Van örök élet? 3. A halál pazarló és értelmetlen(?)

 A pénteki búcsúztató után hazahozom drága Tiborom hamvainak azt a részét, melyet a kertben szeretnék "elültetni". A pad előtti helyet választottam, ide fognak kerülni az én hamvaim is. nyughelyünket csupán néhány kő jelzi majd.

A halál pazarló és értelmetlen (?)

A halál értelmetlen, felülírja magát az élet értelmét. A halálon minden, mi értelmes volt, véglegesen és javíthatatlanul kicsorbul. No igen, mindig voltak/vannak túlélők, legalább is ezidáig, ám ők is halálra ítéltettek. Ennek az igazsága már gyermekkoromban belém mart. Kígyó, lassan ölő méreggel. A halál tényének tudata önmagában halálos.

Korán megkezdődött harcom a Teremtővel, s a végső küzdelem - akkoriban úgy tűnt, hogy a végső -, rá nézve megsemmisítő vereséggel zárult. Mert nem bírtam vele, nem létezőnek tekintettem. Nem vagy! - kiáltottam felé elkeseredetten. Miért haragudtam akkor rá oly veszetten? Ahogy Jákob harcolt az angyallal, megharcoltam én is első nagy csatám, s a győzelmem, akár amott, igen kétséges volt. Megsebesültem örökös sebbel, megjelöltettem nem múló heggel, s bár győzelmi mámoromban nem vettem észre, különös sóvárgással, a betöltetlen hiány állandó érzésével.

De mikor is történt, hogy a kígyó - villámsebesen odacsapott a szívemre - megmérgezett? Alig vettem észre, de a lelkem kékült-zöldült belé, s lassan felpuffadt, mint a vízbefúltaké.

Úgy nyolc éves lehettem, amikor falunk egyik homokfelhős utcájára hirtelen rátelepedett a gyász. Úgy valahogy, mintha egy sötét viharfelhő szállt volna alá. Az ólmos felhő napról napra vastagodott, elfogta a napot, s mindenre súlyos árnyékot vetett, s bár tompán dörgött mögüle az ég, a megváltó eső elmaradt. Akkoriban már elfeledték vidéken is, hogyan kell gyászolni. Sírni kell, jajgatni kell éjt nappallá téve, égre kell kiáltani a fájdalmat - ahogy csak a siratóasszonyok tudják. Az a ház azonban kőszerű, mégis mozgalmas csendbe hullott. Jöttek, mentek, újra meg újra érkezett egy-egy szekér, s leszálltak róla a feketébe öltözött emberek, a rokonok, közeliek és távoliak, de mint egy némafilmben, hangjukat nem hallottam soha. Mert a halottat ugye el kellett temetni a legnagyobb rendben, a legnagyobb tisztességben. Így volt bőven jó nép, volt bőven tennivaló - s közben erre a házra, udvarra figyelt, rámeredt az egész falu riadt-kíváncsi szeme. Néha nyílt az ajtó, az ablakok azonban zárva maradtak, még az állatok is elnémultak, a falevelek megdermedtek az ágakon, a szél is elült. Az udvar patyolat tiszta volt mindig, a szörnyű hír órájától egészen addig a napig, míg elindult a menet, melynek úgy tűnt se vége, se hossza, elöl azzal a kis fehér koporsóval és jéghideg lakójával.

Ha lehetett volna, elkerülöm messze azt az udvart és azt a házat! De nem lehetett. A vasútállomás, ki tudja mily meggondolásból, a falutól jó két kilométernyire épült, mi meg ott laktunk az állomás közelében, az iskola meg a faluban volt. Az állomástól csupán egyetlen, végeláthatatlan utca vezetett a központig, ezen jártak-keltek az ingázók, gyalog vagy biciklivel, később a mustársárga farmotoros busszal, meg a többiek, akiket sorsuk a központtól távol, netán a tanyákon pottyantott le.

Házak sora kísérte ékes rendben, s figyelte a nyílegyenes utcát, s itt állt az a boldogtalan ház is, mindjárt az elején, ahová akkoriban ellátogatott az ostoba halál. Nyilván otthon mást nem talált, így elvitte a háromgyermekes család legidősebb leánykáját, Erzsikét. Éppen annyi idős lehetett, mint én vagy tán egy évvel idősebb. Már régen betegeskedett, mondták, így történhetett, hogy nem volt iskola- vagy osztálytársam. Én azonban elképzeltem őt, és a fájdalmat, mely elvesztését, végleges eltűnését kísérte, s az ő fájdalmát is, hisz oly korán kizáratott az életből. Most meg koporsóba teszik Erzsikét, majd ásott gödörbe süllyesztik, soha többé nem látja senki! És ő sem lát senkit és semmit! Fekszik a vaksötét éjben egyedül, mereven, tehetetlenül, míg a kukacok szorgossága révén maga is földdé lesz. Végtelenül gonosz és igazságtalan. Hiszen élnie kellene! Ilyen elképesztő igazságtalanság után meg kellene állnia az egész életnek és tiltakoznia, nemet mondania erre a szörnyűségre! Követelni a változást, megtagadni mindent, mindent ebben az életben! Hogy lehet, hogy mindenki tűri ezt, hogy senki nem mond, nem tesz semmit ez ellen?

Azt hiszem ezek voltak lázadásom és ebből fakadó hitetlenségem első órái, mert, hogy Erzsikéből esetleg angyal lehet, azt kizártnak tartottam. Akkor nem hullott volna rá arra a házra a némaság kőfelhője. Akkor nem volna ilyen végtelenül fájdalmas és szomorú minden. Akkor most mindenki örülne: Erzsike angyal lett!

Lázadásom végül arra is rávitt, hogy Istennel nyíltan perbe-haragba szálljak. Valóban, most már emlékszem. A kígyó sziszegésére, meg nyílhegy alakú fejének villámsebes mozdulatára. Akkor történt, amikor a néma menet elindult. Mert a csend még akkor sem szakadt fel. Ez kedvét szegte az éppen arra járó bámészkodóknak, hogy akárcsak sugdolózzanak is. Mert az egyébként szokásban volt. Egy-egy mondatocska csupán, mely feltépi a szorongás ködét: Jaj, szegény Boris, mi lesz most már vele, egyedül! Vagy: Nézd azt a sok virágot, még a Pista temetésén sem volt ennyi, pedig ott csak két szekér tudta kivinni a koszorúkat a temetőbe! De ilyet is hallottam már: Teszi csak magát! Hogy vóna ez szomorú! Alig várta, hogy a Jóska elmenjen, a Feri meg gyühessen! Nézd, a Julis sajnálta az anyjától a drágább koporsót! Pedig megérdemelte volna az a szegény asszony, aki annyit dolgozott, de meg ám!
Azon a napon, a temetés napján azonban, a szürke felhő, mely alatt a némaság lakott, immár az egész falut birtokba vette, a suttogás is odabent rekedt, alig gondolatként elhalt. Csak a lélekharang tudósított újra meg újra a szörnyű, egetverően igaztalan eseményről.

Van örök élet? 2. A paralimpiai verseny győztese

Teraszunkon, itt ültünk ketten - nem régen - tavaszban, nyárban, őszben. Gyönyörködtünk a kertben, és egymás közelségében. Ahogy majd tesszük tán hamarosan újra együtt a Gazda örök kertjében, ahol nem ismeri az élő az elmúlást, örök szerelemben.

Olyan könnyen mondunk véleményt valamiről: ez ilyen vagy olyan, ez fekete, amaz meg fehér. Mintha úgy gondolnánk, ha nem alkotunk véleményt, lehetőleg minél gyorsabban, hitelünket veszítjük, értékcsökkentekké válunk. Akkor azt gondolják majd rólunk, hogy nem vagyunk elég tájékozottak, nem vagyunk elég felkészültek, elég okosak vagy nincs elég bátorságunk. Nemritkán éppen azért csúszunk át az ítélkezésbe, mert elfeledkezünk arról, hogy eredendően tompahallók és tompalátók vagyunk. Sebtében megalkotott véleményünk híg lőre, ahelyett, hogy érett bor volna, életadó és élvezhető, mert elfelejtjük, hogy az egyszerűnek tűnő dolgok is bonyolultak, többnyire nem ilyenek vagy olyanok, hanem ilyenek is, meg olyanok is. Tévedünk, mert egyszerűsítünk, gyakran végletesen, mert nem adunk magunknak elég időt a gondolkodásra, a tapasztalásra, a megértésre, vagy mert nem hallgatunk meg másokat, vagy csak felszínesen engedjük be elménkbe és szívünkbe a tőlünk idegen gondolatokat.

Pedig jobban tennénk, ha inkább megmaradnánk a szemlélődésnél és a gondolkodásnál, s végül a higgadt eszmecserénél, melyben nyugodtan meghallgatunk és végiggondolunk egyéb, netán a miénktől gyökeresen különböző nézeteket is.

No igen, azt gondoljuk, nincs időnk sem erre, sem amarra, rohanó világunkban döntenünk kell, győznünk kell a nagy versenyben, mert ha nem, elsodornak és lehagynak a gyorsak, a frissek. Elmélkedni? Ha, ha, ha! Hogyan, mikor? Elfut mellettünk az élet, kiszöknek kezünkből a megragadható dolgok, mindenről lemaradunk, s akiknek keze után nyúlunk, elrobognak mellettünk, csak a hátukat látjuk, mi meg ott maradunk magányosan, útszéli, szánalmas koldusok, remeték. Egyszercsak kihunyó tudattal már csupán az elmúlt képeit pergetjük, egy pillanatra végigéljük életünk színes, netán fekete-fehér filmjét, azután vége - s a többi néma csend. (Ez aggasztott téged is, szegény William!) Micsoda esztelenség ezt várni tőlünk! 

 

Itt azonban meg kell állnom, és írásom menetét, legalább is, már ami a szigorúan vett témát illeti, némileg meg kell szakítanom. Egy történet kedvéért teszem ezt, mely újra meg újra gondolataim közé furakszik, mintegy követeli, hogy osszam meg veletek. Engedek neki. Végtére is ideillik ez mégis.

Egy paralimpiai futóversenyen két kislány között folyt a küzdelem az első helyért. Mindketten beleadták minden erejüket, a közönség meg harsányan biztatta őket, nagy volt az izgalom. Már csak néhány méternyire voltak a célszalagtól, amikor egyikük megbotlott valamiben és elesett. Képtelen volt felállni, csak ült, majd kétségbeesetten sírni kezdett. Eldőlt a verseny. A másik futott még néhány lépést, vitte a lendület, de amikor észrevette, hogy vetélytársa elmaradt tőle, hátranézett, megállt, majd elindult visszafelé, földön ülő, síró társa felé. Lekuporodott mellé, átölelte, vigasztalta. Közben a többiek utolérték, majd elhagyták őket, sorra célba értek. Nos, így szól a történet, legalább is ez a lényege.

Lám az imént én is hogy odavágtam írásom végére: Az emberi lény sohasem jut földi életében teljességre. De vajon így van-e? Elég példát gyűjtöttem-e ehhez a véleményhez, s nagyjaink életének titkaiba vajon belelátok-e? Hiszen elsősorban ők lehetnének, akik vallhatnának nekem, nekünk arról, teljesnek, befejezettnek érzik-e földi pályafutásukat. Volt-e valami, amit visszatekintve másképp tennének, maradt-e valakivel, valamivel szemben adósságuk, és maradt-e bármi tartalék a készletükben - még egy könyvre, még egy kutatásra-felfedezésre való, vagy egy ölelésre, vagy bármi másra, mivel a fájdalmat, éhséget, szomjúságot csillapítani lehet. A kísérlet persze úgy volna hibátlan, ha a befejezettség 0 pontjából érkezne a válasz, ám ez lehetetlen, mert ezen a ponton már nincsenek szavaink, ez a pont már odaát van. Az odaát alatt a tényleges halált értem. A tényleges halál ugyanis nem klinikai halál, onnan semmiféle beavatkozással nem lehet visszatérni, mert visszavonhatatlan. Nos, éppen ebben hibádzik az az érvelés, mely a halálközeli élményeket az örök élet egyik bizonyítékának tekinti. Hans Küng szerint ezek a tudósítások nem bizonyítékok - jaj, pedig de jó volna! -, s véleményem szerint sem azok. Néhány történetből azért idézek majd, mert olyan szépek, izgalommal és jóízű reménnyel töltik meg a sóvár lelket - s ki tudja, talán mégis, mégis előszobái az öröknek!

Ám lehet, hogy előbbi eszmefuttatásom ostobaság elejétől a végéig. Mert még azt sem döntöttem el, amikor a befejezett, teljes életutat kívántam górcső alá vonni, hogy kik is a nagyok? És miben is áll nagyságuk? Lehet, hogy sokan elérik a teljességet, csak mi, akik nem ismerjük a teljesség mibenlétét, nem vesszük észre, amikor történetük a legfelső pontra ér. Talán az a fogyatékos gyermek, aki a vágyott győzelmet azonnal feláldozta azért, hogy az elesetthez lehajoljon, talán éppen ő példázza a teljes, azaz a beteljesülő életet. Az is lehet, hogy a teljesség csupán egyetlen értelemben elérendő, elérhető cél, mégpedig morális értelemben.

 „Élet az élet után”

Nos, ígértem, hogy idézek néhány halálközeli élményt, tapasztalatot, pontosabban élményeket, tapasztalatokat a klinikai halálból, ezek összefoglalóját adom, és mivel nem akarok adósotok maradni. Künghöz fordulok ismét, aki Moody könyvét, a Life after life (Élet az élet után) címűt idézi:

„Amikor a haldokló testi szenvedéseinek csúcspontjához ér, hallja, amint az orvos halottnak nyilvánítja. Majd kellemetlen zajt hall, átható, sivító harsogást, és olyan érzése támad, mintha nagy sebességgel egy sötét alagúton rohanna át. Azután hirtelen saját testén kívül találja magát, amelyet most már környezetével együtt kívülről vagy felülről, bizonyos távolságból képes szemlélni. Lassan megszokja azt a különös állapotot, hogy a teste - a maga mögött hagyott fizikai testtől merőben különböző teste - új tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezik. Végül új események történnek: Más lények közelednek hozzá, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd soha nem látott szeretetet és melegséget árasztó lény, egy fényes alak jelenik meg előtte. Ez a lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, amelyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét mint egészet értékelje. Segít neki, és életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz vagy határhoz közeledne, amely nyilvánvalóan a földi élet, és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küzd ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, a szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével, és él tovább."

Így tehát. És erre mondja Küng: nem bizonyíték. (Csatlakozom.)
Igen, igen, tudom, azt ígértem, több szép példával szolgálok, s most idedobom ezt az összefoglalót. Jó, legyen akkor egy másik is.

Egy újraélesztett férfit idézek, aki elmondta: „hogy a lelke, mihelyt a testéből kilépett, sok más lélekkel egyetemben ment-mendegélt, amíg elérkezett egy csodálatos helyre, ahol a földben egymás mellett két hasadék volt, velük szemben fenn az égen, ugyancsak kettő. A hasadékok közt bírák foglaltak helyet, akik - miután az ítéletet meghozták - az igazságos lelkeket a jobb oldali hasadékon át fölfelé, az égbolton keresztül indították útnak, miután cselekedeteik megítéléséről elöl jelet akasztottak rájuk; az igazságtalanokat pedig a baloldali hasadékon át lefelé; ezek hátul hordták az összes cselekedeteiket feltüntető jeleket. ...

Azután látta, amint a lelkek az ítélet elhangzása után az ég és a föld hasadékainak egyikén eltávoztak, míg a másik két hasadék egyikén át a föld alól feljönnek mocsokkal és porral belepve, a másikon át pedig az égből lejönnek tisztán. A szakadatlanul visszaérkező lelkek azt az érzést keltették benne, mintha hosszú vándorlás után jönnének oda; lelkendezve vonultak a térre, s ott - mint valami ünnepi gyülekezetben - letelepedtek, az ismerősök üdvözölték egymást; a föld alól érkezők pedig amazoknak a tapasztalatai felől érdeklődtek."

Ez a szöveg nem kórházi tudósítás napjainkból, „hanem egy Ér nevű férfi elbeszélése, amelyet Platón jegyzett fel 2500 évvel ezelőtt az Állam tizedik könyvében."

De mit bizonyít ez? Csupán annyit, hogy az ember minden bizonnyal a kezdetektől, az első haláltól fogva, keresi a választ a kérdésre: Mi lesz velem a halálom után? De hadd kérdezzem meg tőletek itt és most: Csak a bennünk munkálkodó élet sóvárog tovább élni, mert az élet élni akar, s azért nem nyugszik bele az elmúlásba, a kihunyásba, vagy legbensőbb bölcs énünk tud mégis valamit arról, hogy van még azután is valami?

Van örök élet? 1. rész

Egyetlen szerelmem, örök társam emlékére

Sebezhetetlen ifjúság 

Milyen mély volt gyerekkorom,
s milyen magos az ifjúság!
A két halál megérte-é?
kiáltottam a kép felé,
mely ott sütött szobám falán.
(Radnóti Miklós: Huszonnyolc év)

Hans Küng könyvét olvasom újra. A könyv címe: Van örök élet? Erre a kérdésre ifjan, a fiatalok gőgjével, mely éles és veszélyes, mint a penge gyermekkézben, hetykén azt válaszoltam, tán még nevettem is: Ostobaság! Igen nevettem, de nem boldogan, hanem azzal a nevetéssel, mellyel el akarjuk titkolni, ha az elevenünkre tapintanak. Aztán, hogy azt az apró fájdalmas nyilallást, ami nem több mint egy parányi tű szúrása, elfelejtsem, folytattam a nevetést és a hangoskodást. Hogyan hihet bárki is ilyet? Nevetséges. Látjuk, hogy minden múlik, megromlik, szétporlad, s a test sem egyéb, mint bomló-romló anyag, semmi több. Azt is tudjuk ma már, hogy nincs tudat anyag nélkül, hogyan is lehetne! És soroltam a nagy neveket, filozófusokat és más tudósokat, kiket mind-mind magam mellett tudhattam. Na és? Folytattam pimasz meggondolatlansággal, mely nyomán megkarcolódik az érzékeny élet sebezhető felszíne, és apró cseppekben kiserken a vér. Hallgatóim nem ritkán az idősebb korosztályból kerültek ki, olyanok, akik szerettek engem. Nem vitatkoztak velem, elismerték szellemi fölényem, vagy éppen ostoba, sérthetetlen ifjúságom verte ki kezükből a vita ártatlan fegyverét. De láttam, amint a szemek lassan szomorú tóvá üvegesednek, elrejtik a mélység gondolatait.

Miért voltam ilyen kegyetlen, miért voltam ily meggondolatlan? Mert fiatal voltam. Mert még igen távol volt tőlem az az idő, amikor éveim számára, mint megszámolhatóra gondoltam. Akkor még úgy éreztem, miközben tagadtam az örök életet, hogy én örökké élek. Igen. Éppen így. A lelkemben súlyos lakatok őrizték azt a kaput, mely mögött a halálfélelem lapult. Egy másik volt nyitva, igaz, jobbára csak résnyire: az életfélelem kapuja, de csupán ritkán tárult oly szélesre, hogy beleborzongtam, s tompalátó szemem rányílt, ha csak egy pillanatra is, a jövő valóságára, és saját bátortalanságomra.

Először nagyapám, majd dédnagyanyám, később anyám halála szembesített ugyan az elmúlás szívremegtető tényével, s bár mindez megrázogatta a titkos lélekajtó lakatját, nem volt elég erős, hogy letéphette volna, így a szörnyű lakó bent maradt odújában... Azt írtam "szörnyű" lakó? Igen, igen. Mindenféle vélt vagy valós vigasz ellenére ez a lakó szörnyű, szörnyű - ne tagadjuk.

Egyelőre azonban a szemtől-szembe találkozástól megóvott az ifjúság. Mert a fiatalság sok módon sebezhetetlen, s ez így is van jól. Csak bátorsággal lehet nekiindulni az életnek, s a bölcs természet - az én hitem szerint Isten teremtette a bölcs természetet is - meg is tette a szükséges lépéseket, hogy még a legbátortalanabbak számára is jusson legalább egy erőmagocska. Aztán később, jó földben, a magocskából akár egy mezőnyi bátorság is teremhet!

A teljesség hiányáról

Hans Küng a barátom. Úgy értem, ahogyan Andersen, a különc dán agglegény, aki mindezeken túl a legnagyobb meseíró, ahogy Thornton Wilder, a költő-filozófus, aki a halálon is túlmutató szeretet titkait kutatta, és Bulgakov, aki elég erős volt ahhoz, hogy a halhatatlanság számára írjon, így lett halhatatlan, meg a többiek, akik megengedték, hogy felfedezzem őket, akik adakozón feltárták szívüket és gondolataikat. Szellemi társaim voltak mind, s ha életem során nem volt ki vagy mi vigasztaljon, vigasztaltak, tápláltak, segítettek élni. Úgy is mondhatnám, pótszüleim voltak, sőt máig azok.

De térjünk vissza Hans Künghöz, és újraolvasott könyvéhez, melyben ezt kérdezi: Van örök élet? Hans Küng mindenekelőtt hívő és teológus, akinek utóbb a hivatalos egyházzal jócskán meggyűlt a baja, de megtörhetetlen volt. Ám nyilván nem sebezhetetlen, mint ez kiderül könyve előszavából is, melyben köszönetet mond azoknak, akik kitartottak mellette. Ne gondoljátok, hogy ez semmiség! Ha orkán erejű szél fúj, nem olyan egyszerű egymásba kapaszkodva együtt haladni, s ellenállni a légörvénynek. Sokkal egyszerűbb leszakadni, és beállni a szélvédett helyekre, vagy együtt fújni az orkánnal...

Hans Küng tudja, sőt éli, hogy csak az önmagukhoz hű emberekből fakadhat fel az a béke, mely ellenáll a külső hatalmaknak, s ezért kikezdhetetlen. Ez a béke a mennyből száll alá, s egyetlen pillanatának átélése a létezés csúcspontja. Ezért a békéért is fizetni kell, de mindig megéri. Küng is megfizette az árat - megvádolták, elhagyták, kiközösítették - így övé lehetett a béke, mely odabent van, de odafentről táplálkozik. Ennek a kincsnek a birtokában a lélek szinte állandó nyugtalansága elsimul, az ember megnyugszik, és erőre tesz szert. Ez az erő segít azután számbavenni a létezés számos fájdalmas tényét, ennek a kincsnek a birtokában ezekkel, például a halál, az elmúlás tényével is képes az ember szembenézni.

Küng is szembenéz, nyugodtan, méltósággal, majd az élet iránti határtalan szeretettel, és hitéből fakadó meggyőződéssel szeretné azt mondani, hogy van örök élet, de nem mondja. Pontosabban, nem így mondja. (A hogyanról, majd később.) Mert Küng sohasem állít olyat, mely bizonyíthatatlan, sohasem választ olyan érvet, mely mindenekelőtt az ő malmára hajtja a vizet, mely elsősorban az ő igazságát támasztja alá, Küng sohasem lódít, az ő igazsága nem olcsó, de meggyőződésem szerint, éppen ezért áll a legközelebb a teljes igazsághoz.

Ma reggel a kedvesemmel, férjemmel, életem legnagyobb, ma már tudom, egyetlen szerelmével, többek között a szexualitásról beszélgettünk. (Talán érthetetlennek, ez írás keretei között indokolatlannak tűnik a fenti felsorolás: kedvesem, férjem, életem szerelme - de a társam, akit éveken át kerestem, mindezt jelenti számomra, s csak így tudok, csak így akarok róla beszélni.) Kérdése így szólt: Hogyan lehetséges, hogy életünknek ezt a lényeges elemét, ti. a szexualitást - sem tartalmát, s főként nem a gyakorlatát tekintve - sohasem volt képes az ember a helyén kezelni? Én meg visszakérdeztem: Életünk egyéb fontos, középponti tényét, lényeges elemét talán sikerült véglegesen tisztáznunk? Született-e ezekben társadalmi megegyezés, melyet azután következetes gyakorlat követett? Hiszen ez a lényeg. Nemcsak ezt vagy azt mondani, de úgy is tenni! Ráébredtünk-e bárminek a végső igazságára? Válaszunk egybehangzó nem volt.

Az emberi lény nem jut földi életében teljességre.


Elült a moraj. Várt a színpad rám.
Ajtófélfának támaszkodtam.
S századom üzent - bár meghallhatnám,
mi történt? - messzi visszhangokban.
Látcsövek veszik arcom célba, lám
ezerszám fedezék homályból.
Ha lehetséges, Abba Atyám,
hadd el a keserű pohárt, óvj!
Szép törvényeden vétó sem másít,
meg is birkóznék a szereppel.
Ám ez a próbált dráma oly más itt,
hogy arra kérlek, most engedj el.
Kész már a rendezés, hisz köztudott,
és régtől ismerős a vég is.
Én magam. Mindtöbben a hazugok.
Nem rét a lét - indulok mégis.

(Borisz Paszternak: Hamlet, Németh István Péter fordítása)

Szerelmes levelek Szerzők: Szolnoki Tibor és Király Judit Kelt: 2006 tavaszán–nyarán

„Van egy barátom, aki azt mondja, hogy a feleség olyan legyen, hogy amikor belép a szobába, úgy érezzem, mint amikor a felhők közül kisüt a nap.”

Idézet Tibor egyik leveléből

Drága Juditom!

Leültem a gép elé, de úgy érzem, hogy mielőtt dolgozni kezdek, írnom kell egy pár sort. Nem sokat, és nem is új dologról, de szeretném jobban megerősíteni, amit szóban is elmondtam, vagyis azt, hogy számomra Te vagy, Te lehetsz az egyetlen, aki számít, és hogy bennem tényleg hűséges társra leltél. Szeretném, ha ezt Te is így éreznéd. Azért írom ezt most, mert bár szóban elmondtam, de talán írásban hihetőbb, és komolyabban hangzik. Gondolj arra, hogy mindkettőnk részéről milyen komoly döntés volt, belevágni egy közös ingatlan megvásárlásába. Csak azért tettük ezt, mert mindketten nagyon komolyan gondoltuk az összetartozást, olyan komolynak, mintha már összeházasodtunk volna.

Tehát amikor azt a szerződést aláírtuk, belül mélyen mi aláírtunk egy másik szerződést is, amit nem lehet csak úgy felbontani. Az a mi bevésett szerződésünk egy igazi szerződés, ami a közös jövőnket alapozza meg. És én azt nagyon komolyan gondolom, még akkor is, ha előfordult más látszat. Szeretném, ha így éreznéd Te is, és zavartalanul boldognak éreznéd magad velem. Úgy-e így lesz?

Szeretlek.

Tibor  

Drága Tibor!

Igen, szerződtem Veled, de már régebben, ennek a szerződésnek a megkötésénél sokkal korábban. Én már akkor szerződtem Veled, amikor először találkoztunk, s megláttalak, összetörten, fájdalomtól szaggatottan. Hittem, hogy meg foglak vigasztalni, sőt, ennél többet teszek, sokszorosan kárpótollak, sőt boldoggá teszlek. Persze, csak ha Te is akarod. De tudtam, hogy akarod, hogy szükséged van erre a kárpótlásra, akár a tiszta levegőre, fényre, s sorolhatnám mindazt, mi életadó. Vagy ki tudja, talán még előbb szerződtünk, sőt szövetségre léptünk!

Az igát azért kell felvenni, hogy mindketten szabadok lehessünk. Nem megy másképp. De ez az iga édes és könnyű. Ezt az ember szeretetből/szerelemből önmagára felveszi, s akkor csoda történik. (Nyakad köré fonva élő koszorú lesz virágzó karom, s csak azt kívánod, maradjunk így örökké, örökké öleljelek.) Ilyen a szabadság természete. Korlátai, határai vannak, s ha azon túl lépsz, a másik szabadságát súrolod, sérted, végül agresszorrá leszel.

Tehát az embernek, ahogyan mondtam, vigyáznia kell éberen, hogy önként felvett igáját le ne vesse, sőt meg se lazítsa, a keretekből ki ne lépjen, még csak ki se tekintsen. És minek is. Ha itt belül van minden, mi lényeges, minden, ami valódi érték. Azt gondolom, minden fontosat elmondtam Neked az eset kapcsán, azon melegében. Azon hidegében, ez jobban illik ide. Mert félelemes hidege a magánynak rám hullott azonnal, amint fénylő tekinteted másra vetetted. Ez olyan népdal ízű, ugye? Tündérkertünkből kifelé tekintettél, mert odakint feltűnt valami talmi, ami jobban érdekelt abban a percben, mint a belső ragyogás.

De én tündér vagyok, és mindent látok, s néha megrettenek, s azt hiszem, azon is túl. Ez a tündértermészet, ugye. Áldás is meg teher is, néha csaknem halálos súlyú. Már tegnapelőtt elmondtam, miért érzem rossznak, mi az üzenete, miért aláz meg, miért fáj, miért és mennyiben üt rést a szövetségen, ami történt. Tudod, ezen a résen éppen átfér egy róka. Ezért a rést azonnal be kell foltozni! Ha nem, jelentős kárra számíthatunk, mi mindketten szőlősgazdák. Lehet élni egy olyan szövetségi viszonyban is, melyben számos alkalommal sértették meg a felek a közösen vállalt kötelezettségeket. Újra meg újra dönthetnek úgy, hogy fenntartják a kapcsolatot, de a szövetségbe beköltözik a szorongás és a fájdalom, mégpedig a szeretet és a bizalom rovására. Micsoda veszteség! De hiszen jól ismered ezt!

Nem kérdezem Tőled, melyik tekintetemet vágysz látni, ha szemedbe nézek, és én sem vágyom látni mást, mint boldog szemed. Ezért igát kettőt is magamra vennék vagy hármat, úgyis tudom, mindből élő koszorú lesz egy napon. Hinnem kell, hogy Te is így vagy ezzel. Igen, mondd újra meg újra, hogy szeretsz, s szeress úgy, hogy ha többé sohase mondod, lelkemben halljam örökké: szeretlek. Én is így teszek.

Judit