Lélekharang - Giselle hazatér

Kapkodva csomagolt. Csak a legszükségesebbet. Az utazótáskába. Ma megy, holnap jön. Délelőttre beteget jelent, este tízkor meg... nem lesz semmi baj. Egy próbát kihagy. Nem dől össze a világ! Észre sem veszik, hogy elment. Most jó volna Paulin. Megkérné, hogy hívja fel őket, mondja, hogy ki sem tud kelni az ágyból, olyan beteg. Lázas. Az orvos ágynyugalmat rendelt. És rekedt. Nem beszélhet. Mindegy... Meglesz Paulin nélkül is. Vajon, mikor megy vonat? Át is kell szállnia... Kár, hogy nincs ideje vásárolni... Ott állt egész délelőtt az áruház előtt, ha tudta volna... vehetett volna valamit Annának. Igaz, a méreteit se tudja, de ha rá ütött, már pedig a vékonyka kis csontjai azt mutatták... Nem baj! Majd otthagy pénzt, ha az anyja ellenkezne, odaadja a lányának, vegyen valamit magának. Valami szépet. Ezután látogatni fogja őket. Lemegy, ha tud. Eddig, milyen bolond volt! Miért is törődött az anyjával? Egy öregasszonnyal! Csak egy ostoba öregasszony. Tán még örülni is fog előbb vagy utóbb! Biztosan kell nekik az a pénz! Most már adhat, van miből.

Észre sem vette, hogyan úszott el addigi rosszkedve, szorongása. Utazik! Ma este, ma este..., ha szerencséje van, már késő délután megkocogtatja a konyhaablakot. Öt óra felé, vagy inkább hat táján? Ha van két óra körül egy gyors, akkor talán elcsípheti a négy után érkező csatlakozást...

A villamosmegállóban sokáig toporgott, aztán nem bírta tovább. Gyalog is odaér a pályaudvarra néhány perc alatt. Talán egy negyed óra. Már megint fut. Nem volt fáradt, erőt érzett magában, valami hajtotta, égett, izzott, dolgozott valami legbelül. Ma este látni fogja a lányát. Hogy is tudta odaadni az anyjának? Hogyan is tudott lemondani róla ennyi éven át? Mi történt vele? Nem tehetett mást. Egyszerűen nem volt más megoldás! Aztán meg kiégetett magából mindent, hogy ne kelljen átélnie naponta a hiányát. Úgy járt-kelt, mint egy tetszhalott, érzelmek nélkül. Miatta tette, csakis őmiatta. Anna miatt. Majd egyszer hálás lesz neki ezért! Majd, ha megérti... mert meg fogja érteni... és az anyjánál végül is jó helyen van! Ez bizonyos. Teri szeretetlen, de a tisztessége, a kötelességtudata nem engedi. Őt is ellátta mindig, kifogástalanul. Végül is semmiben sem szenvedett hiányt. Nyilván Anna sem. Az anyja előteremti, a föld alól is, ami kell... Micsoda ereje van!  Ezt tőle örökölte. Az erőt, az akaratot. Talán éppen ezért nem jöttek ki soha. Két azonos erő, két azonos akarat csapott össze, s összemorzsolta, ami közé került. Az apja is majd belehalt kettőjük állandó küzdelmébe. Vagy bele is halt? Gyenge ember volt, szegény. De jó ember. Puha, mint a frissen kelt kenyér. Néha rajtakapta, amikor Teri keménysége miatt kitörölt egy-egy könnyet a szeméből. Miért nem vágta képen? Azt kellett volna! Na, ő volt a hibás! Úrrá tette a feleségét, aztán szolgálhatott neki egész életében. Szeretett volna a lánya mellett kiállni, de ereje ahhoz sem volt.

Mindegy most már. Jó ember volt. Nem volna szabad így gondolnia rá. Kimegy a temetőbe, megnézi a sírját. Majd vesz egy kis koszorút is. Talán, ki tudja, egy kis kőre is jut... ha az anyjának eddig nem jutott. Az özvegyi nyugdíjból... hogyan is jutott volna. De majd most. Átmennek Rozsdra a sírköveshez, rendelnek valami műkövet. Kis kereszt, galambbal, rajta az aranyozott felírás, Itt nyugszik... Az anyja nevét is odavésetik. Az apja szerette a galambokat. Sokat bíbelődött velük, becézgette őket. Néha az ő kezébe is odanyomta a fiatalabbakat: Nézd, tubi-tubi! Fogd meg! Ne félj tőle, kislyányom! Érzed, milyen puha, hogy dobog a kis szíve? Aztán elengedte, és a galamb felröppent. Ő meg megrémült a szárnysuhogástól, csaknem elpityeredett. Akkor felkapta, feltartotta a magasba: Tudsz te is repülni, ládd-e! Tubi-tubi, tubicám... Még apa, még! Szállj, repülj a szelek szárnyán tubi, tubi, tubi, tubi kis tubicám. Ezt énekelte, s meg is pörgette fent a levegőben az imádott lányát! Sikongatott, kapaszkodott az apja karjába, amikor meg letette, a nótát követelte. Az apja el is énekelte neki: Fehér galamb szállt alája rózsáskertem pázsitjára. Hívogattam, édesgettem, tiszta búzával etettem. Mért jársz kisgalambom egymagadban...

Szépen énekelt, tisztán, de erő nem volt a hangjában. Éppen olyan volt a hangja, mint a lénye. Szelíd. Szelíd ember volt. Senkinek sem ártott volna. Hány évet is élt? Mikor is halt meg? Nem emlékezett a dátumra. Belévájt a szégyen. Észrevétlenül mélyült a lelki kaverna. Elment. Egyedül hagyta őket. Aztán meg engedett az anyja követelésének! Lemondtál róla. Én nevelem most már. Nincs közöd hozzá! Jól van – gondolta. Csak fogadd be! Majd később... meglátjuk! Akkor úgy volt jobb. De most... mostantól minden másképpen lesz. Minden másképp lesz, minden másképp lesz... Ezt zakatolták a kerekek.

Régen érzett ilyen boldogságot. Ilyen pezsgő örömöt. Kibámult a vonatablakon, de nem látta az alaktalan rozsda és piszokfoltok közé szövődő tájat, azt sem vette észre, ha valaki leült mellé, vagy leszállt uticélja végéhez érve. Állomások jöttek, mentek, egyik a másik után, egymásba tűnő homoksárga, kopott zölddel, szürkébe fordult falak, lepergett, repedezett festék, koromfoltok, betonra pingált mészcsíkok, bordó-barna tehervagonok végtelen sora, támla nélküli padok, szalutáló forgalmisták, olyan egyformák, mégis mind mások. Utasok és forgalmisták, kalauzok, sípszó és indulás, megállás, várakozás, sípszó, kiáltások, zakatolás, fékcsikorgás vonatfütty. A vonat megállt, majd lomhán, pöfögve elindult, sü, sü, sü, sü...

Az egyik állomáson tovább vesztegelt, miért, miért nem indul tovább, eszébe jutott, tán vizet vesz, aztán indul csak, de mikor indul már végre. Ennyi meg ennyi óra és perc kell még, hogy elérje a csatlakozást. Sietett volna, mégsem bánta az utat. Egy véget nem érő utazás az öröm felé. Jó lehet. Amikor semmi kétség, hogy az út végén a várt öröm kitart, míg oda nem érsz. 

Ősz van. Késő ősz. Jó lett volna tavasszal menni. Akkor az övék lehetett volna az egész nyár. Nyáron minden egyszerűbb, könnyebb utazni. Fel kell hoznia Annát a városba. Megmutat neki mindent. Minden szépet. Akár minden hétvégén felhozhatná. Miért is ne? Igaz, csak néhány órájuk volna napközben és az estéket sem töltheti vele, sőt az éjszaka egy részét sem, de Paulinra rábízhatja. Semmi sem fog történni. Akkor az angol és társai nélkülözni lesznek kénytelenek. Majd megszokják. Az a néhány óra, amit együtt tölthetnek, rövid lesz... csodaszép lesz. Megéri, biztosan megéri.

Az egész olyan egyszerű. Miért nem gondolt erre korábban? Akár a nagyanyja is vonatra teheti szombat délután, amikor vége az iskolának. Nagy lány már. Elmúlt tizenöt éves. Az átszállás sem lehet probléma. Okos lány. Egyszer elmagyarázzák neki, vagy a nagyanyja elkíséri odáig... Talán az volna a legjobb. Fizetni fogja a vonatjegyet. Este meg Paulin kimegy érte a Nyugatiba, s hajnalban... hajnalban már ölelheti az ő nagy lányát. Nem fogja felébreszteni. Majd másnap. Ez összesen... számolta a szabad órákat, melyeket együtt tölthetnek. Éhes volt. Hogy is nem vette észre eddig, mennyire hiányzik neki Anna? Különös. Nem volt jó anya. Igaz. De van mentsége. Túl fiatal volt az anyaságra. Még maga is gyermek. Semmit sem tudott az egészről. Csak úgy megtörtént vele. Egyszerre ott volt a baba, de nem tudott vele mit kezdeni. Eleinte még megérinteni is félt. Idegenkedett tőle. A nővér észre is vette a kórházban. Mondta: Ne féljen tőle, nem harap! Aztán hallotta, amint kifelé menet félhangosan odaszólt a másiknak: Amikor csinálta, akkor nem félt a kis rüfke! Nevettek. Az első három évbe, majdnem belehaltak mindketten. Ha Piri néni nem lett volna...! Jobb nem is gondolni erre... Amikor Anna tüdőgyulladást kapott... Jó döntés volt hazavinni az anyjához. Nem volt más megoldás.