A pénteki búcsúztató után hazahozom drága Tiborom hamvainak azt a részét, melyet a kertben szeretnék "elültetni". A pad előtti helyet választottam, ide fognak kerülni az én hamvaim is. nyughelyünket csupán néhány kő jelzi majd.
A halál pazarló és értelmetlen (?)
A halál értelmetlen, felülírja magát az élet értelmét. A halálon minden, mi értelmes volt, véglegesen és javíthatatlanul kicsorbul. No igen, mindig voltak/vannak túlélők, legalább is ezidáig, ám ők is halálra ítéltettek. Ennek az igazsága már gyermekkoromban belém mart. Kígyó, lassan ölő méreggel. A halál tényének tudata önmagában halálos.
Korán megkezdődött harcom a Teremtővel, s a végső küzdelem - akkoriban úgy tűnt, hogy a végső -, rá nézve megsemmisítő vereséggel zárult. Mert nem bírtam vele, nem létezőnek tekintettem. Nem vagy! - kiáltottam felé elkeseredetten. Miért haragudtam akkor rá oly veszetten? Ahogy Jákob harcolt az angyallal, megharcoltam én is első nagy csatám, s a győzelmem, akár amott, igen kétséges volt. Megsebesültem örökös sebbel, megjelöltettem nem múló heggel, s bár győzelmi mámoromban nem vettem észre, különös sóvárgással, a betöltetlen hiány állandó érzésével.
De mikor is történt, hogy a kígyó - villámsebesen odacsapott a szívemre - megmérgezett? Alig vettem észre, de a lelkem kékült-zöldült belé, s lassan felpuffadt, mint a vízbefúltaké.
Úgy nyolc éves lehettem, amikor
falunk egyik homokfelhős utcájára hirtelen rátelepedett a gyász. Úgy valahogy,
mintha egy sötét viharfelhő szállt volna alá. Az ólmos felhő napról napra
vastagodott, elfogta a napot, s mindenre súlyos árnyékot vetett, s bár tompán
dörgött mögüle az ég, a megváltó eső elmaradt. Akkoriban már elfeledték vidéken
is, hogyan kell gyászolni. Sírni kell, jajgatni kell éjt nappallá téve, égre
kell kiáltani a fájdalmat - ahogy csak a siratóasszonyok tudják. Az a ház
azonban kőszerű, mégis mozgalmas csendbe hullott. Jöttek, mentek, újra meg újra
érkezett egy-egy szekér, s leszálltak róla a feketébe öltözött emberek, a
rokonok, közeliek és távoliak, de mint egy némafilmben, hangjukat nem hallottam
soha. Mert a halottat ugye el kellett temetni a legnagyobb rendben, a
legnagyobb tisztességben. Így volt bőven jó nép, volt bőven tennivaló - s
közben erre a házra, udvarra figyelt, rámeredt az egész falu riadt-kíváncsi
szeme. Néha nyílt az ajtó, az ablakok azonban zárva maradtak, még az állatok is
elnémultak, a falevelek megdermedtek az ágakon, a szél is elült. Az udvar
patyolat tiszta volt mindig, a szörnyű hír órájától egészen addig a napig, míg
elindult a menet, melynek úgy tűnt se vége, se hossza, elöl azzal a kis fehér
koporsóval és jéghideg lakójával.
Ha
lehetett volna, elkerülöm messze azt az udvart és azt a házat! De nem lehetett.
A vasútállomás, ki tudja mily meggondolásból, a falutól jó két kilométernyire
épült, mi meg ott laktunk az állomás közelében, az iskola meg a faluban volt.
Az állomástól csupán egyetlen, végeláthatatlan utca vezetett a központig, ezen
jártak-keltek az ingázók, gyalog vagy biciklivel, később a mustársárga
farmotoros busszal, meg a többiek, akiket sorsuk a központtól távol, netán a
tanyákon pottyantott le. Házak sora kísérte ékes rendben, s figyelte a nyílegyenes utcát, s itt állt az a boldogtalan ház is, mindjárt az elején, ahová akkoriban ellátogatott az ostoba halál. Nyilván otthon mást nem talált, így elvitte a háromgyermekes család legidősebb leánykáját, Erzsikét. Éppen annyi idős lehetett, mint én vagy tán egy évvel idősebb. Már régen betegeskedett, mondták, így történhetett, hogy nem volt iskola- vagy osztálytársam. Én azonban elképzeltem őt, és a fájdalmat, mely elvesztését, végleges eltűnését kísérte, s az ő fájdalmát is, hisz oly korán kizáratott az életből. Most meg koporsóba teszik Erzsikét, majd ásott gödörbe süllyesztik, soha többé nem látja senki! És ő sem lát senkit és semmit! Fekszik a vaksötét éjben egyedül, mereven, tehetetlenül, míg a kukacok szorgossága révén maga is földdé lesz. Végtelenül gonosz és igazságtalan. Hiszen élnie kellene! Ilyen elképesztő igazságtalanság után meg kellene állnia az egész életnek és tiltakoznia, nemet mondania erre a szörnyűségre! Követelni a változást, megtagadni mindent, mindent ebben az életben! Hogy lehet, hogy mindenki tűri ezt, hogy senki nem mond, nem tesz semmit ez ellen?
Azt hiszem ezek voltak lázadásom és ebből fakadó hitetlenségem első órái, mert, hogy Erzsikéből esetleg angyal lehet, azt kizártnak tartottam. Akkor nem hullott volna rá arra a házra a némaság kőfelhője. Akkor nem volna ilyen végtelenül fájdalmas és szomorú minden. Akkor most mindenki örülne: Erzsike angyal lett!
Lázadásom végül arra is rávitt, hogy Istennel nyíltan perbe-haragba szálljak. Valóban, most már emlékszem. A kígyó sziszegésére, meg nyílhegy alakú fejének villámsebes mozdulatára. Akkor történt, amikor a néma menet elindult. Mert a csend még akkor sem szakadt fel. Ez kedvét szegte az éppen arra járó bámészkodóknak, hogy akárcsak sugdolózzanak is. Mert az egyébként szokásban volt. Egy-egy mondatocska csupán, mely feltépi a szorongás ködét: Jaj, szegény Boris, mi lesz most már vele, egyedül! Vagy: Nézd azt a sok virágot, még a Pista temetésén sem volt ennyi, pedig ott csak két szekér tudta kivinni a koszorúkat a temetőbe! De ilyet is hallottam már: Teszi csak magát! Hogy vóna ez szomorú! Alig várta, hogy a Jóska elmenjen, a Feri meg gyühessen! Nézd, a Julis sajnálta az anyjától a drágább koporsót! Pedig megérdemelte volna az a szegény asszony, aki annyit dolgozott, de meg ám!
Azon a napon, a temetés napján azonban, a szürke felhő, mely alatt a némaság lakott, immár az egész falut birtokba vette, a suttogás is odabent rekedt, alig gondolatként elhalt. Csak a lélekharang tudósított újra meg újra a szörnyű, egetverően igaztalan eseményről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése