Egyetlen szerelmem, örök társam emlékére
Sebezhetetlen ifjúság
Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
(Radnóti Miklós: Huszonnyolc év)
Hans Küng könyvét olvasom újra. A könyv címe: Van örök élet? Erre a kérdésre ifjan, a fiatalok gőgjével, mely éles és veszélyes, mint a penge gyermekkézben, hetykén azt válaszoltam, tán még nevettem is: Ostobaság! Igen nevettem, de nem boldogan, hanem azzal a nevetéssel, mellyel el akarjuk titkolni, ha az elevenünkre tapintanak. Aztán, hogy azt az apró fájdalmas nyilallást, ami nem több mint egy parányi tű szúrása, elfelejtsem, folytattam a nevetést és a hangoskodást. Hogyan hihet bárki is ilyet? Nevetséges. Látjuk, hogy minden múlik, megromlik, szétporlad, s a test sem egyéb, mint bomló-romló anyag, semmi több. Azt is tudjuk ma már, hogy nincs tudat anyag nélkül, hogyan is lehetne! És soroltam a nagy neveket, filozófusokat és más tudósokat, kiket mind-mind magam mellett tudhattam. Na és? Folytattam pimasz meggondolatlansággal, mely nyomán megkarcolódik az érzékeny élet sebezhető felszíne, és apró cseppekben kiserken a vér. Hallgatóim nem ritkán az idősebb korosztályból kerültek ki, olyanok, akik szerettek engem. Nem vitatkoztak velem, elismerték szellemi fölényem, vagy éppen ostoba, sérthetetlen ifjúságom verte ki kezükből a vita ártatlan fegyverét. De láttam, amint a szemek lassan szomorú tóvá üvegesednek, elrejtik a mélység gondolatait.
Miért voltam ilyen kegyetlen, miért voltam ily meggondolatlan? Mert fiatal voltam. Mert még igen távol volt tőlem az az idő, amikor éveim számára, mint megszámolhatóra gondoltam. Akkor még úgy éreztem, miközben tagadtam az örök életet, hogy én örökké élek. Igen. Éppen így. A lelkemben súlyos lakatok őrizték azt a kaput, mely mögött a halálfélelem lapult. Egy másik volt nyitva, igaz, jobbára csak résnyire: az életfélelem kapuja, de csupán ritkán tárult oly szélesre, hogy beleborzongtam, s tompalátó szemem rányílt, ha csak egy pillanatra is, a jövő valóságára, és saját bátortalanságomra.
Először nagyapám, majd dédnagyanyám, később anyám halála szembesített ugyan az elmúlás szívremegtető tényével, s bár mindez megrázogatta a titkos lélekajtó lakatját, nem volt elég erős, hogy letéphette volna, így a szörnyű lakó bent maradt odújában... Azt írtam "szörnyű" lakó? Igen, igen. Mindenféle vélt vagy valós vigasz ellenére ez a lakó szörnyű, szörnyű - ne tagadjuk.
Egyelőre azonban a szemtől-szembe találkozástól megóvott az ifjúság. Mert a fiatalság sok módon sebezhetetlen, s ez így is van jól. Csak bátorsággal lehet nekiindulni az életnek, s a bölcs természet - az én hitem szerint Isten teremtette a bölcs természetet is - meg is tette a szükséges lépéseket, hogy még a legbátortalanabbak számára is jusson legalább egy erőmagocska. Aztán később, jó földben, a magocskából akár egy mezőnyi bátorság is teremhet!
A teljesség hiányáról
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
(Radnóti Miklós: Huszonnyolc év)
Hans Küng könyvét olvasom újra. A könyv címe: Van örök élet? Erre a kérdésre ifjan, a fiatalok gőgjével, mely éles és veszélyes, mint a penge gyermekkézben, hetykén azt válaszoltam, tán még nevettem is: Ostobaság! Igen nevettem, de nem boldogan, hanem azzal a nevetéssel, mellyel el akarjuk titkolni, ha az elevenünkre tapintanak. Aztán, hogy azt az apró fájdalmas nyilallást, ami nem több mint egy parányi tű szúrása, elfelejtsem, folytattam a nevetést és a hangoskodást. Hogyan hihet bárki is ilyet? Nevetséges. Látjuk, hogy minden múlik, megromlik, szétporlad, s a test sem egyéb, mint bomló-romló anyag, semmi több. Azt is tudjuk ma már, hogy nincs tudat anyag nélkül, hogyan is lehetne! És soroltam a nagy neveket, filozófusokat és más tudósokat, kiket mind-mind magam mellett tudhattam. Na és? Folytattam pimasz meggondolatlansággal, mely nyomán megkarcolódik az érzékeny élet sebezhető felszíne, és apró cseppekben kiserken a vér. Hallgatóim nem ritkán az idősebb korosztályból kerültek ki, olyanok, akik szerettek engem. Nem vitatkoztak velem, elismerték szellemi fölényem, vagy éppen ostoba, sérthetetlen ifjúságom verte ki kezükből a vita ártatlan fegyverét. De láttam, amint a szemek lassan szomorú tóvá üvegesednek, elrejtik a mélység gondolatait.
Miért voltam ilyen kegyetlen, miért voltam ily meggondolatlan? Mert fiatal voltam. Mert még igen távol volt tőlem az az idő, amikor éveim számára, mint megszámolhatóra gondoltam. Akkor még úgy éreztem, miközben tagadtam az örök életet, hogy én örökké élek. Igen. Éppen így. A lelkemben súlyos lakatok őrizték azt a kaput, mely mögött a halálfélelem lapult. Egy másik volt nyitva, igaz, jobbára csak résnyire: az életfélelem kapuja, de csupán ritkán tárult oly szélesre, hogy beleborzongtam, s tompalátó szemem rányílt, ha csak egy pillanatra is, a jövő valóságára, és saját bátortalanságomra.
Először nagyapám, majd dédnagyanyám, később anyám halála szembesített ugyan az elmúlás szívremegtető tényével, s bár mindez megrázogatta a titkos lélekajtó lakatját, nem volt elég erős, hogy letéphette volna, így a szörnyű lakó bent maradt odújában... Azt írtam "szörnyű" lakó? Igen, igen. Mindenféle vélt vagy valós vigasz ellenére ez a lakó szörnyű, szörnyű - ne tagadjuk.
Egyelőre azonban a szemtől-szembe találkozástól megóvott az ifjúság. Mert a fiatalság sok módon sebezhetetlen, s ez így is van jól. Csak bátorsággal lehet nekiindulni az életnek, s a bölcs természet - az én hitem szerint Isten teremtette a bölcs természetet is - meg is tette a szükséges lépéseket, hogy még a legbátortalanabbak számára is jusson legalább egy erőmagocska. Aztán később, jó földben, a magocskából akár egy mezőnyi bátorság is teremhet!
A teljesség hiányáról
Hans Küng a barátom. Úgy értem, ahogyan Andersen, a különc dán agglegény, aki mindezeken túl a legnagyobb meseíró, ahogy Thornton Wilder, a költő-filozófus, aki a halálon is túlmutató szeretet titkait kutatta, és Bulgakov, aki elég erős volt ahhoz, hogy a halhatatlanság számára írjon, így lett halhatatlan, meg a többiek, akik megengedték, hogy felfedezzem őket, akik adakozón feltárták szívüket és gondolataikat. Szellemi társaim voltak mind, s ha életem során nem volt ki vagy mi vigasztaljon, vigasztaltak, tápláltak, segítettek élni. Úgy is mondhatnám, pótszüleim voltak, sőt máig azok.
De térjünk vissza Hans Künghöz, és újraolvasott könyvéhez, melyben ezt kérdezi: Van örök élet? Hans Küng mindenekelőtt hívő és teológus, akinek utóbb a hivatalos egyházzal jócskán meggyűlt a baja, de megtörhetetlen volt. Ám nyilván nem sebezhetetlen, mint ez kiderül könyve előszavából is, melyben köszönetet mond azoknak, akik kitartottak mellette. Ne gondoljátok, hogy ez semmiség! Ha orkán erejű szél fúj, nem olyan egyszerű egymásba kapaszkodva együtt haladni, s ellenállni a légörvénynek. Sokkal egyszerűbb leszakadni, és beállni a szélvédett helyekre, vagy együtt fújni az orkánnal...
Hans Küng tudja, sőt éli, hogy csak az önmagukhoz hű emberekből fakadhat fel az a béke, mely ellenáll a külső hatalmaknak, s ezért kikezdhetetlen. Ez a béke a mennyből száll alá, s egyetlen pillanatának átélése a létezés csúcspontja. Ezért a békéért is fizetni kell, de mindig megéri. Küng is megfizette az árat - megvádolták, elhagyták, kiközösítették - így övé lehetett a béke, mely odabent van, de odafentről táplálkozik. Ennek a kincsnek a birtokában a lélek szinte állandó nyugtalansága elsimul, az ember megnyugszik, és erőre tesz szert. Ez az erő segít azután számbavenni a létezés számos fájdalmas tényét, ennek a kincsnek a birtokában ezekkel, például a halál, az elmúlás tényével is képes az ember szembenézni.
Küng is szembenéz, nyugodtan, méltósággal, majd az élet iránti határtalan szeretettel, és hitéből fakadó meggyőződéssel szeretné azt mondani, hogy van örök élet, de nem mondja. Pontosabban, nem így mondja. (A hogyanról, majd később.) Mert Küng sohasem állít olyat, mely bizonyíthatatlan, sohasem választ olyan érvet, mely mindenekelőtt az ő malmára hajtja a vizet, mely elsősorban az ő igazságát támasztja alá, Küng sohasem lódít, az ő igazsága nem olcsó, de meggyőződésem szerint, éppen ezért áll a legközelebb a teljes igazsághoz.
Ma reggel a kedvesemmel, férjemmel, életem legnagyobb, ma már tudom, egyetlen szerelmével, többek között a szexualitásról beszélgettünk. (Talán érthetetlennek, ez írás keretei között indokolatlannak tűnik a fenti felsorolás: kedvesem, férjem, életem szerelme - de a társam, akit éveken át kerestem, mindezt jelenti számomra, s csak így tudok, csak így akarok róla beszélni.) Kérdése így szólt: Hogyan lehetséges, hogy életünknek ezt a lényeges elemét, ti. a szexualitást - sem tartalmát, s főként nem a gyakorlatát tekintve - sohasem volt képes az ember a helyén kezelni? Én meg visszakérdeztem: Életünk egyéb fontos, középponti tényét, lényeges elemét talán sikerült véglegesen tisztáznunk? Született-e ezekben társadalmi megegyezés, melyet azután következetes gyakorlat követett? Hiszen ez a lényeg. Nemcsak ezt vagy azt mondani, de úgy is tenni! Ráébredtünk-e bárminek a végső igazságára? Válaszunk egybehangzó nem volt.
Az emberi lény nem jut földi életében teljességre.
Elült a moraj. Várt a színpad rám.
Ajtófélfának támaszkodtam.
S századom üzent - bár meghallhatnám,
mi történt? - messzi visszhangokban.
Látcsövek veszik arcom célba, lám
ezerszám fedezék homályból.
Ha lehetséges, Abba Atyám,
hadd el a keserű pohárt, óvj!
Szép törvényeden vétó sem másít,
meg is birkóznék a szereppel.
Ám ez a próbált dráma oly más itt,
hogy arra kérlek, most engedj el.
Kész már a rendezés, hisz köztudott,
és régtől ismerős a vég is.
Én magam. Mindtöbben a hazugok.
Nem rét a lét - indulok mégis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése