Van örök élet? 2. A paralimpiai verseny győztese

Teraszunkon, itt ültünk ketten - nem régen - tavaszban, nyárban, őszben. Gyönyörködtünk a kertben, és egymás közelségében. Ahogy majd tesszük tán hamarosan újra együtt a Gazda örök kertjében, ahol nem ismeri az élő az elmúlást, örök szerelemben.

Olyan könnyen mondunk véleményt valamiről: ez ilyen vagy olyan, ez fekete, amaz meg fehér. Mintha úgy gondolnánk, ha nem alkotunk véleményt, lehetőleg minél gyorsabban, hitelünket veszítjük, értékcsökkentekké válunk. Akkor azt gondolják majd rólunk, hogy nem vagyunk elég tájékozottak, nem vagyunk elég felkészültek, elég okosak vagy nincs elég bátorságunk. Nemritkán éppen azért csúszunk át az ítélkezésbe, mert elfeledkezünk arról, hogy eredendően tompahallók és tompalátók vagyunk. Sebtében megalkotott véleményünk híg lőre, ahelyett, hogy érett bor volna, életadó és élvezhető, mert elfelejtjük, hogy az egyszerűnek tűnő dolgok is bonyolultak, többnyire nem ilyenek vagy olyanok, hanem ilyenek is, meg olyanok is. Tévedünk, mert egyszerűsítünk, gyakran végletesen, mert nem adunk magunknak elég időt a gondolkodásra, a tapasztalásra, a megértésre, vagy mert nem hallgatunk meg másokat, vagy csak felszínesen engedjük be elménkbe és szívünkbe a tőlünk idegen gondolatokat.

Pedig jobban tennénk, ha inkább megmaradnánk a szemlélődésnél és a gondolkodásnál, s végül a higgadt eszmecserénél, melyben nyugodtan meghallgatunk és végiggondolunk egyéb, netán a miénktől gyökeresen különböző nézeteket is.

No igen, azt gondoljuk, nincs időnk sem erre, sem amarra, rohanó világunkban döntenünk kell, győznünk kell a nagy versenyben, mert ha nem, elsodornak és lehagynak a gyorsak, a frissek. Elmélkedni? Ha, ha, ha! Hogyan, mikor? Elfut mellettünk az élet, kiszöknek kezünkből a megragadható dolgok, mindenről lemaradunk, s akiknek keze után nyúlunk, elrobognak mellettünk, csak a hátukat látjuk, mi meg ott maradunk magányosan, útszéli, szánalmas koldusok, remeték. Egyszercsak kihunyó tudattal már csupán az elmúlt képeit pergetjük, egy pillanatra végigéljük életünk színes, netán fekete-fehér filmjét, azután vége - s a többi néma csend. (Ez aggasztott téged is, szegény William!) Micsoda esztelenség ezt várni tőlünk! 

 

Itt azonban meg kell állnom, és írásom menetét, legalább is, már ami a szigorúan vett témát illeti, némileg meg kell szakítanom. Egy történet kedvéért teszem ezt, mely újra meg újra gondolataim közé furakszik, mintegy követeli, hogy osszam meg veletek. Engedek neki. Végtére is ideillik ez mégis.

Egy paralimpiai futóversenyen két kislány között folyt a küzdelem az első helyért. Mindketten beleadták minden erejüket, a közönség meg harsányan biztatta őket, nagy volt az izgalom. Már csak néhány méternyire voltak a célszalagtól, amikor egyikük megbotlott valamiben és elesett. Képtelen volt felállni, csak ült, majd kétségbeesetten sírni kezdett. Eldőlt a verseny. A másik futott még néhány lépést, vitte a lendület, de amikor észrevette, hogy vetélytársa elmaradt tőle, hátranézett, megállt, majd elindult visszafelé, földön ülő, síró társa felé. Lekuporodott mellé, átölelte, vigasztalta. Közben a többiek utolérték, majd elhagyták őket, sorra célba értek. Nos, így szól a történet, legalább is ez a lényege.

Lám az imént én is hogy odavágtam írásom végére: Az emberi lény sohasem jut földi életében teljességre. De vajon így van-e? Elég példát gyűjtöttem-e ehhez a véleményhez, s nagyjaink életének titkaiba vajon belelátok-e? Hiszen elsősorban ők lehetnének, akik vallhatnának nekem, nekünk arról, teljesnek, befejezettnek érzik-e földi pályafutásukat. Volt-e valami, amit visszatekintve másképp tennének, maradt-e valakivel, valamivel szemben adósságuk, és maradt-e bármi tartalék a készletükben - még egy könyvre, még egy kutatásra-felfedezésre való, vagy egy ölelésre, vagy bármi másra, mivel a fájdalmat, éhséget, szomjúságot csillapítani lehet. A kísérlet persze úgy volna hibátlan, ha a befejezettség 0 pontjából érkezne a válasz, ám ez lehetetlen, mert ezen a ponton már nincsenek szavaink, ez a pont már odaát van. Az odaát alatt a tényleges halált értem. A tényleges halál ugyanis nem klinikai halál, onnan semmiféle beavatkozással nem lehet visszatérni, mert visszavonhatatlan. Nos, éppen ebben hibádzik az az érvelés, mely a halálközeli élményeket az örök élet egyik bizonyítékának tekinti. Hans Küng szerint ezek a tudósítások nem bizonyítékok - jaj, pedig de jó volna! -, s véleményem szerint sem azok. Néhány történetből azért idézek majd, mert olyan szépek, izgalommal és jóízű reménnyel töltik meg a sóvár lelket - s ki tudja, talán mégis, mégis előszobái az öröknek!

Ám lehet, hogy előbbi eszmefuttatásom ostobaság elejétől a végéig. Mert még azt sem döntöttem el, amikor a befejezett, teljes életutat kívántam górcső alá vonni, hogy kik is a nagyok? És miben is áll nagyságuk? Lehet, hogy sokan elérik a teljességet, csak mi, akik nem ismerjük a teljesség mibenlétét, nem vesszük észre, amikor történetük a legfelső pontra ér. Talán az a fogyatékos gyermek, aki a vágyott győzelmet azonnal feláldozta azért, hogy az elesetthez lehajoljon, talán éppen ő példázza a teljes, azaz a beteljesülő életet. Az is lehet, hogy a teljesség csupán egyetlen értelemben elérendő, elérhető cél, mégpedig morális értelemben.

 „Élet az élet után”

Nos, ígértem, hogy idézek néhány halálközeli élményt, tapasztalatot, pontosabban élményeket, tapasztalatokat a klinikai halálból, ezek összefoglalóját adom, és mivel nem akarok adósotok maradni. Künghöz fordulok ismét, aki Moody könyvét, a Life after life (Élet az élet után) címűt idézi:

„Amikor a haldokló testi szenvedéseinek csúcspontjához ér, hallja, amint az orvos halottnak nyilvánítja. Majd kellemetlen zajt hall, átható, sivító harsogást, és olyan érzése támad, mintha nagy sebességgel egy sötét alagúton rohanna át. Azután hirtelen saját testén kívül találja magát, amelyet most már környezetével együtt kívülről vagy felülről, bizonyos távolságból képes szemlélni. Lassan megszokja azt a különös állapotot, hogy a teste - a maga mögött hagyott fizikai testtől merőben különböző teste - új tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezik. Végül új események történnek: Más lények közelednek hozzá, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd soha nem látott szeretetet és melegséget árasztó lény, egy fényes alak jelenik meg előtte. Ez a lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, amelyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét mint egészet értékelje. Segít neki, és életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz vagy határhoz közeledne, amely nyilvánvalóan a földi élet, és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küzd ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, a szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével, és él tovább."

Így tehát. És erre mondja Küng: nem bizonyíték. (Csatlakozom.)
Igen, igen, tudom, azt ígértem, több szép példával szolgálok, s most idedobom ezt az összefoglalót. Jó, legyen akkor egy másik is.

Egy újraélesztett férfit idézek, aki elmondta: „hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkezett egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellett két hasadék volt, velük szemben fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik - miután az ítéletet meghozták - az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át fölfelé, az égbolton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elöl jelet akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a baloldali hasadékon át lefelé; ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. ...

Azután látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda; lelkendezve vonultak a térre, s ott - mint valami ünnepi gyülekezetben - letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást; a föld alól érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől érdeklődtek."

Ez a szöveg nem kórházi tudósítás napjainkból, „hanem egy Ér nevű férfi elbeszélése, amelyet Platón jegyzett fel 2500 évvel ezelőtt az Állam tizedik könyvében."

De mit bizonyít ez? Csupán annyit, hogy az ember minden bizonnyal a kezdetektől, az első haláltól fogva, keresi a választ a kérdésre: Mi lesz velem a halálom után? De hadd kérdezzem meg tőletek itt és most: Csak a bennünk munkálkodó élet sóvárog tovább élni, mert az élet élni akar, s azért nem nyugszik bele az elmúlásba, a kihunyásba, vagy legbensőbb bölcs énünk tud mégis valamit arról, hogy van még azután is valami?