Van örök élet? 2. A paralimpiai verseny győztese

Teraszunkon, itt ültünk ketten - nem régen - tavaszban, nyárban, őszben. Gyönyörködtünk a kertben, és egymás közelségében. Ahogy majd tesszük tán hamarosan újra együtt a Gazda örök kertjében, ahol nem ismeri az élő az elmúlást, örök szerelemben.

Olyan könnyen mondunk véleményt valamiről: ez ilyen vagy olyan, ez fekete, amaz meg fehér. Mintha úgy gondolnánk, ha nem alkotunk véleményt, lehetőleg minél gyorsabban, hitelünket veszítjük, értékcsökkentekké válunk. Akkor azt gondolják majd rólunk, hogy nem vagyunk elég tájékozottak, nem vagyunk elég felkészültek, elég okosak vagy nincs elég bátorságunk. Nemritkán éppen azért csúszunk át az ítélkezésbe, mert elfeledkezünk arról, hogy eredendően tompahallók és tompalátók vagyunk. Sebtében megalkotott véleményünk híg lőre, ahelyett, hogy érett bor volna, életadó és élvezhető, mert elfelejtjük, hogy az egyszerűnek tűnő dolgok is bonyolultak, többnyire nem ilyenek vagy olyanok, hanem ilyenek is, meg olyanok is. Tévedünk, mert egyszerűsítünk, gyakran végletesen, mert nem adunk magunknak elég időt a gondolkodásra, a tapasztalásra, a megértésre, vagy mert nem hallgatunk meg másokat, vagy csak felszínesen engedjük be elménkbe és szívünkbe a tőlünk idegen gondolatokat.

Pedig jobban tennénk, ha inkább megmaradnánk a szemlélődésnél és a gondolkodásnál, s végül a higgadt eszmecserénél, melyben nyugodtan meghallgatunk és végiggondolunk egyéb, netán a miénktől gyökeresen különböző nézeteket is.

No igen, azt gondoljuk, nincs időnk sem erre, sem amarra, rohanó világunkban döntenünk kell, győznünk kell a nagy versenyben, mert ha nem, elsodornak és lehagynak a gyorsak, a frissek. Elmélkedni? Ha, ha, ha! Hogyan, mikor? Elfut mellettünk az élet, kiszöknek kezünkből a megragadható dolgok, mindenről lemaradunk, s akiknek keze után nyúlunk, elrobognak mellettünk, csak a hátukat látjuk, mi meg ott maradunk magányosan, útszéli, szánalmas koldusok, remeték. Egyszercsak kihunyó tudattal már csupán az elmúlt képeit pergetjük, egy pillanatra végigéljük életünk színes, netán fekete-fehér filmjét, azután vége - s a többi néma csend. (Ez aggasztott téged is, szegény William!) Micsoda esztelenség ezt várni tőlünk! 

 

Itt azonban meg kell állnom, és írásom menetét, legalább is, már ami a szigorúan vett témát illeti, némileg meg kell szakítanom. Egy történet kedvéért teszem ezt, mely újra meg újra gondolataim közé furakszik, mintegy követeli, hogy osszam meg veletek. Engedek neki. Végtére is ideillik ez mégis.

Egy paralimpiai futóversenyen két kislány között folyt a küzdelem az első helyért. Mindketten beleadták minden erejüket, a közönség meg harsányan biztatta őket, nagy volt az izgalom. Már csak néhány méternyire voltak a célszalagtól, amikor egyikük megbotlott valamiben és elesett. Képtelen volt felállni, csak ült, majd kétségbeesetten sírni kezdett. Eldőlt a verseny. A másik futott még néhány lépést, vitte a lendület, de amikor észrevette, hogy vetélytársa elmaradt tőle, hátranézett, megállt, majd elindult visszafelé, földön ülő, síró társa felé. Lekuporodott mellé, átölelte, vigasztalta. Közben a többiek utolérték, majd elhagyták őket, sorra célba értek. Nos, így szól a történet, legalább is ez a lényege.

Lám az imént én is hogy odavágtam írásom végére: Az emberi lény sohasem jut földi életében teljességre. De vajon így van-e? Elég példát gyűjtöttem-e ehhez a véleményhez, s nagyjaink életének titkaiba vajon belelátok-e? Hiszen elsősorban ők lehetnének, akik vallhatnának nekem, nekünk arról, teljesnek, befejezettnek érzik-e földi pályafutásukat. Volt-e valami, amit visszatekintve másképp tennének, maradt-e valakivel, valamivel szemben adósságuk, és maradt-e bármi tartalék a készletükben - még egy könyvre, még egy kutatásra-felfedezésre való, vagy egy ölelésre, vagy bármi másra, mivel a fájdalmat, éhséget, szomjúságot csillapítani lehet. A kísérlet persze úgy volna hibátlan, ha a befejezettség 0 pontjából érkezne a válasz, ám ez lehetetlen, mert ezen a ponton már nincsenek szavaink, ez a pont már odaát van. Az odaát alatt a tényleges halált értem. A tényleges halál ugyanis nem klinikai halál, onnan semmiféle beavatkozással nem lehet visszatérni, mert visszavonhatatlan. Nos, éppen ebben hibádzik az az érvelés, mely a halálközeli élményeket az örök élet egyik bizonyítékának tekinti. Hans Küng szerint ezek a tudósítások nem bizonyítékok - jaj, pedig de jó volna! -, s véleményem szerint sem azok. Néhány történetből azért idézek majd, mert olyan szépek, izgalommal és jóízű reménnyel töltik meg a sóvár lelket - s ki tudja, talán mégis, mégis előszobái az öröknek!

Ám lehet, hogy előbbi eszmefuttatásom ostobaság elejétől a végéig. Mert még azt sem döntöttem el, amikor a befejezett, teljes életutat kívántam górcső alá vonni, hogy kik is a nagyok? És miben is áll nagyságuk? Lehet, hogy sokan elérik a teljességet, csak mi, akik nem ismerjük a teljesség mibenlétét, nem vesszük észre, amikor történetük a legfelső pontra ér. Talán az a fogyatékos gyermek, aki a vágyott győzelmet azonnal feláldozta azért, hogy az elesetthez lehajoljon, talán éppen ő példázza a teljes, azaz a beteljesülő életet. Az is lehet, hogy a teljesség csupán egyetlen értelemben elérendő, elérhető cél, mégpedig morális értelemben.

 „Élet az élet után”

Nos, ígértem, hogy idézek néhány halálközeli élményt, tapasztalatot, pontosabban élményeket, tapasztalatokat a klinikai halálból, ezek összefoglalóját adom, és mivel nem akarok adósotok maradni. Künghöz fordulok ismét, aki Moody könyvét, a Life after life (Élet az élet után) címűt idézi:

„Amikor a haldokló testi szenvedéseinek csúcspontjához ér, hallja, amint az orvos halottnak nyilvánítja. Majd kellemetlen zajt hall, átható, sivító harsogást, és olyan érzése támad, mintha nagy sebességgel egy sötét alagúton rohanna át. Azután hirtelen saját testén kívül találja magát, amelyet most már környezetével együtt kívülről vagy felülről, bizonyos távolságból képes szemlélni. Lassan megszokja azt a különös állapotot, hogy a teste - a maga mögött hagyott fizikai testtől merőben különböző teste - új tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezik. Végül új események történnek: Más lények közelednek hozzá, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd soha nem látott szeretetet és melegséget árasztó lény, egy fényes alak jelenik meg előtte. Ez a lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, amelyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét mint egészet értékelje. Segít neki, és életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz vagy határhoz közeledne, amely nyilvánvalóan a földi élet, és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küzd ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, a szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével, és él tovább."

Így tehát. És erre mondja Küng: nem bizonyíték. (Csatlakozom.)
Igen, igen, tudom, azt ígértem, több szép példával szolgálok, s most idedobom ezt az összefoglalót. Jó, legyen akkor egy másik is.

Egy újraélesztett férfit idézek, aki elmondta: „hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkezett egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellett két hasadék volt, velük szemben fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik - miután az ítéletet meghozták - az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át fölfelé, az égbolton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elöl jelet akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a baloldali hasadékon át lefelé; ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. ...

Azután látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda; lelkendezve vonultak a térre, s ott - mint valami ünnepi gyülekezetben - letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást; a föld alól érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől érdeklődtek."

Ez a szöveg nem kórházi tudósítás napjainkból, „hanem egy Ér nevű férfi elbeszélése, amelyet Platón jegyzett fel 2500 évvel ezelőtt az Állam tizedik könyvében."

De mit bizonyít ez? Csupán annyit, hogy az ember minden bizonnyal a kezdetektől, az első haláltól fogva, keresi a választ a kérdésre: Mi lesz velem a halálom után? De hadd kérdezzem meg tőletek itt és most: Csak a bennünk munkálkodó élet sóvárog tovább élni, mert az élet élni akar, s azért nem nyugszik bele az elmúlásba, a kihunyásba, vagy legbensőbb bölcs énünk tud mégis valamit arról, hogy van még azután is valami?

Van örök élet? 1. rész

Egyetlen szerelmem, örök társam emlékére

Sebezhetetlen ifjúság 

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
(Radnóti Miklós: Huszonnyolc év)

Hans Küng könyvét olvasom újra. A könyv címe: Van örök élet? Erre a kérdésre ifjan, a fiatalok gőgjével, mely éles és veszélyes, mint a penge gyermekkézben, hetykén azt válaszoltam, tán még nevettem is: Ostobaság! Igen nevettem, de nem boldogan, hanem azzal a nevetéssel, mellyel el akarjuk titkolni, ha az elevenünkre tapintanak. Aztán, hogy azt az apró fájdalmas nyilallást, ami nem több mint egy parányi tű szúrása, elfelejtsem, folytattam a nevetést és a hangoskodást. Hogyan hihet bárki is ilyet? Nevetséges. Látjuk, hogy minden múlik, megromlik, szétporlad, s a test sem egyéb, mint bomló-romló anyag, semmi több. Azt is tudjuk ma már, hogy nincs tudat anyag nélkül, hogyan is lehetne! És soroltam a nagy neveket, filozófusokat és más tudósokat, kiket mind-mind magam mellett tudhattam. Na és? Folytattam pimasz meggondolatlansággal, mely nyomán megkarcolódik az érzékeny élet sebezhető felszíne, és apró cseppekben kiserken a vér. Hallgatóim nem ritkán az idősebb korosztályból kerültek ki, olyanok, akik szerettek engem. Nem vitatkoztak velem, elismerték szellemi fölényem, vagy éppen ostoba, sérthetetlen ifjúságom verte ki kezükből a vita ártatlan fegyverét. De láttam, amint a szemek lassan szomorú tóvá üvegesednek, elrejtik a mélység gondolatait.

Miért voltam ilyen kegyetlen, miért voltam ily meggondolatlan? Mert fiatal voltam. Mert még igen távol volt tőlem az az idő, amikor éveim számára, mint megszámolhatóra gondoltam. Akkor még úgy éreztem, miközben tagadtam az örök életet, hogy én örökké élek. Igen. Éppen így. A lelkemben súlyos lakatok őrizték azt a kaput, mely mögött a halálfélelem lapult. Egy másik volt nyitva, igaz, jobbára csak résnyire: az életfélelem kapuja, de csupán ritkán tárult oly szélesre, hogy beleborzongtam, s tompalátó szemem rányílt, ha csak egy pillanatra is, a jövő valóságára, és saját bátortalanságomra.

Először nagyapám, majd dédnagyanyám, később anyám halála szembesített ugyan az elmúlás szívremegtető tényével, s bár mindez megrázogatta a titkos lélekajtó lakatját, nem volt elég erős, hogy letéphette volna, így a szörnyű lakó bent maradt odújában... Azt írtam "szörnyű" lakó? Igen, igen. Mindenféle vélt vagy valós vigasz ellenére ez a lakó szörnyű, szörnyű - ne tagadjuk.

Egyelőre azonban a szemtől-szembe találkozástól megóvott az ifjúság. Mert a fiatalság sok módon sebezhetetlen, s ez így is van jól. Csak bátorsággal lehet nekiindulni az életnek, s a bölcs természet - az én hitem szerint Isten teremtette a bölcs természetet is - meg is tette a szükséges lépéseket, hogy még a legbátortalanabbak számára is jusson legalább egy erőmagocska. Aztán később, jó földben, a magocskából akár egy mezőnyi bátorság is teremhet!

A teljesség hiányáról

Hans Küng a barátom. Úgy értem, ahogyan Andersen, a különc dán agglegény, aki mindezeken túl a legnagyobb meseíró, ahogy Thornton Wilder, a költő-filozófus, aki a halálon is túlmutató szeretet titkait kutatta, és Bulgakov, aki elég erős volt ahhoz, hogy a halhatatlanság számára írjon, így lett halhatatlan, meg a többiek, akik megengedték, hogy felfedezzem őket, akik adakozón feltárták szívüket és gondolataikat. Szellemi társaim voltak mind, s ha életem során nem volt ki vagy mi vigasztaljon, vigasztaltak, tápláltak, segítettek élni. Úgy is mondhatnám, pótszüleim voltak, sőt máig azok.

De térjünk vissza Hans Künghöz, és újraolvasott könyvéhez, melyben ezt kérdezi: Van örök élet? Hans Küng mindenekelőtt hívő és teológus, akinek utóbb a hivatalos egyházzal jócskán meggyűlt a baja, de megtörhetetlen volt. Ám nyilván nem sebezhetetlen, mint ez kiderül könyve előszavából is, melyben köszönetet mond azoknak, akik kitartottak mellette. Ne gondoljátok, hogy ez semmiség! Ha orkán erejű szél fúj, nem olyan egyszerű egymásba kapaszkodva együtt haladni, s ellenállni a légörvénynek. Sokkal egyszerűbb leszakadni, és beállni a szélvédett helyekre, vagy együtt fújni az orkánnal...

Hans Küng tudja, sőt éli, hogy csak az önmagukhoz hű emberekből fakadhat fel az a béke, mely ellenáll a külső hatalmaknak, s ezért kikezdhetetlen. Ez a béke a mennyből száll alá, s egyetlen pillanatának átélése a létezés csúcspontja. Ezért a békéért is fizetni kell, de mindig megéri. Küng is megfizette az árat - megvádolták, elhagyták, kiközösítették - így övé lehetett a béke, mely odabent van, de odafentről táplálkozik. Ennek a kincsnek a birtokában a lélek szinte állandó nyugtalansága elsimul, az ember megnyugszik, és erőre tesz szert. Ez az erő segít azután számbavenni a létezés számos fájdalmas tényét, ennek a kincsnek a birtokában ezekkel, például a halál, az elmúlás tényével is képes az ember szembenézni.

Küng is szembenéz, nyugodtan, méltósággal, majd az élet iránti határtalan szeretettel, és hitéből fakadó meggyőződéssel szeretné azt mondani, hogy van örök élet, de nem mondja. Pontosabban, nem így mondja. (A hogyanról, majd később.) Mert Küng sohasem állít olyat, mely bizonyíthatatlan, sohasem választ olyan érvet, mely mindenekelőtt az ő malmára hajtja a vizet, mely elsősorban az ő igazságát támasztja alá, Küng sohasem lódít, az ő igazsága nem olcsó, de meggyőződésem szerint, éppen ezért áll a legközelebb a teljes igazsághoz.

Ma reggel a kedvesemmel, férjemmel, életem legnagyobb, ma már tudom, egyetlen szerelmével, többek között a szexualitásról beszélgettünk. (Talán érthetetlennek, ez írás keretei között indokolatlannak tűnik a fenti felsorolás: kedvesem, férjem, életem szerelme - de a társam, akit éveken át kerestem, mindezt jelenti számomra, s csak így tudok, csak így akarok róla beszélni.) Kérdése így szólt: Hogyan lehetséges, hogy életünknek ezt a lényeges elemét, ti. a szexualitást - sem tartalmát, s főként nem a gyakorlatát tekintve - sohasem volt képes az ember a helyén kezelni? Én meg visszakérdeztem: Életünk egyéb fontos, középponti tényét, lényeges elemét talán sikerült véglegesen tisztáznunk? Született-e ezekben társadalmi megegyezés, melyet azután következetes gyakorlat követett? Hiszen ez a lényeg. Nemcsak ezt vagy azt mondani, de úgy is tenni! Ráébredtünk-e bárminek a végső igazságára? Válaszunk egybehangzó nem volt.

Az emberi lény nem jut földi életében teljességre.


Elült a moraj. Várt a színpad rám.
Ajtófélfának támaszkodtam.
S századom üzent - bár meghallhatnám,
mi történt? - messzi visszhangokban.
Látcsövek veszik arcom célba, lám
ezerszám fedezék homályból.
Ha lehetséges, Abba Atyám,
hadd el a keserű pohárt, óvj!
Szép törvényeden vétó sem másít,
meg is birkóznék a szereppel.
Ám ez a próbált dráma oly más itt,
hogy arra kérlek, most engedj el.
Kész már a rendezés, hisz köztudott,
és régtől ismerős a vég is.
Én magam. Mindtöbben a hazugok.
Nem rét a lét - indulok mégis.

(Borisz Paszternak: Hamlet, Németh István Péter fordítása)

Szerelmes levelek Szerzők: Szolnoki Tibor és Király Judit Kelt: 2006 tavaszán–nyarán

„Van egy barátom, aki azt mondja, hogy a feleség olyan legyen, hogy amikor belép a szobába, úgy érezzem, mint amikor a felhők közül kisüt a nap.”

Idézet Tibor egyik leveléből

Drága Juditom!

Leültem a gép elé, de úgy érzem, hogy mielőtt dolgozni kezdek, írnom kell egy pár sort. Nem sokat, és nem is új dologról, de szeretném jobban megerősíteni, amit szóban is elmondtam, vagyis azt, hogy számomra Te vagy, Te lehetsz az egyetlen, aki számít, és hogy bennem tényleg hűséges társra leltél. Szeretném, ha ezt Te is így éreznéd. Azért írom ezt most, mert bár szóban elmondtam, de talán írásban hihetőbb, és komolyabban hangzik. Gondolj arra, hogy mindkettőnk részéről milyen komoly döntés volt, belevágni egy közös ingatlan megvásárlásába. Csak azért tettük ezt, mert mindketten nagyon komolyan gondoltuk az összetartozást, olyan komolynak, mintha már összeházasodtunk volna.

Tehát amikor azt a szerződést aláírtuk, belül mélyen mi aláírtunk egy másik szerződést is, amit nem lehet csak úgy felbontani. Az a mi bevésett szerződésünk egy igazi szerződés, ami a közös jövőnket alapozza meg. És én azt nagyon komolyan gondolom, még akkor is, ha előfordult más látszat. Szeretném, ha így éreznéd Te is, és zavartalanul boldognak éreznéd magad velem. Úgy-e így lesz?

Szeretlek.

Tibor  

Drága Tibor!

Igen, szerződtem Veled, de már régebben, ennek a szerződésnek a megkötésénél sokkal korábban. Én már akkor szerződtem Veled, amikor először találkoztunk, s megláttalak, összetörten, fájdalomtól szaggatottan. Hittem, hogy meg foglak vigasztalni, sőt, ennél többet teszek, sokszorosan kárpótollak, sőt boldoggá teszlek. Persze, csak ha Te is akarod. De tudtam, hogy akarod, hogy szükséged van erre a kárpótlásra, akár a tiszta levegőre, fényre, s sorolhatnám mindazt, mi életadó. Vagy ki tudja, talán még előbb szerződtünk, sőt szövetségre léptünk!

Az igát azért kell felvenni, hogy mindketten szabadok lehessünk. Nem megy másképp. De ez az iga édes és könnyű. Ezt az ember szeretetből/szerelemből önmagára felveszi, s akkor csoda történik. (Nyakad köré fonva élő koszorú lesz virágzó karom, s csak azt kívánod, maradjunk így örökké, örökké öleljelek.) Ilyen a szabadság természete. Korlátai, határai vannak, s ha azon túl lépsz, a másik szabadságát súrolod, sérted, végül agresszorrá leszel.

Tehát az embernek, ahogyan mondtam, vigyáznia kell éberen, hogy önként felvett igáját le ne vesse, sőt meg se lazítsa, a keretekből ki ne lépjen, még csak ki se tekintsen. És minek is. Ha itt belül van minden, mi lényeges, minden, ami valódi érték. Azt gondolom, minden fontosat elmondtam Neked az eset kapcsán, azon melegében. Azon hidegében, ez jobban illik ide. Mert félelemes hidege a magánynak rám hullott azonnal, amint fénylő tekinteted másra vetetted. Ez olyan népdal ízű, ugye? Tündérkertünkből kifelé tekintettél, mert odakint feltűnt valami talmi, ami jobban érdekelt abban a percben, mint a belső ragyogás.

De én tündér vagyok, és mindent látok, s néha megrettenek, s azt hiszem, azon is túl. Ez a tündértermészet, ugye. Áldás is meg teher is, néha csaknem halálos súlyú. Már tegnapelőtt elmondtam, miért érzem rossznak, mi az üzenete, miért aláz meg, miért fáj, miért és mennyiben üt rést a szövetségen, ami történt. Tudod, ezen a résen éppen átfér egy róka. Ezért a rést azonnal be kell foltozni! Ha nem, jelentős kárra számíthatunk, mi mindketten szőlősgazdák. Lehet élni egy olyan szövetségi viszonyban is, melyben számos alkalommal sértették meg a felek a közösen vállalt kötelezettségeket. Újra meg újra dönthetnek úgy, hogy fenntartják a kapcsolatot, de a szövetségbe beköltözik a szorongás és a fájdalom, mégpedig a szeretet és a bizalom rovására. Micsoda veszteség! De hiszen jól ismered ezt!

Nem kérdezem Tőled, melyik tekintetemet vágysz látni, ha szemedbe nézek, és én sem vágyom látni mást, mint boldog szemed. Ezért igát kettőt is magamra vennék vagy hármat, úgyis tudom, mindből élő koszorú lesz egy napon. Hinnem kell, hogy Te is így vagy ezzel. Igen, mondd újra meg újra, hogy szeretsz, s szeress úgy, hogy ha többé sohase mondod, lelkemben halljam örökké: szeretlek. Én is így teszek.

Judit

Elköltözött

Vasárnap este 10 után néhány perccel drága férjem, Tibor, életem valódi társa, átköltözött új hazájába, ahová majd én is követem, ha költözésem ideje elérkezik.
Mert nincs halál, csak élet van. Én nem temetem el őt, mert ő él, bár már nem itt a földön. Úgy akarok élni ezután egyedül, de nem magányban, hogy örüljön az én egyetlen Párom, s örvendezzen a Teremtő, akiből minden élet fakad.

Pieta: Kezek

Még holtában is kötődik. Ezt üzeni a halott Krisztus keze a Pietában. Nézd, a mutató és a középső ujj között még mindig ott a kelme, az anya köntösének egy darabja. Pedig már elvégeztetett. Pedig még semmit sem lehet tudni a feltámadásról és a megdicsőülésről. Vagy mégis! A kéz időtlen, örök mozdulatában a ragaszkodás eltéphetetlen gesztusa nekem az evilág és a túlvilág, az eleven és a holt megbonthatatlanságáról üzen. A huszonöt éves Michelangelo tudta ezt, és megmutatta az élő anya és holt fiú egységében. Nézzétek! Nézd Krisztus kezét! A Pietában ez a kéz ajándékoz meg reménnyel. Én ragaszkodom ehhez a reményhez.

Reggel belebámultam a párás tükörbe, de nem láttam magamat, mást kerestem a párán át: az anyám kezét próbáltam felidézni. És láttam. Sokszor megcsodáltam, ahogyan őt magát is. Ritkán találkoztunk, ezért mindig volt mit felfedeznem rajta, mégis a keze volt, amivel sohasem tudtam betelni. A finom ujjak, a hosszúkás, ovális, hibátlan körmök, kagylószerű selyemfény, halovány rózsaszín derengés. Amikor először láttam zongorázni, nem tudom, mi hatott rám jobban, a zene, ahogy kiperdült, felszállt az ujjak alól, vagy maga a kéz és ujjai. Elefántcsont, fekete szatén felett fényes organza testetlen lebegés, mégis biztonság, ahogy leszáll, vagy éppen lecsap a billentyűkre. Honnan tudja ilyen jól, hogy éppen mit és hogyan kell megérintenie, hogy megszólaljon a szépség? Csak ámultam, és a szívemet sajdította a ritka öröm, meg a tudat, hogy hamarosan vége.

Szerettem volna én is olyan kezeket, de én másmilyet kaptam, az apám kezét, mely férfinak tisztes, ám nőnek... Nos, kerekded formák, kissé tömpe ujjak, rövid körmök. Jó lett volna elrejteni. Akkor gondoltam először erre, amikor egy fiatal férfi mellett ültömben, az arcát már nem tudom felidézni, sem a hangját, a nevére sem emlékszem, először fogott el a kívánság, hogy megérintsem asztalon nyugvó kezét. Szépséges férfikéz volt. Erő volt benne, érzékenység, finomság – anyám kezének férfimása. Talán leginkább arra vágytam, hogy áhitattal megcsókoljam, de ezt semmiképp sem tehettem. Micsoda képtelen, nevetséges cselekedet lett volna, s úgysem tudtam volna megértetni, miért is ez a csók, meg hogy kinek, minek is szól... Hiszen akkor még magam sem tudtam. Mivel érinteni kézzel kell, inkább semmit sem tettem. Az asztal alatt tartottam csúf kezeimet, s ha mégis a pohárhoz nyúltam, siettem elrejteni ismét. Ez nem is az én kezem – gondoltam. Valami rossz tréfa, egy tévedés áldozata vagyok. Hogy lehetett hozzám illeszteni ezt a primitív kezet? Hogyan? Méltánytalan.

A nevelőanyám kezével sokáig nem boldogulok. Pedig életmentő kezek voltak. Nem is értem, miért nem emlékszem rájuk. Egész gyermekkoromat ezek a kezek óvták. Aztán rájövök. Mert felettem voltak, úgy védelmeztek, mint Isten keze. Ezért nem tudom felidézni. Majd hirtelen éles villanás és megvan. Agyongyötört munkáskezek, ráncosak, szárazak, töredezett fénytelen körmök, sebek a kézfejen, az ujjakon fagyás nyomai. Mindig korán kelt, hogy mire a gyermekek felébrednek, legyen meleg, legyen ennivaló. Emlékszem a roskadozó fűrészbakra, mely vitustáncot járt az életlen fűrész nyiszálta görcsös akácdorong alatt, amit alkalmas darabokra kellett nyiszálni, aztán baltával felhasogatni, hogy beférjen a füstölgő téglakályhába.

Jaj! Most látom csak! A jobb kézen, a kisujj helyén csak egy csonk mered! Miután a kitelepítésből hazakerültünk csupán egy lehetőség maradt számára. Munkásnő lett a Kistexben, a kispesti textilgyárban. Betanított munkás. Ingázó, három műszakos szövőnő. Ott vágta le a szövőgép a kisujját. Azt mondta, a karbantartás után túl gyorsan indítottak. De nem panaszkodott. Sohasem emlegette a régi időket, amikor még a Honvédelmi Minisztériumban dolgozott. Soha. A gyárról mesélt. Az ott megesett mulatságos dolgokról.
Dédi kilencven felé járt, amikor még mindig varrogatott. Az áttetsző finom kezek, sokáig hajlékonyak maradtak, szinte testetlenek, haloványak, nem fiatalok már, de nem is öregek. Dédi kitartóan stoppolta a zoknikat, harisnyákat, foltozta az ágyneműt. A stoppolófa félgömbje ragyogott, mint a csiszolt borostyán. Gyönyörűen stoppolt, mit stoppolt, szőtt! Újraszőtte a hiányt, amit az idő elrágott. Ha sikerült éppolyan színű fonalat venni, el is tűnt a valaha volt lyuk. Mutatta: Na, mit szóltok hozzá? A kék szemére is emlékszem, hogy ragyogott ilyenkor, ránk ragyogtatta elszántan őrzött ifjúkori kékségét. Ha az ostoba halál, egyszer-másszor bekopogott is, hogy elvigye, mindig visszautasította: Nem látod, hogy stoppolok? Ezt még befejezem, majd utána. De mindig volt még egy zokni, és még egy szakadt lepedő. Csak kilencvenhárom évesen hagyta abba. Öcsémet abban az évben anyám magához vette, én meg heves szárnycsapásokkal éppen felszállásra készültem, és már vagy egy éve nylonharisnyát hordtam meg harisnyanadrágot. Akkor engedett a hívásnak.

A nagyanyám kezére is jól emlékszem. Arra a mozdulatra, ahogyan beigazítja az anyagot a Singer nyelve alá, az meg lecsap rá, és onnantól zakatol a gép, meg nem áll, múlnak az órák, a napok, a kéz igazít és felügyel, kattan a Singer nyelve, zakatol a gép, múlik az idő, tavasz, nyár, ősz tél, múlnak az évek. Vajon visszajön-e még? Vajon kinyílik-e a börtön kapuja, kilép-e rajta a rab, aki végre szabad? Ezt zakatolta a Singer, ezt követelte, reménykedve, reménytelenül, de nem fogyatkozó kitartással, nappal és éjjel éveken át - most már tudom. Ezért nem volt ideje engem simogatni, dédelgetni. Ezért nem láttam sohasem a szemét, mely éppen olyan örök kék volt, akárcsak Dédié. Egyszer aztán, már nagyapám halála után, a kezembe adott egy parányi dobozt. Míves aranygyűrű volt benne, remek ötvösmunka, arany karmocskákkal a közepén jókora akvamarin kő. Nagyanyám kék szeme nézett rám kőbe zártan. Úgy tartják a kövek kedvelői, hogy az akvamarin a bátrak köve, és hogy fokozza a szerelmet a távolban lévő iránt. Ez volt a kísérőgyűrűnk – mondta – neked adom.

A nagyapám hat évig volt börtönben, kiszabadulása után egy évvel meghalt. Tulajdonképpen akkor fogadtam el addig megvetett, rút kezemet, mert rájöttem, hogy az öröklődés műhelyében, ahol a génkönyveket írják, az egyik bekezdésbe a nagyapám kezét jegyezte be a láthatatlan kéz, no meg az apámét. Életem e két fontos szereplője korántsem élt olyan harmóniában, ahogy ez a kezek hasonlóságából következhetett volna, egyébként sem hasonlítottak egymásra, de ez most lényegtelen. Apámmal hadban álltam haláláig, akárcsak anyámmal, hiszen mindkettő túl korán tűnt el az életemből, a nagyapámat meg, akit ötvenhattól hatvankettőig életfogytiglani büntetését töltötte, éppúgy hiányolom halálomig, mint előbbieket.

A magamon nem állhatott kézforma a két fontos férfi kezét idézte. És itt és most bevallom: mindkét férfit szerettem, beteljesületlen igaz szeretettel, csaknem szerelemmel.

Utószó:
Egy évvel ezelőtt történt október végén, a házassági évfordulónkat ünnepeltük. Csak úgy kettesben, felhajtás nélkül, a konyhában, úgy ültünk az ünnepi ebéd mellett, mint ahogyan máskor is. Pontosabban, igyekeztem valami kedvenc étellel előrukkolni, így a menü talán ünnepinek volt mondható, a borból meg az egyik négyéves somlóira esett a választás, de semmi más egyéb, csak az öröm, de az sem különleges, hiszen minden nap örülünk egymásnak. Nem fáradunk bele.

Gőzölgött az étel, előttünk a bor, fehérarany: Negyven cseppet, minden étkezés előtt – így a férjem. Kortyoltunk. Vártunk egy kicsit, hogy átjárjon bennünket mindaz, ami mögöttünk volt már, és ami ezután következik. Teleszívtuk magunkat a perccel, és már nyúltunk volna az evőeszközért, amikor megláttam a kezét a tányér mellett. Az asztalon pihenő gyengéd kezét, melynek az érintésével sohasem tudtam betelni, és nem is fogok, azt a kezet, mely éppen olyan volt, mint az apám keze, mely nagyapám kezére hasonlított. Akkor hirtelen lehajoltam és megcsókoltam. Nem tehettem mást. Az engem gyengédségben, figyelmességben mindig megelőző, szelíd férjem nem szabadkozott. Ült nyugodtan, de éreztem, hogy elönti az öröm, mert a konyhánk, mely addig csupán fénylett, elkezdett ragyogni.

Második utószó:
A keze ma is előttem van. Jobban látom, mint az arcát, sőt utolsó boldogító mosolya is halványult már, pedig ebbe kapaszkodtam a fájdalom első könyörtelen, furcsmód könnytelen idejében. (A könnyek megkövültek bennem, vagy csak szégyellem elengedni végtelen folyásukat, mert azzal elmosnák a reményemet is az örök életről?) A keze... Egyszerre erő és gyengédség. Kidolgozott erős férfikéz. Nem szép, abban az értelemben, hogy nem egy zongoraművész finom, mégis erőteljes keze. Egyszerű kéz, kissé vaskos ujjakkal, de számomra mégis az egyetlen, melyet fogni, simogatni szeretnék. Majd odaát?




Üvegbúra - Sylvia Plath emlékére

„Belső hang sürgetett – ne legyek hülye, mentsem a bőröm, csatoljam le a léceket, s úgy ballagjak le a lesiklópályát szegélyező sűrű fenyők védelmében –, de aztán elhalt a zümmögése, mint egy bánatos moszkító. Hűvösen, mint egy fa vagy virág, kisarjadt a fejemben a gondolat, hogy esetleg a halálba rohanok."

(Az üvegbura, részlet)

Csak egyszer olvastam, egyetlen egyszer.

Elég volt. Belém írta magát, meg úgy is tudtam magamtól, amit ő. Én is halódtam, haldokoltam, búra alatt fuldokoltam, könyörögtem levegőért, de a búrát leszorítottam sikoltozva, fel ne vegyék rólam, az az enyém. Védelmemre viselem. Lehet, hogy mostantól fogva örökké. Ha levették volna, elégtem volna a szabad levegőn.

Egyszer, sok év múltán – hét évvel azután, hogy rám borult, akár a koporsófedél a tetszhalottra -  a búra összetört. Nem is vettem észre.

Haragudtam Plath-ra – ahogy magamra is. Próbáltam szeretni – ahogy magamat is.

Rettenet a józanság! Gyötrelem a mértékletesség! Gyilkos a rend! Hülye, hülye Plath! Térj már észhez! Jó lett volna megsimogatni, megvédeni, megmenteni, segíteni, ölelni. Kik segítettek, kik öleltek ilyen rosszul, hogy mégis meghalt?

Mert meghalt. Én meg élek. Hülye, Plath! A fene egyen meg! Ha hallgattál volna rám, még ma is élhetnél... Attól féltél, ha életben maradsz, nem leszel Plath. Ugye? Dehogynem! Akkor lettél volna igazán! Jaj, te szegény, szegény, szegény! Na, ne sírj most már! Látod, én se sírok!

Éppolyan óvatos vagy, mint én. Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is. Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen. Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig. Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad. 

Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget  tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor.

Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én.

Menedék - annak, aki még nem ismeri...(Levelek Hyóhoz - részlet)

Nekem is volt egy menedékem Hyo. A vályogház volt a menedékem. Benyelte a zajt, szétmorzsolta, kiköpte a zajport. Ez aztán rátelepedett a szobámra, finom selymével bevonta a legrejtettebb zugokat is, még a lelkembe is behatolt. Nem vettem ám észre! De ha észrevettem is, nem törődtem vele. Arra gondoltam egy reggel arra ébredek, hogy eggyé váltunk a ház meg én. Vályogfallá leszek, s akkor megtudom, ki mit álmodott az öreg falak között, vagyis, közöttem, bennem. Akkor azok az álmok is mind az én álmaim lesznek. Kicsi, mélyen ülő ablakaim mögül lestem ki a világra. A szőlőindák, levelek mozaikja között kukucskáltam, láttam a napot, néha a holdat is, de nem törődtem velük. Befelé néztem inkább, befelé, ahová senki sem látott, még én is csak homályosan. Azt a világot fürkésztem sokáig, belefájdult a szemem, a lelkem.

Egyszer aztán igen megbetegedtem. Vér jött belőlem, testem minden rését el kellett volna takarnom, be kellett volna tapasztanom, de hiába nyitott voltam, nyitott voltam a világra, születésem óta. Csak folyt, áradt belőlem a vérem, kármin és rőtvörös, aztán skarlát – a nagy parázna színe – aztán csaknem fekete, éreztem végem, lefeküdtem az ágyra, hanyatt feküdtem, néztem a mennyezetet, s gondolkodtam. Meddig tarthat még? Mennyi vér lehet a testemben? Mennyi idő kell, hogy elfollyék? Egy év még vagy kettő?

Istent is szólítgattam persze – akkoriban már ritkábban jött hozzám – bolond dolgokat suttogtam neki, de tudom, nem bánta. Égi vőlegényem, sajnálsz-e? Nem, ezt te nem akarhattad, valaki más gyilkol engem, nem te, csak közös ellenségünk lehet, a gonosz. Erre felültem, s kértem a házat, szórjon körém vörös port, ahogy a halottak köré szórták régen, hogy megóvjon a démonoktól és a veszélyektől. Akkor az én Uram megszólított, hogy ne bűvöljek, ne bájoljak, hanem vele beszélgessek. De nem értem, de nem értem, mit mondasz – ezt hadartam kétségbeesetten. Inkább segíts! Csak úgy! Minden szó, kérés nélkül. Ha te vagy a szeretet, akkor nem vársz tőlem imát, kérést, könyörgést, térdepelést, semmit! Hiszen beteg vagyok!

Na erre nem szólt, én meg megijedtem a hallgatásától, összeszedtem magamat valahogy, leevickéltem az ágyról, s előhúztam a gitáromat az ágyam alól. Hát jó, hát jó! A cigánynőre gondoltam, mit is énekelt? Utána megöleltem, megölelt. Furcsa szaga volt, idegen szaga, de nem bántam, azért is megöleltem még egyszer. Ha most eszembe jutna az éneke, elénekelném!

Anyám, anyám, édesanyám
ne kiálts több átkot reám
édesanyám, én megyek már
hosszú út vár
indulok már

dunai vizen innen is, áldjon meg az isten is
téged rózsám, engem is, még aki felnevelt is

verd meg isten, verd meg azt, kinek szíve nem igaz, kinek szíve nem igaz
mert az enyém oly igaz, hajlik mint a lágy viasz
olyan mint a lágy viasz

Néha úgy tűnik, régen volt, talán nem is én voltam, aki majd’ meghasadt a várakozásban-vágyakozásban. Istent találtam meg nagy hiányomban a vályogházban, a parányi üvegablakok mögött. Egyszer csak ott ült a kopott vörös fotelban, keze a karfát simogatta, éppen ott, ahol Machiavelli a karmát élesítette, ha reggelente meglátogatott. Sírtam. Olyan szép volt. Tudtam, nagy szerelem lesz ez. Nem is lesz tüzesebb, nem is volt tüzesebb soha. Úgy is lett. Meg is vigasztalt, táncolt velem, nem is egyszer. Jött, ha hívtam. Megmelengetett, felgyújtott, szent lángban égtem. Bolondul szerettem. Már nem volt hiányom. Beteltem a szenttel. Magam voltam boldogan vele. Lassan elfelejtettem a testemet is. Minden kívánságomat. Kagylóm bezárult. Ünnepeltem. Most már titok maradok, örökre.

Épp decemberben ment el tőlem, sok év múlva, igaz! Azt mondta, ne szeressem annyira, mert ő csak Isten. Nem földi lény. Embert kell szeretni. Így mondta. Nem volt bántó, mert igaz volt. Nem haragudtam. Sem rá, sem magamra. Miért haragudtam volna? Olyan voltam, mint az eső, hol szemerkéltem, hol zuhogtam, de mindig önmagamat adtam, sohasem hazudtam. Ezt is tőle volt. Másnap útra keltem, hogy megkeressem a szerelmet. Isten mondta, nem tehettem egyebet. Attól kezdve nem volt nyugovásom. Vörös volt ébredésem, vöröslött minden álmom, a nappalom átizzott, de ez már egészen más volt, mert a kagylóm kinyílt, szomjasan, szemérmetlenül. Pőre voltam, a lelkem levetkezett. Csaknem elveszítettem magamat a várakozásban-vágyakozásban.

Hívtam megint, de nem jött. Bántam, hogy eleresztettem. Földi táncosaim kacskák voltak, botladoztak, minél közelebb kerültek, annál távolabb buktak. Szomjaztam, de nem itattak, éheztem, de nem etettek. Csak szeretkezni akartak, de éreztem, hiába adakozom, önmagamat oda sohase adom.

Sokat sírtam a vályogház rácsos ablakai mögött. Mindig egyedül táncoltam. Néztem a vörös fotelt, de üres maradt. Elétérdeltem, úgy kérleltem, adjon párt, mert meghalok. Mindegy már milyet – azt mondtam neki. Akkor válaszolt: Dehogy mindegy! 

Ne kínozz! – mondtam. - Jó lesz nekem ez is. Szeretni akarok. Engedelmeskedem. Neked. Mert, te mondtad, hogy így legyen! Ámen, ámen, ámen! Mondtad vagy nem?

Megharagudott talán, mert nem válaszolt.

Akkor behúztam a vörös függönyt, s elhatároztam, hogy belehalok a szerelembe. Már haldokoltam, szám lilult, szemem kifordult, kezemen-lábamon hullafoltok. A kutyám üvöltött: Jaj, ne hagyj itt! Megszántam, meggondoltam magam. Maradok érte, meg a macska miatt, meg a felhők miatt... és soroltam.

Ez történt szíp decemberben, az év utolsó hónapjában, karácsony fagyláros havában. Januárban találkoztam az igaz szerelemmel....

A dalhoz: Dédim énekelte gyakran - közel a 90-hez is - tisztán, hibátlanul. Bár gyengült a hang, mégis szívhez szóló volt, bár akkoriban ezt el nem ismertem volna. Ha lehetett Beatlest hallgattam, meg Rolling Stones-t. Talán még grimaszt is vágtam, amikor Dédi rákezdte, s alighanem nem hagytam szó nélkül: Unom a repertoárt! - s ehhez hasonlókkal bosszantottam. Pedig már akkor, érdes kamaszként is megremegtette a szívemet: Nem jön levél, hiába várom...