Kapu egy teljesebb létezésre - Vigasztalás egy kandúr halálára

Amikor - jaj, hát valójában nem is volt neve kedves kandúromnak, egyetlen hímként a nőstények világában, csak így szólítottam: Kandúrcicám - utolsó harci kiáltással elbúcsúzott az élettől, jobban mondva a földi élettől, egy részem vele halt, jobban mondva vele búcsúzott. Magával vitte lelkem egy darabját odaátra, éppen úgy, ahogyan a többiek, mindazok, akik engem megelőzve eddig távoztak. Hogy hogyan illet meg a közös gyász egy közönséges házimacskát, családtagjaimmal? Egyszerűen az élet jogán. Mindannyian éltek, ahogyan tőlük tellett, ebben semmi különbséget nem látok. Életük ugyanabból a forrásból származott. Mindannyian ugyanabból a forrásból táplálkozunk. Ezért oltok ki oly nehezen bármilyen életet.  Ezért hagyom a gazokat szaporodni, ezért őrzöm a haldokló fát is. Esztelen? Talán igen, talán nem. Misztérium az élet, alig tudunk róla valamit.

Kandúrcicám a kandúrság minden megnevezhetetlen erényét és szépségét viselte, hirdette. Kandúrkodott és szenvedte ennek minden fájdalmát és örömét, egyszóval, míg élt teljes életet élt. Teljes volt harci és sejtem, szerelmi kedve is, mert a hozzá hasonló nagyfejű cirmosok  igencsak szaporodtak az időtájt, míg a földön járta rendelt sorsát. Elvesztése, ha végleges, valóban végzetes.

Élet-halál pengeélén egyensúlyozunk életünk minden pillanatában. Testi törékenységünk, sebezhetőségünk nyilvánvaló. A legveszélyesebb dolog megszületni, élni, s így van ez a parányok világától az emberi létezésig mindennel, ami él. De nincs vége, az Élet él és élni akar. Bennem és benned is tovább. Ha jobban figyelnék, talán meghallanám rég halott anyám szavát egy másik létből, s a többieket, mind, akik azóta is szólnak hozzám. Nem igaz, hogy csak emlékeinkben élnek, s velünk halnak, ha már mi sem emlékezünk! Bennem lobog a remény, hogy új vágyakkal újra kezdhetik új útjaikat, hogy torzólétüket kiegészíthetik, míg végső teljességgé nem lesz az addig töredékes.

Miért nem tudunk, miért nem akarunk tudni erről? Miért? Miért nem nézünk komolyan szembe ezzel a ténnyel, miért nem vesszük észre, ami éppen ebben egyszerre vigasztaló és megtartó?

"Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat."

Miért nem hiszünk Assisi Szent Ferencnek, aki áldással szemléli a földi elmúlást, mert tudja, hogy kapu egy teljesebb létezésre? Mi volna, ha így tekintenénk a elmúlásra mindannyian, szelíd bölcsen, ha hinnénk, hogy a teremtett lét "igen jó". Miért gondolja bárki, hogy a bőkezű teremtés egyben pazarló is, végső megsemmisülésre ítéli alkotásait? 

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán,

Az Élet él és élni akar,

Nem azért adott annyi szépet,

Hogy átvádoljanak most rajta

Véres s ostoba feneségek."

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

Időt kérek...

Hajdan időtlenségben éltem. Ma már tudom ez volt az öntudatlanság, s valamiféle együgyű boldogság kora. Nem tudom meddig tartott, mert váratlanul ragadott el, s éppoly váratlanul hagyott el végleg. Valamikor ifjúkoromban – nem gyermekkoromban, dehogy, akkoriban bölcsebb voltam, érettebb, igen, sokkal többről tudtam mint később kamaszkorom zajos-zavaros lázaiban. Arra emlékszem csupán, hogy vakmerően fittyet hánytam az időre, s ha mégsem, akkor siettettem. Na, lódulj! Farkaséhesen vártam a terített asztalra, ahol végre jóllakásig ehetek. Igaz, a sejtés már belopakodott agyam valamelyik zugába, tudniillik, hogy sehol, sohasem létezik a teljes megelégülés asztala, vagy ha mégis, számomra elérhetetlen lesz, mert érdemtelen vagyok rá, de sikerült egy ideig elhessegetni ezt a gondolatot éppúgy, mint a másik kínzó sejtéseimet valamiféle mulasztásaimról. Utóbbi annál fájdalmasabb volt, mert csak ritkán tudtam megnevezni ezek miben is állnak, de visszatérő álmaimban kísértettek. A lakatlan város képe, ahol mindig eltévedtem, ahol végtelen egymást keresztező síneken kerestem a megállót, ahol leszállhatnék végre, hogy megtegyem, amit tennem kell, hogy végrehajtsam a küldetésem, még nappalaimban is elkísért. A feladat. Az én feladatom. De mi is ez, és ki bízott meg ezzel? A villamos kanyarodott erre meg amarra a kivilágítatlan utcákon a betonszínű szürkületben. Néha úgy láttam közeledik egy-egy kihalt megálló, de mire eltökéltem, hogy leszállok már nyikorogva indult tovább. Néha odafentről, mint egy testelhagyásban láttam a várost felszabdaló síneket, s az állomásokat melyekre újra megérkeztem, s melyeket elhagytam újra. Egyedül utaztam mindig, de időnként felrémlett, talán nem is teljesen néptelen ez a hely, ismeretlen-ismerősök rejteznek házaiban, s a villamosom szellemutasait, s az állomásokon várakozókat csak én nem veszem észre, pedig velem bolyongnak, várakoznak ők is a novemberi alkonyon.

A hétköznapok monoton zaja időlegesen feledtette örök villamosutazásaim visongó zajainak színhelyét. Talán tovább is álmodtam a helyről, de kitiltottam lidérc-emlékét a nappalaimból. T beteg lett, halálos kór támadta meg, ami azzal fenyegetett, hogy egyetlen valódi útitársamtól is megfoszt. Talán önmagamtól is. Igen magamat is veszni éreztem, sőt néha kívántam is ezt az elveszítést, de a vészhelyzetben átkapcsoltam robot üzemmódba. Mindez a legvalóságosabb időben zajlott, a legszigorúbb időrendben, melyben a másodperc törtrésze is a feladat által szabályozottan telt el, a mégis megőrzés, megtartás feszültségében. Jó a robotlét. Hasznos. Valami felsejlett a hajdani üzenetről, a nagy feladatról, amire születésem pillanatában talán még emlékeztem, s valami egy időre elmosta a mulasztásaim bűn terhét is. Megtartani az életet. Megőrizni. Amennyire rajtad múlik. Ha úgy kell, akkor robot-üzemmódban. Engedni a nagy életprogramnak, hadd fusson. Ma úgy gondolom, soha sincs vége. Végtelen az utazásunk. Néha, a kegyelem pillanataiban meglátom az örök város időutasait. Mind hozzám hasonló vándor, vagy én magam vagyok mindegyikük, te és ők is én vagyok, csak más-más álruhában utazunk egymás mellett látszólag céltalanul, mégis örök céllal a megőrzés egyetlen feladatával áldottan-terhelten. Életőrzők vagyunk. Ez a feladatunk.

Időt kérek! Még őrizni akarom őt és téged és magamat is! Itt és most, és másutt is a végtelen időben!

Utóirat: A homályos sejtelmek kínzó terhei a léleknek, depresszió s más lelki betegségek eredői, ezért a lélek orvosai nagy igyekezettel kutatják a tényleges gyökereket. Később azt is megsejtettem, hogy ha volna földi terüljasztalkám éppen az volna végzetem, a csömör és a halál helye. De ez a felismerés jóval később ért el, a legváratlanabb időben, rövid majdnem boldogságom idején, aminek véget is vetett. S ez így van jól. Nem azért élünk itt a földön, hogy boldogok legyünk, csak azért, hogy őrizzük az őrzésre méltót. Csak a feladat számít, a többi lényegtelen.

A (dermedt) idő természetéről

Háromszor állt meg velem (eddig) az idő. Percegett a perc, mint a szú, végtelen kitartással rágott, megritkult, elszívódott levegő. Fuldokoltam, de nem volt erőm, hogy a fogyatkozóból kipréseljek valami még éltetőt, mellizmaim erőtlenek, a tüdőm légbuborékai beszáradtak. Állóképben vergődtem, rám pántolódott, feszített keretek között szűkült a tér, tömörödött a lélek, egyetlen gondolattá sűrűsödött: így lesz attól kezdve az idők végeztéig. Később tűnődtem, hogyan szabadultam ki a szorításból, mikor kezdődött, hogy megint tágultam, befogadó és könnyű lettem, befogadtam a magzatot, melyből sokszorozódtam, rétegeződtem - de így történt, s történik azóta is. Vagy egy ősrobbanásban születtem újjá? Nem is tudom. De újra élek.

Szerelembe estem. A vérem lüktetése, az árulkodott legelébb, a testembe költöző június. Az arcom lángolni kezdett. Először a halántékomon repedt meg a jég, hajszálnyi lék, ott indult meg az olvadás, legördült egy cseppecske, a nyakam tövében csiklandozva párolgott el a bent támadt várakozástól, meg az öröm biztos tudásától – igaz, akkor még hittem is meg nem is. Azután a szememből pattant ki a két kagyló. Megijedtem. A földön hasalva kerestem őket, vakon tapogattam, de nem találtam egyiket sem. Aztán elfeledkeztem róluk, mert az ujjaim felfedezték a tapintást, feltérképezték a tapinthatót, így jöttem rá, hogy a kagylók nélkül is látok.

Aztán meg a tangóritmus - hiába is titkoltam volna. A csípőm nyomban engedelmeskedett, ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam, simult, a gyönyörök rengő ritmusára mozdult. A bőröm a legfinomabb kínai selyemmé szövődött, ha szél érte, hűvös volt, ha karcos forrásvíz, perzselt. Mindenféle kelme darócnak tűnt mellette. Meg kellett érintenem a testem, simogatnom kellett. Gyönyörködtem benne, mintha én szültem volna. Ta-tam-tam-tam, ta, tam, tam, tam. Etettem és ajnároztam szégyentelen éhséggel, bőkezű örömmel. Test volt testetlenségében is, örök változásában, váratlan átalakulásaiban, megfoghatatlan anyagiságában és hullámszerűségében. A testem végre közel került hozzám, lényemmé lett, hazugság nélküli, szerethető testté vált.

A változások nem riasztottak meg úgy, mint először, csak örültem a mássá válásnak. Mindig fává váltam először, úgy tanultam az átalakulást, az átfordulást, azonosulást, a ki- és eggyé válást, az átlényegülést. A gyökereimmel beléhatoltam a földbe, lejjebb, egyre lejjebb. Föld volt, rétegek és víz volt mindenütt és táplálék. A humusszá szelídült rothadás telis-teli volt élettel, örömös örök éhséggel és szomjúsággal. A múlt és jelen nem számított. (Halál, hol a te fullánkod?) Életvizet szívtam. Ágaimmal öleltem, tartottam az egeket, s minden csillagait, felhőket terelgettem, s hagytam, hogy az orkán átüvöltse rajtam veszett fájdalmát, úgy szelidítettem, szellőt akasztottam, madaraknak fészket kínáltam, odús menedéket. Teremtem. Csak így éltem, egyszerűen az átlátszó, dobogó ég alatt. Szerelemben.

A tekintetedet kerestem, de csak egy rettegő állatot találtam, emberbőrbe menekült tikkadt félelmet. Te nem voltál sehol. Nem találtalak, hiába tekertem le a pólyát lékelt koponyádról. Abba is hagytam a végtelen görgetését, mert rájöttem, nem vagy, nincs a vérütötte fehér gombolyag alatt semmi, semmi, amihez közöm volna. Mégis azt suttogtam az Istennek, fehér vagy, fekete vagy, az én istenem vagy, akárki, akármilyen, erős, erőtlen, jelenvaló, távollevő, nem számít: Ne hívd még el! Töltsd vissza a gombolyagba! Életet lehelek belé az életemből, véremet adom, aranyló vizeletemmel töltöm meg az áttetsző zacskót, mely az ágya mellett himbálózik, az életmentő nedvre vár, hogy belecsurogjon a tiszta tisztátalanság.

Vagy mit adjak még? Akkor bármit kérhetett volna, de csak annyit láttam, hogy a szája mozdul, formálja a hangot. Nem értettem, mit mond. Nem hallottam a mennydörgést sem, pedig hallanom kellett volna. Mégis biztos voltam benne, hogy vele beszéltem, és abban is, hogy elfogadta, amit kínáltam. Mit is? Később próbáltam felidézni, mit ígértem végül, magamban üvöltve és jajongva, beleordítva a bennem nyiladozó szakadékba, amikor ott álltam a betegágya mellett. Az apám kopott nyakú, mandzsettájú fehér inge volt rajtam, nővérnek szólítottak. Igazgattam a takarókat, engedtem a nyirkos érintéseknek, a savanyú és ciánillatú leheleteknek. Amikor magukhoz húztak engedelmesen hajoltam, mert ez is, az is az áldozathoz tartozott, és én hibátlant akartam áldozni. Pedig csak rá figyeltem, egyedül rá – még ha háttal álltam is, vagy ha néha el is aludtam, csörgő álmok között verődtem -, meg a hangtalanul ígérő Istenre. Teljesül-e, s mikor, amit kértem - akkor azt hittem, először és utoljára.

Az állat legalább hadd maradjon, azzal is beérem. Csak legalább az állat maradjon, aki most az ő burkában lapul szelíd, riadtan. Mert, hogy szelíd, afelől nem volt kétségem. Nem lehet más. Pedig ragadozó volt.

Nem emlékszem az első szavaira. Németül beszélt, és én odahajoltam a szájához egészen közel, hogy el ne veszítsek egyetlen hangocskát sem abból, amit mondott, de minden ige lehullott, egyetlent sem sikerült megragadnom. Semmire sem emlékszem. De lehet, hogy káromlás volt, azért temettem el. Minden káromlást el kell temetnünk, csak az áldásokat kell megőriznünk mindenáron.

Azután már mindig úgy volt. Idegen nyelven beszélt, a szó az ő világából jött, ott született, formálódott, idegen tartalmakat kellett kifejeznie, ő alkotta azt a világot és azokat a szavakat.

Sokáig simogattam a kölyköt. Megesett, hogy belém mart, belém akadtak a karmai. Nevettünk. Csak játék volt. Egyszer megharapott. Láttam, hogy felizzítja a vágyát a serkenő vér. Még, még! De csak morogva elfordult, akkor még nem engedte, hogy démonarcába nézzek. Még nem volt elég erős. Várt.

Valamikor hittem, erős hittel, hogy megvárod halálom, megvárom halálod, s akkor lesz csak véged, akkor lesz csak végem.

Álomnapló - két lét határán

Dédi, én, nagymama, és az öcsém, Gyuri

Négy ablak. Hatalmas magas ablakok, alul két nagyobb, fölül két kisebb szárnnyal. Mintha két ablakot tettek volna egymás fölé. Az üvegek belefeketedtek az éjszakába. Fekete szemek a fehér falon, sötétkék fényekkel. Fehér vályogépület, de nem parasztház. L-alakú uras építmény, magas. Bent voltam. Olyan tágas! Csupán egyetlen szobából állt, de éreztem, hogy a ház nem ér véget a falakkal. Belenyúlik egy másik valóságba, amit még nem ismerek. Jobb lesz itt maradni, itt biztonságban érzem magam, csak hideg van. Nagyon hideg. Mint régen, amikor januárban, februárban kesztyűben játszottunk Gyurival ebben a szobában, és este forróvizes palackokon melengettük fagyott lábunkat. Gyertyát égettünk éjjel, ha valaki rosszul volt.

A ház egyetlen ajtaja hófehér falú folyosóra nyílt, ha kinéztem, a kertet láttam, elsűrűsödött kusza orgonabokrokat, yukka cserjéket. A kertnek nem volt vége, a végtelen partján lebegett. Nem volt rémisztő, csak idegen. Tudtam, hogy meg kell szoknom. A nagyanyám lakott a házban, és még valaki, igen, a húga, a nevelőanyám. Hol lehetnek a többiek? Lehet, hogy eddig csak mi haltunk meg? Ezen eltűnődtem. De nem lehet, és soroltam, ki halt meg, s mikor. Meg azon morfondíroztam, hogy be kéne végre rendezkednünk, olyan üres minden. Csak egy heverőféle állt az egyik sarokban, nagy torontáli szőnyeggel letakarva. Szép a szőnyeg, de kellene még néhány bútor. Kérdezni akartam a nagyanyámat, hogy mit tehetnénk, hogy barátságosabb legyen, talán varrhatna valamit, függönyt, mert csak bordó lópokrócok takarják az ablakokat.  Sohasem sikerült megszólítanom. Pedig ott járt-kelt ő is, szinte egész nap. Nem tudom észrevett-e. Éppen, mint odaát. Amikor még éltünk mindannyian. Pedig miután meghalt, kezdtem úgy érezni, hogy ismerem valamennyire. A nevelőanyámat, Icut is meg akartam érinteni, de nem nézett rám, csak elhúzódott tőlem. Sírtam, Örökre magányosak maradunk? Akkor kezdtem azon gondolkodni, hogy kimegyek a házból, végigmegyek a folyosón, kilépek a végtelenbe...Talán ott jobb lesz.

Boldogtalanok! A boldogság olyan közel van...

Nézd, a boldogság mily közel... csak ülj le kertemben, s figyelj a neszekre, színekre, fényekre...

Rosszkedvű, sőt boldogtalan  emberekkel találkozom újra meg újra – hol rejtőztök boldogok? Van, ki úgy hordja fájdalmát, mint a kitüntetést, fitogtatja, úgy fordul, hogy jobban látsszék: nézd nekem mi jutott, csoda, hogy még élek. A másik görnyed, roskad, s árad belőle a szemrehányás, vádol. Pert indítana a sors ellen, világ ellen, Isten ellen, s mindenki ellen. Vannak némán tűrők, kiknek arcán éles árkok árulkodnak, és vinnyogók és kesergők, kis ügyek miatt is rosszkedvűek, bosszankodók. 

Boldogtalanságuk, rosszkedvük rám spriccel, letörölni akarom is meg nem is. Végül magamon hagyom a jelet, hisz egy vagyok közülük én is. Hajdani sűrű rosszkedveimre, fájdalmaimra emlékezem, jövendő szomorúságaim szorítják a torkom. Mert mély gyökerű a bánat is, akárcsak a vétek - mindannyiunkkal, sőt minden ősünkkel is közös.

Tegnap felhívott egy harminc körüli nő, segítségemet kérte. Ma elhozza hozzám ő is a fájdalmát. Meghallgatom. Vajon tudok-e bármi vigasztalót mondani? Talán ezt mondom majd neki, mint annak a férfinak, akitől hajdan végleg elbúcsúztam: Én kedvesem, nincs jó válasz a mi életünk nagy kérdéseire – mert, ahogy már mondtam neked – valami mélyen és véglegesen megromlott. Talán mindannyiunk életében. Nincs értelme a bűnösöket keresni, ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk a megbocsátás, s ha építeni már nem is tudunk, a további bomlás megakadályozása. 

De talán mégis, mégis van remény a jobbításra!

De hogyan? Így szól a következő kérdés. Olvasgattam régebbi írásaimat, mert lényem széthullott darabjait keresgélem. (Vagy éppen most állok össze teljes egésszé? Darabokra török, és mégis egésszé olvadok régi és új fájdalmak kohójában?) Ezt a pár sort találtam, megosztom veletek: 

“Sebzettek és zaklatottak, de szerető szívűek. Csak úgy tudjuk elfogadni a szembesülést életünk mélyen elkeserítő tényeivel, ha megtanulunk szeretni. És azok tudnak szeretni, akik nem a beteljesülést hajszolják kétségbeesetten. Úgy élhetünk másokért a szüntelen fájdalom ellenére is, ha megtanulunk reménykedni az Atyában, és rábízzuk tökéletes öröm utáni vágyakozásunkat is.” (Bevallom, nem tudom, kitől, honnan idéztem, de olyan tökéletesnek érzem az üzenetet, hogy ide kellett írnom.)

Én tehát kérem az Istent, látogasson meg Téged, hogy Te is rábízhasd a tökéletes öröm utáni vágyakozásodat, és kérem az Istent, segítsen nekem, hogy ugyanezt tehessem.

Hajnali derengés - Minden egy

Drága életem, egyetlenem, virágom, királykisasszonyom!  A temetés... a koporsóra hulló göröngyök puffanása... Nyitva van még a koporsó... Ne, ne tegyék rá a fedelet! Talán még él ! Nem, nem engedem eltemetni!  Akkor az anyja kivált a gyászolók közül, belépett a gödörbe, és intett! Neki intett! Gyere, gyere már! Ezt kiáltotta felé. Nem hallotta a hangját, de leolvasta a szája mozgásáról. Dühös volt, mert ő tétovázott. A gödör mellett a gyászolókkal együtt ott állt az apja, Anna kezét fogta, mellettük meg két idegen gyermek. Egy kislány meg egy kisfiú. A kisfiú arcocskája olyan furcsa. Mint egy torz baba. Karakterbaba. Felé nyújtja a karját, vegye fel. Nem, nem ér rá! És egyáltalán, ki ez a gyerek? De szomorú, kár, hogy nem veheti fel. Mögöttük egy egész osztálynyi kölyök visong. Virágokat, koszorúkat dobálnak a gödörbe. Anna is velük nevet, meg az apja is. Látszik, hogy boldogok mindketten. Az anyja meg csak integet: Miért nem jössz már? Jó, legyen. Elindult a sír felé, pedig maradni szeretett volna. Velük, a boldogokkal. A furcsa kisfiút felvenné, ha már annyira akarja.... Anna is megindult a nyomában, az apja meg kísérte az unokáját, a kezét el nem engedve, szelíd-engedelmesen... Ne, ne, ne! Ti ne! Maradjatok! Látta az anyja arcát is, hogy megrémült, amikor meglátta, hogy azok ketten elindultak. Ő is integetett: Ne, ne! De Anna jött elszántan, mosolyogva, sietett, vele az apja, aztán már mindketten futottak.... Lehagyták őt is, elfutottak mellette, mindjárt odaérnek a nyitott sírgödörhöz...  

A sikoltására ébredt. Képtelen volt tovább feküdni, lehajította magáról a paplant, kiment a konyhába, kiráncigálta a konyhaasztal fiókját. Ahogy várta. Ott volt minden. Éppen úgy, ahogy az ő idejében, amikor még iskolába járt. Kék papírba kötött könyvek és füzetek. Fa tolltartó, rajta kis roló, gyönyörűen kihegyezett ceruzákkal. Csak az anyja munkája lehetett. Hajdanán az apjához vitte a kitört hegyű ceruzát.  Felvett egy-egy füzetet, belelapozott. Képtelen volt olvasni, csak bámulta a kerekded betűket, és lapozott tovább. Egyetlen oldalt sem hagyott ki.  Volt ott valami levélke is, ahhoz nem nyúlt, ki tudja ki írta, és miért, tán Annának egy szerelmes kamasz, vagy Anna valakinek, de aztán nem küldte el... Amit kiemelt, mindent gondosan visszahelyezett éppen oda, ahonnan elvette. A fiók alján kis rajzot is talált, színes ceruzával festett királylányt koronával, hosszú hajjal, földög érő ruhában, fátyollal, körben virágok, felhők, égbolt, rajta a nap. Anyák napjára édesanyámnak... és a dátum.  Először azt hitte, Anna rajzolhatta, de nem, mégsem! A dátum másról árulkodott. Ezt a képet ő maga készítette, nyolc éves korában. Anna őrizgette, az ő kicsi lánya.
Becsukta a fiókot. Ki tudja, meddig ült ott szinte élettelenül. A gondolatok is elhagyták egy időre, kiürült az elméje, talán el is aludt néhány percre. A foga összekoccant. Vissza kellene mennie az ágyba, ha nem akar megfagyni reggelre. Az asztal sarkába kapaszkodott, hogy erőt gyűjtsön, hogy felálljon végre, de akkor meg összegörnyedt a gyomrát összeszorító fájdalomtól. Sugárban hányt, aztán már csak öklendezve, epét és savat. Szédült, alig tudott elbotorkálni az ajtó mellett álló vizesvödörig. Színültig volt jéghideg vízzel, a markával merített úgy ivott egy kortyocskát, a maradékkal lemosta magáról a hányadék nagyját, megtisztította a kombinéját, a mellét, az arcát.  De a bűz kísérte, ezért letépte magáról az átnedvesedett göncöt, meg akart szabadulni mindentől. Érezte, hogy a harisnyája beleakad valamibe, dühödten rángatta, a harisnyatartót sem gombolta ki, csak tépte magáról, nem törődött vele, hogy belevágódik a bőrébe, a húsába, pattant a gomb, s amikor ott állt végre meztelenül, lekapta a hokedliról a nagy lavórt, beleállt és maradék vizet magára zúdította.
Elakadt a lélegzete, ájulás környékezte, de mégsem, sőt, hirtelen minden élessé, kontúrossá és világossá vált. Megértett mindent, mindenben önmagát. Ami kusza volt, rendezetté lett, ami láthatatlan volt láthatóvá, sőt hallhatóvá vált. A történet egy villanásnyi időre összeállt. Látta az egész tragédiát az elejétől a végéig, benne a maga szerepét is, és megértette, ha nem is volt a színen, minden rezzenésével, lélegzetével, sejtjének minden parányi rezdülésével vezényelte és formálta a történetet. Mintha maga lett volna az író, a rendező, a főszereplő. Sőt! Arra is rájött, hogy minden egyes szereplőben jelen volt ő maga is, nem tudta hogyan, de bizonyos volt abban, hogy mindegyikhez köze volt, valahogyan velük lélegzett, gondolkodott a cselekmény, az események, minden egyes mozzanatában. Egyszerre volt Anna, Teri, az anyja, az apja, Józsi, az angol, Giselle, az orfeum ünnepeltje és a bolond Janó. Mind, mind ő volt, senki más.  


De ez is elmúlt. A hajnali derengés megkönyörült a sötétség áldozatán. Egy kakas szólalt meg valahol, aztán egy másik távolabb, visszavonulót fújt az éjszaka. Nem halt meg. Még nem. Nem szállt a sírba, hiába hívta az anyja. Ő is oda vágyott. Mindketten ugyanarra vágytak. Milyen egyszerű, milyen nagyszerű megoldás. Miért is nem gondolt rá előbb? Még az éjjel lett volna ereje hozzá, de ma már... túl fáradt. A halál nem kegyelmes. Ha hívják, nehezen jön, kelletlenül.   

Anna illata - Mezei zsálya, komócsin, réti csenkesz...

Sötét volt, de nem gyújtott villanyt. A táskáját, a kabátját felakasztotta az ajtó melletti fogasra, tovább botorkált. A konyhaasztal a hokedlikkel. Mind a helyén, az asztal alá tolva akkurátusan. A szoba ajtaja megnyikordult. Dermesztő hideg mindenütt. Nem kellett volna levennie a kabátot. Mégis fel kell kapcsolnia a villanyt. Csak egy percre, míg tájékozódik, aztán jöhet az ágy... Amíg tétova keze a  kapcsolót kereste, végigsimította a meszelt fal egyenetlenségeit. Ez az érintés megrendítette, összeszorult a torka, a lélegzete elakadt. Megállt, hogy erőt gyűjtsön egy következő lépéshez, s reménykedett, ha egy pillanatig nem mozdul, ha visszatartja a lélegzetét, talán az áradó emlékfolyam elé gátat emelhet.

Mintha kifeszített kötélen imbolyogna, alatta ásító mélység tátja odvas száját, és nincs, sehol sincs a védőháló. Minden mozdulatára, még a lélegzetére is vigyáznia kell, ha fent akar maradni. Valahogy eljutott a sarokban álló ágyig. Óvatosan felemelte a szőttes ágytakarót. Bordó rózsák, girlandok, rózsakert. Alatta a fakórózsaszín huzatú paplan. Mint régen. Nehéz. El is felejtette, hogy ilyen súlya van. A szülei mindig dunyhával takaróztak. Neki akkoriban is paplana volt. Ez volna az? Az ő hajdani paplana? Persze, hogy ez. Az apja ragaszkodott hozzá, így aztán az egyik vásáron megvették a selyempaplant. Amikor hazaértek, lefeküdt az ágyára, magára húzta, pedig nyár volt, odakint rekkenő hőség, de nem bánta, simogatta a selymet, a hűvös, sima érintés érzéki izgalomba hozta. Hogy tiltakozott a kopott huzat ellen, hisz akkor eltűnik az égkék és rózsaszínű ragyogás! De az anyja könyörtelen volt, s attól fogva már nem örült a paplannak. Súlyos volt, merev, télen nyirkos, sokszor fázott alatta. Jobb volt a régi dunyha. Az ő paplana... pihekönnyű... pehelypaplan...Odaadja Annának,... neki is vesz egyet...

Nyöszörögni kezdett, összerezzent, megriadt a hangjától, körülnézett, de hogy kerülne ide bárki más,... hogy is volna itt bárki, ez az ő hangja, ki másé... ijesztő, nem akarja hallani többé... Leereszkedett az ágy szélére, a fapadlót bámulta, az erek, göcsörtök rajzolatát simogatta a szemével. Csak le kéne hajolnia, megérinthetné a tisztára súrolt, sárgára színezett fapadlót... Vágyat érzett, hogy a padlóra feküdjön inkább, ott kuporodjon össze, de valaki odabentről azt parancsolta, egy józan, nála erősebb hang: feküdj le, az ágyba, te bolond, takarózz be... Engedelmeskedett.  A mennyezetről lógó gyenge lámpa fényében is rátalált az ágy közepén a kagylószerű, finom hajlatra. Az anyja mindig keményre tömte a szalmazsákot, úgy jó az, úgy egészséges, abban jó aludni.  De a zizegő szalma előbb vagy utóbb engedett a helyét kereső testnek, a könnyű gyermektestnek is, s a fehér lepedővel engedelmesen puha bölcsőt formált. Annát dajkálta, az ő lányát.  
Ölelte a nyirkos-hideg kispárnát. Megvan! Erre vágyott, erre az illatra. Most megvan végre! Nahát! Már a vonaton, már az emlékétől megreszketett az orrcimpája. A hajának, a fejbőrének a mezőillatát érezte. Friss, tavaszi füvekre emlékeztette. Mezei zsálya, komócsin, réti csenkesz, meg az eső után szedett réti csiperke. Fürdetés után mindig mélyen beszívta ezt a hasonlíthatatlan esszenciát, s olyankor megnyugodott, még a legnehezebb időben is reménységgel telt meg. Hogy is mondhatott le erről? Már nem értette. Most itt volt a párna, a keresett fűszeres illattal. Belétemette az arcát, s egy röpke pillanatra a fájdalom is csitult, talán el is aludt egy percre. Aztán újra lélekrepesztő gyötrelemre ébredt. Csak a felsőruháit vette le, a kosztümkabátot, a szoknyát az ágy melletti székre tette, a blúzt meg minden egyebet magán hagyott. A paplant súlyától kínlódva húzta a feje búbjáig – vajon Anna hogyan bírt vele – úgyis reszketett, az ágy meg átvette testének remegését. A fődallam, a cantus primus, az ő csillapíthatatlan fájdalma alatt megszakíthatatlan mélyszólam szólt: dib-dib-dib, dib-dib-dib.  

Az életéből kihasadt egy szakasz, a többi feleslegessé vált,  elvásott. Ehhez a maradékhoz eszelősen ragaszkodott, mert ez volt az ő története. Az ő igazi, egyetlen története. A többi nem számít. Mintha most született volna. Felnőtt testtel, értelemmel jött a világra. A történet ott kezdődött, hogy leszállt a vonatról, és látta, amint a kucsmás férfi befordul a szerelvény mögött. Furcsa kezdet, de mindig innen indult, aztán az elejétől a végéig, a jelenig, a vitustáncot járó átfagyott testig, melyet egyre kevésbé érzett a magáénak. Amikor leszállt a vonatról, amikor megállt a váróterem előtt, ahogy bebámult a félhomályba, ahogy hazafelé tartott... akkor talán még visszafordulhatott volna, talán tehetett volna valamit, amitől megváltozik valami... A felszálló köd gomolygott, a karcos szél vadul rázta a homállyal küzdő lámpák búráit, veszettül hangoskodtak, kolompoltak, aztán meglátta a házat, a halott kertben, a vak ablakaival. A Fodoréknál ugatni kezdett a kutya, bement, hátha ott a kulcs... Mit is mesélt a Julis nénje? Gyermekkorában volt egy játéka, kockák képecskékkel, abból kellett kirakni a mesét. Mindig sikerült.  

A történet kerekedett, benne gyötrelmes valósággá lett a hihetetlen. Amit nem tudott, azt a képzeletére bízta, minden újrapergetésben újabb variációkkal. Egyszer fel is ugrott, mert egy részlettel sehogyan sem boldogult, öltözni kezdett, hogy megy és megkérdezi, hogy is volt az, mert az nem lehet... Bolond reménység támadt rá, odacsapott, mint a vipera, beoltotta... Mert az nem történhetett meg! Hogyan is hihette el ezt a képtelenséget? Nem a lánya volt, nem is Anna volt, akit megtaláltak... Hogy került volna oda? Valami félreértés történt... Senki sem tud semmit... Hiszen az anyja megzavarodott, most is az elmeosztályon van valahol.. Hol is? Odaadták végül azt a cédulát a címmel?  


Állt egy darabig az ágy mellett, aztán a konyhában a táskájából kikotorta az öngyújtóját, és reszkető kézzel odatartotta a falióra számlapjához. Fél egy. Késő már. Majd holnap. Ruhástól visszafeküdt az ágyba. Holnap reggel átmegy, kifaggatja őket, még egyszer, nem engedi, hogy az a bolond Julis hetet.-havat összehordjon, elmegy az igazgató úrhoz is... Holnap... de addig is, rá kell jönnie, mi is történt valójában, hogyan történhetett.  Derengeni kezdett. Egyre több tárgyat tudott kivenni. Hajnalodik? Dehogy. Hisz még reggel is sötét van ilyentájt! A Hold! A szél először felkavarta, majd kisöpörte a ködöt. Az ég tisztult. Számlálgatta a feje fölött a fagerendákat. Harmincöt hosszában, hat széltében. Valami kis papírdíszt vett észre az egyik gerendáról lógott, a lámpa mellett. Kis pillangók talán, cérnára fűzve, meg virágok... Anna készítette biztosan. Neki nem engedte volna az anyja, hogy ilyesmit kitegyen. Annának igen. Szerette. Szerette. Jobban, mint őt. A harag, ami az anyja iránt égette, elforrt, maga is csodálkozott, hogyan is párolgott el ilyen hirtelen. Tegnap még gyilkos öregasszonynak nevezte, mára meg... Mint a patyolat, mint egy királykisasszony... úgy járatta Annát.  Julis nénje is ezt mondta.