. Ma már úgyis hiába menne. Vonat sincs már. Ha itt a kulcs, elkéri, megalszik, ha hideg van, hát hideg van, egy éjszakát kibír, aztán holnap hajnalban indul a lányáért. Még jó, hogy hazajött. Micsoda megérzése volt!

– Tegyél a tűzre apa! Nem látod, hogy reszket? Hát Gizuskám sajnáljuk, nagyon sajnáljuk. Szerettük mind a ketten. Olyan fajin lyány vót a, már cseppnek is. Csak bámultuk! Micsoda nagylyány lett vóna abból! De mit beszélek! Má’ most is az vót! Igazi nagylány! Sudár! Széparcú! Igaz-e Pista? Mondtuk is egymásnak, hogy tudta ez a Gizus itt hagyni ezt a szép kislyányt? Jaj, nem azért mondom, hogy hibáztassalak, félre ne értsd! Isten ments! Mindenkinek megvan a maga terhe, igaz-e? Meg aztán a Teri igen jól bánt ám a kis Annával! Úgy járt az, mint a patyolat! Mint egy királykisasszony! Haj, de szép kislyány vót! Mindenki aszonta, tisztára az anyja! De meg is veri azt a ganéjt az Isten! Mert az Isten megtalálja, az elől nem lehet elbújni!

Igaz-e, apa? Pedig napokig kereste az egész falú. Kirendelték még a városi nyomozókat is. Mindenki a gyilkos után kutatott. Éjjel-nappal mentek. Még Pistám is odavolt vagy kétszer, meg a Nándi gyerek, tudod, a Mariskám nagyfia. Aztán jöttek Bódogszentáról is. Mert onnan meg eltűnt egy kislyány. De azt nem tanáták meg. Még a kis testit se. Az a borzalmas. Még el se tudták temetni.