Van örök élet? 6. Carpe diem – másképp: a jelen értékes!

A híres horatiusi mondást "Carpe diem!" többnyire így fordítjuk: Élj a mának! Ez az üzenet sok jelent habzsoló, felzabáló kortársunk - utóbbit nem kevés ráhagyással értem, mert az életzabálás nem új keletű szenvedély ­- számára vált igazolássá. Ők az „egyszer élünk" nehezen vitatható igazsága szerint élnek, s úgy döntenek, a jó módszer, ha szűkre szabott idejükbe - mert mi az a hetven-nyolcvan év! - mindent belegyömöszölnek, ami számukra öröm vagy annak látszik. Pénzt kell szerezni, minden áron, hiszen minden eladó, megszerezhető, csupán a megfelelő árat kell kínálni érte. Gyorsan, gyorsan, amíg lehet! Mert ha kopogtat a rút öregség, ha már a plasztikai műtétek sora sem segít, akkor mi lesz velünk! Ha nincs pénzünk, hogyan veszünk ifjúságot, legalább magunk mellé?

Talán szánhatnánk őket, a mindig éheseket, akik mohó szájukat be akarják tömni mindenképpen! Szánhatnánk bizony, hisz éppen ez a tantaluszi kín, az örökös éhség, örökös szomjúság! Szegények tulajdonképpen csak egyet akarnak: nem akarják érezni többé a hiányt, be akarnak telni az élettel. Egyébként, ez nem rossz törekvés, később kifejtem, hogyan gondolom, mégis hiábavaló az erőlködésük. Aki csak önmagát kívánja táplálni, jóllakatni, annak éhsége újabb éhséget szül, betelni sohasem fog, megemészteni sem lesz képes, mit elfogyasztott, csak kihányni. Ebből a be nem tölthető éhségből, mely mindenekelőtt materiális vagy anyagi úton megszerezhető javakra vágyik, származik a legtöbb boldogtalanság. 

Tudjátok, hogy Tantalus, valamikor az istenek kedvence volt, együtt lakomázott velük, és részt vehetett tanácskozásaikon? És - ha hiszitek, ha nem - ahelyett, hogy áldotta volna jó sorsát, s elégedett örömben élte volna szép napjait, megrészegült a mennyei jótól. Hogy a mennyei jó tulajdonképpen nem szolgálta jellemének épülését arra már akkor fény derült, amikor féktelenül, gonosz módon fecsegni kezdett. Bár pontosan nem tudom, miket beszélt (ki), de el tudjuk képzelni - végtére is mindannyian hallottunk már részegeket handabandázni. A sors, no meg az istenek pártfogoltja hamar visszaélt jótevői kegyével, nemcsak kibeszélte, de meg is lopta őket, hisz mint sajátját kínálta barátainak a nektárt és az ambróziát. Mondhatnánk, megosztotta a mennyei jót, de még egyszer hangsúlyozom: nem a sajátját osztogatta. Igaz, ez sem ritka dolog. A magunkéból szűkmarkúan, de a másokéból bőkezűen. 

Aztán rosszakarói azt is feljegyezték, hogy nemcsak nem adta vissza a rábízott arany kutyát, hanem meg is esküdött, hogy meg sem kapta! De lehet, hogy elfelejtette, vagy nem is vette észre, hogy rábízták az a bizonyos ebet! Végül is, ez sem példátlan eset, számos ilyesfélét olvashatunk a sajtóban, vagy bírósági jegyzőkönyvekben, igaz? Hogy Ganymedest megkívánta, sőt el is rabolta, ráadásul a testvérétől - ezen manapság egyáltalán nem is csodálkozunk. A szerelem ugyanis sokféle bűnre magyarázat, meg mentség is, ugye? A test követelte természetadta jogait, és miért is ne engednénk neki? Hiszen olyan éhes! De mégiscsak rossz fiú volt ez a Tantalus! Hiszen végül még a fiát is megölte, feldarabolta és az isteneknek lakomául feltálalta. Igen, vannak, akik semmiféle áldozattól nem riadnak vissza, hogy elnyerjék a hatalom elégedett főbólintását.

Hogy ez az eredendően szerencsés flótás hogyan jutott idáig? Megmondom nektek. Tantalus rájött, hogy az élet véges, hogy egyszer ő is meg fog halni, ezért habzsolni kezdett. Erre az igazságra végképp fény derül, ha megtudjuk, végül azt kérte az istenektől, tegyék önmagukhoz hasonlóvá, azaz halhatatlanná. De az istenek megelégelték sok csínyét, ezért Tantalus örök éhséget, örök szomjúságot kapott.

Meg kell mondanom nektek, ezt a rakoncátlan Tantaluszt senki sem biztatta azzal, hogy éljen a mának! Nem. Fogalma sem volt Horatiusról, sem közismert mondásáról, melyet újabban boldog-boldogtalan idéz, s életelvként alkalmaz, így félre sem érthette. A szállóigévé vált üzenetet egyébként inkább így kellene fordítanunk, értenünk: "Szakítsd le a napnak gyümölcsét!", azaz tekints arra (is), amit a jelen terem, értékeld, élvezd, légy cselekvő részese! A költő elsősorban azoknak üzen, akik folyvást a múlton keseregnek, siránkoznak, vagy a jövőtől szoronganak, s baljós jövendölésekkel ijesztgetik magukat és egymást, vagy éppen ellenkezőleg rózsás ábrándokat kergetnek, s így kipergetik kezükből az értékes jelen perceit.

Van örök élet? 5. Halálra születtünk?

Mostantól az egyik szék a teraszon - innen gyönyörködtünk a kertre, kávéztunk, vacsoráztunk oly sokszor, de nem elégszer - örökké üres marad. Szék, őrizd melegét, lenyomatát, ne engedd eltűnni egyetlen társamat!

Lélektelen kényszerimáim nem érhettek el a címzetthez, tulajdonképpen nem is voltak imák. De hiába volt a haragom, a csalódottságom, a kiábrándító álmom - melyet a felébredés józansága nem törölt el -, többé nem hagyott nyugodni a kérdés: szenvedésre, halálra születtünk-e csupán? S ha így van, kihez címezzem panaszom, hol van mindennek a forrása? Lehet-e a semmiből valami, s az örök valami, vagy valaki vajon honnan ered?

Ezek a kérdések azért különösek, mert egy gyermek kérdései. Ám, aki ismeri akkori csillapíthatatlan szomjúságomat, nem csodálkozhat ezeken. Csaknem elsorvadtam a szeretethiánytól, ezért elkezdtem keresni a szeretet forrását, s eközben, úgy tűnt, a szeretet forrása helyett a halál és a fájdalom forrására találtam. Iszonyú tapasztalat ez egy gyermek számára! De gyermeklelkem nem roppant össze, éppen ellenkezőleg, megerősödött, és nem nyugodott bele ebbe a válaszba. Sőt, valami - vagy valaki - ott legbelül azt tanácsolta: tégy valamit a fájdalom ellen! Tégy valamit a halál ellen! Minden külső és belső nyomorúságom ellenére valami, valaki legbelül azzal bátorított: Hatalmas erő lakik benned! Még erre is képes vagy!

Ne mosolyogj szeretett olvasóm, és ne hitetlenkedj! Nyolc évesen határozottan éreztem, hogy feladatom van, bár nem tudtam a mibenlétét, csupán annyit, ez az én feladatom, és senki másé, meg hogy... roppant feladat ez: teher is, meg áldás is. Ennek az átruházhatatlan tennivalónak az eredőjében feszült az az erő is, mely egyfolytában biztatott: vedd fel a harcot, ha kell, még az Istennel is! Lehet, hogy a piramis csúcsán trónoló most nem nézett rád, de ne hagyd magad, meglátod, egyszer rád néz, és akkor ne remegj, állj meg egyenesen, tekints a szemébe bátran, és kérdezd meg: Mondd meg igaz lelkedre, egyenesen! Halálra teremtetted-e az embert? Halál-e a földi élet vége, vagy csak elalszunk, s másutt ébredünk újra, örömre, vigaszra, teljességre? Valld meg! Igazságos vagy-e, vagy igaztalan? De sokáig semmi sem lett az egészből. Sőt, be kell vallanom nektek, el is felejtettem az egészet. El akartam felejteni. Túl sokba kerül az az embernek, ha csillapítani akarja a szenvedést, és igen hálátlan feladat. Többnyire senkitől sem számíthat biztatásra, nem szurkolnak neki, még annyira sem, mint egy unalmas futballmeccsen, nem tapsolnak, ha bármit elér is, sőt lehurrogják, bosszankodnak erőfeszítésein - ugyan, mit erőlködsz! - nem hogy segítenék, inkább gátolják, egyszóval sültbolondnak nézik, akitől jobb, ha távol tartja magát az ember. Igen, ezek a világmegváltók fantaszták, életképtelen bolondok! Pláne, ha az a bolond még Istennel is harcol, sőt isteni előjogokra tör, és el akarja törölni a halált! Kényszerzubbonyt rá! Hiszen a legtöbben azt állítják: Isten nem is létezik, csak az effélék, a gyávák meg az erőtlenek találták ki, a maguk vigasztalására!

A biztatás mellett akkoriban jelent meg egy másik hang is, aki azt ígérte, ha olyan leszek, mint a többiek, nem fog bántani többé senki! Sőt! A hasonulás, nem a kiválás a szeretet útja. Nézd a többi boldogot! Hajlottam rá, hogy higgyek ennek a hangnak. Egy napon sehogyan sem volt kedvem felkelni az ágyból. Fáradtság vett rajtam erőt, vagy lustaság? Semmihez sem volt kedvem, sem erőm. Hogyan is volna bennem olyan tetterő, hogy Istennel, meg a halállal hadakozzam! Hiszen még az is nehezemre esik, hogy kikecmeregjek az ágyból! Mert még az is olyan, de olyan nehéz dolog: felnőni! Mert mikorra úgy-ahogy rendbe jön az ember a gyermeklétével, rájön, ki is ő, hová tartozik, leküzdi a gyermekbetegségeket, belenyugszik apró, kiszolgáltatott voltába, egyszerre elsöpri nehezen szerzett biztonságát a kamaszkor zavarba ejtő, lázakkal teli időszaka. Ami egyenes volt, elgörbül, ami sima volt, összekuszálódik, ami csendes volt, viharossá lesz. Az én kis hajóm is léket kapott a változások viharában, s csaknem meg is feneklett. Abban az időben ugyanis oly erővel kerestem elvesztett önmagam, hogy csaknem végleg utat tévesztettem.

A gyermekkoromat elsöprő szélben kihunyt világító lámpásom, mely addig bevilágította gyermekkorom éjét. Hiszen én akkoriban, tizenegy, tizenkét éves koromig szinte naponta beszéltem Istennel! Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy fogalmam sem volt erről, nem is sejtettem, hogy tulajdonképpen imádkozom. Haragosan, kétségekkel telve, tiszteletlenül, akár némely indulatos prófétája az Úrnak - és éppoly őszintén, kertelés nélkül, minden hamisságtól mentesen. Nem vettem észre, hogy már akkor rám tekintett az Isten, amikor az első kérdést feltettem neki.

Van örök élet? 4.Mirtuszkoszorú

 

 Sok nagy művész elénekelte már Andrew Lloyd Webber Pie Jesu-ját, nekem mégis ennek a kiskamasznak az előadása a legszívhezszólóbb.

Holnap lesz a temetés a lánya és a bátyja kérésére, nagyjából  a hagyományok szerint. Kinyitják a szülők sírját és hamvainak egy részét az édesanyja mellé helyezik. A hamvak másik részét hazahozom. Szerette az otthonunkat, a kertünket, még Bubu kutyámat és a cicákat is megszerette, pedig eleinte idegenkedett tőlük. Mióta átköltözött Carment, a kedvencét nem győzöm vigasztalni. A Gazdit keresi, s tiltásom ellenére beszökik a nyitott ajtón, felvágtat az emeletre, és leül Tiborom széke alá. Tegnap már be is engedtem, hadd érezze legalább az illatát a távollevőnek. Ne félj, Carmen, nemsokára mi is utána megyünk meglátod!

Mert miféle Isten az, aki életet teremt, de azt az életet eleve halálra is szánja? Micsoda gyalázat! A harag beette magát a szívembe, s attól kezdve lankadatlanul vájta benne féregjáratait. Akkoriban, amikor Erzsikét a néma menet kikísérte a dabasi temetőbe, ezügyben gyakran meg is szólítottam az Atyaistent, gondoltam a legjobb, ha mindjárt a legmagasabb rangúhoz szólok, bár attól, hogy dühömet gátlástalanul kiárasszam rá még visszatartottak áldozáskori emlékeim, meg egy álombéli tapasztalat.

Az első áldozás zavarodottságára, a nyugtalanságra, mely szinte elemésztett előtte és utána, tisztán emlékeztem, hiszen alig egy évvel Erzsike halála előtt történt, hogy a szájamban az ostya - amit megrágni semmiképpen sem szabad -, sehogyan sem akart elolvadni, s ennek nyomasztó terhét, meg a bűntudatot, hogy én azt az ostyát végül mégiscsak lesegítettem valahogy, még javában hordtam. Amikor igent mondtam nagyanyám kérésére, elnyomtam a hirtelen támadt szorongást, mely megremegtetett, csupán a krémesekre gondoltam, amiből - mert nagyanyám azzal kecsegtetett - áldozás után annyit ehetek, amennyi belém fér. De nem érte meg az a két krémes, gondoltam utóbb, s ígéretet is tettem magamnak, máskor óvatosabb leszek.

Visszaemlékeztem a budai templom sűrű homályára, melyből a gyertyák lobogó fényében kiragyogott ugyan a fő és mellékoltárok pompája, mégis azonnal elnyelt, amint beléptem. Amint úgy-ahogy megszoktam a fényhiányt, először a beltér tágassága, a kupola magassága, azután a falakat díszítő hatalmas freskók furcsa öltözetű szereplőinek megfejthetetlen arckifejezése riasztott meg. Elkaptam a tekintetemet róluk, inkább lefelé néztem, a jéghideg márvány kockaköveket bámultam a lábam alatt. Ki tudja, talán egyszercsak rám tekint onnan fentről valamelyik, s megszólít. Lehet, megkérdezi tőlem, hogyan tudna onnan leszállni, kiszabadulni a fal fogságából, s kifutni a fényes, zajos utcára. Én meg nem tudok válaszolni, s így jobb, ha többé nem nézek rájuk. A pap földig érő fekete ruhájának surrogó zajára is jól emlékeztem, és a megfeszített alakra a kereszten, akinek lehorgasztott fejére még egy koronát is tettek szúrós ágakból, ami alól csurgott a vér. A szobrok, a gazdag díszek, cirádák kopottas aranya, a hímzett oltárterítők, de még a virágok és a gyertyák is mind-mind egy különös álom fenyegető díszleteinek tűntek, melyből jó lett volna mielőbb felébredni.

Ahogy beléptünk a nehéz ajtón, elvakult szemmel még alig láttam, a nagyanyám odavonszolt egy fali edényhez, ami nekem túl magasan volt, így a csuklóm megfeszült, amikor belemártotta menekülő kezem - jaj, valami hideg víz volt benne! Szerettem volna azonnal letörölni, de nem engedte, sőt a vizes ujjammal még a homlokomat is meg kellett érintenem. Vess keresztet - suttogta - ahogy tanítottalak! Nem emlékeztem a hogyanra, így ő vezette a kezemet, kissé ingerülten, amitől még szomorúbb lettem, s méginkább valahol máshol szerettem volna lenni. Azután le kellett térdelnem, pontosabban csupán mímelni kellett, egy kicsit megroggyantani a térdet, végül le lehetett ülni valamelyik padba. A pad kényelmetlen volt, a templom meg hideg, a néhány padban ülő, görnyedező ember szomorúnak tűnt, mert némán, lehajtott fejjel ültek, néhányan hangtalanul mormoltak valamit. Mindenki suttogott egyébként, még a félosztálynyi gyermek is, sorstársaim, kissé megilletődötten ültek kísérőik társaságában a kopott padok rabságában, mindjárt az első sorokban, akárcsak én a nagyanyámmal. Nem törődtem velük, nem is kerestem a társaságukat később sem, iskolai tapasztalataim azt súgták, tőlük sem várhatok semmit.

Lassan a suttogás is elhalt, csak az elöl álló fekete hosszú ruhás férfi hangja visszhangzott aztán, felkúszott a mennyezeti kupola festett égboltjára, ott ezer darabra tört, aztán nekiverődött az üvegablakok színpompás mozaikjának, és visszahullott ránk. Néhány szó, mondattöredék azért eljutott hozzám, hírt adott egy érhetetlen, szörnyű világról, mely a képzeleten innen is és túl is lakik. Fel is adtam a próbálkozást hamar, hogy az érthetetlent felfogjam, így a titok csak mélyült, én meg sodródtam az eseményekkel, melyekről tudtam, elkerülhetetlenül magam is a középpontjukba kerülök hamarosan. Készült már a hófehér ruha, hátul a masnival, elöl meg a finom csipkedísszel, meg a mirtuszkoszorú. Mindez nem lelkesített, nem vigasztalt, s el is jutottam hamar egy fontos bibliai igazságra: minden hiábavaló.

Az áldozás előtti napon egyetlen dolog volt csupán érthető számomra: Másnap, a gyónás után - jaj, elég bűnnel tudok-e majd szolgálni? - a számba veszem a szent ostyát, amit semmiképpen sem szabad megrágni, mert az a Krisztus teste! A Krisztus meg az a meztelen férfi a kereszten, akinek nemcsak a kezét és a lábát szegezték meg, de a fejéből is vércseppek hullnak. Ha ezek után még én is megrágnám - az szörnyű volna! Azon az éjszakán álmodtam is a mennyei hatalmakról. Piramisszerű égig érő állványon ültek kétoldalt az ég lakói, angyalok, szentek, s fent, a legtetején a szörnyű építménynek, trónolt mindenek ura, az Atyaisten. Szerettem volna szólni hozzá, megismerni, megtudni róla valamit, ezért felnéztem a magasba, de néma maradtam, s ő sem szólt hozzám. Az ismeretlen Istenről semmit sem tudtam meg, és az álmom is csak egyet üzent: az Isten hatalmas, az ember meg parány. Erzsike halála után ez az álom is eszembe jutott, meg az, hogy ilyen hatalommal szembeszállni ostobaság volna. De a harag forrt bennem kegyetlenül.

Csaknem minden este felszólított dédnagyanyám az imádkozásra, nevelőanyám meg kontrázott, de csak úgy tessék-lássék módon, s ez a parancsot ajánlássá szelidítette, egy ajánlással pedig vagy él az ember, vagy nem él. De ha el is hadartam az Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem kezdetű gyermekfohászt, csak azért tettem, hogy a teljesítés békéje kiáradjon rám. Úgy vélekedtem ugyanis, hogy ennek a hatalmas Istennek aligha lehet szüksége egy ilyenfajta imára - s azt hiszem, ez a gondolat teológiailag még ma is megállja a helyét.

Van örök élet? 3. A halál pazarló és értelmetlen(?)

 A pénteki búcsúztató után hazahozom drága Tiborom hamvainak azt a részét, melyet a kertben szeretnék "elültetni". A pad előtti helyet választottam, ide fognak kerülni az én hamvaim is. nyughelyünket csupán néhány kő jelzi majd.

A halál pazarló és értelmetlen (?)

A halál értelmetlen, felülírja magát az élet értelmét. A halálon minden, mi értelmes volt, véglegesen és javíthatatlanul kicsorbul. No igen, mindig voltak/vannak túlélők, legalább is ezidáig, ám ők is halálra ítéltettek. Ennek az igazsága már gyermekkoromban belém mart. Kígyó, lassan ölő méreggel. A halál tényének tudata önmagában halálos.

Korán megkezdődött harcom a Teremtővel, s a végső küzdelem - akkoriban úgy tűnt, hogy a végső -, rá nézve megsemmisítő vereséggel zárult. Mert nem bírtam vele, nem létezőnek tekintettem. Nem vagy! - kiáltottam felé elkeseredetten. Miért haragudtam akkor rá oly veszetten? Ahogy Jákob harcolt az angyallal, megharcoltam én is első nagy csatám, s a győzelmem, akár amott, igen kétséges volt. Megsebesültem örökös sebbel, megjelöltettem nem múló heggel, s bár győzelmi mámoromban nem vettem észre, különös sóvárgással, a betöltetlen hiány állandó érzésével.

De mikor is történt, hogy a kígyó - villámsebesen odacsapott a szívemre - megmérgezett? Alig vettem észre, de a lelkem kékült-zöldült belé, s lassan felpuffadt, mint a vízbefúltaké.

Úgy nyolc éves lehettem, amikor falunk egyik homokfelhős utcájára hirtelen rátelepedett a gyász. Úgy valahogy, mintha egy sötét viharfelhő szállt volna alá. Az ólmos felhő napról napra vastagodott, elfogta a napot, s mindenre súlyos árnyékot vetett, s bár tompán dörgött mögüle az ég, a megváltó eső elmaradt. Akkoriban már elfeledték vidéken is, hogyan kell gyászolni. Sírni kell, jajgatni kell éjt nappallá téve, égre kell kiáltani a fájdalmat - ahogy csak a siratóasszonyok tudják. Az a ház azonban kőszerű, mégis mozgalmas csendbe hullott. Jöttek, mentek, újra meg újra érkezett egy-egy szekér, s leszálltak róla a feketébe öltözött emberek, a rokonok, közeliek és távoliak, de mint egy némafilmben, hangjukat nem hallottam soha. Mert a halottat ugye el kellett temetni a legnagyobb rendben, a legnagyobb tisztességben. Így volt bőven jó nép, volt bőven tennivaló - s közben erre a házra, udvarra figyelt, rámeredt az egész falu riadt-kíváncsi szeme. Néha nyílt az ajtó, az ablakok azonban zárva maradtak, még az állatok is elnémultak, a falevelek megdermedtek az ágakon, a szél is elült. Az udvar patyolat tiszta volt mindig, a szörnyű hír órájától egészen addig a napig, míg elindult a menet, melynek úgy tűnt se vége, se hossza, elöl azzal a kis fehér koporsóval és jéghideg lakójával.

Ha lehetett volna, elkerülöm messze azt az udvart és azt a házat! De nem lehetett. A vasútállomás, ki tudja mily meggondolásból, a falutól jó két kilométernyire épült, mi meg ott laktunk az állomás közelében, az iskola meg a faluban volt. Az állomástól csupán egyetlen, végeláthatatlan utca vezetett a központig, ezen jártak-keltek az ingázók, gyalog vagy biciklivel, később a mustársárga farmotoros busszal, meg a többiek, akiket sorsuk a központtól távol, netán a tanyákon pottyantott le.

Házak sora kísérte ékes rendben, s figyelte a nyílegyenes utcát, s itt állt az a boldogtalan ház is, mindjárt az elején, ahová akkoriban ellátogatott az ostoba halál. Nyilván otthon mást nem talált, így elvitte a háromgyermekes család legidősebb leánykáját, Erzsikét. Éppen annyi idős lehetett, mint én vagy tán egy évvel idősebb. Már régen betegeskedett, mondták, így történhetett, hogy nem volt iskola- vagy osztálytársam. Én azonban elképzeltem őt, és a fájdalmat, mely elvesztését, végleges eltűnését kísérte, s az ő fájdalmát is, hisz oly korán kizáratott az életből. Most meg koporsóba teszik Erzsikét, majd ásott gödörbe süllyesztik, soha többé nem látja senki! És ő sem lát senkit és semmit! Fekszik a vaksötét éjben egyedül, mereven, tehetetlenül, míg a kukacok szorgossága révén maga is földdé lesz. Végtelenül gonosz és igazságtalan. Hiszen élnie kellene! Ilyen elképesztő igazságtalanság után meg kellene állnia az egész életnek és tiltakoznia, nemet mondania erre a szörnyűségre! Követelni a változást, megtagadni mindent, mindent ebben az életben! Hogy lehet, hogy mindenki tűri ezt, hogy senki nem mond, nem tesz semmit ez ellen?

Azt hiszem ezek voltak lázadásom és ebből fakadó hitetlenségem első órái, mert, hogy Erzsikéből esetleg angyal lehet, azt kizártnak tartottam. Akkor nem hullott volna rá arra a házra a némaság kőfelhője. Akkor nem volna ilyen végtelenül fájdalmas és szomorú minden. Akkor most mindenki örülne: Erzsike angyal lett!

Lázadásom végül arra is rávitt, hogy Istennel nyíltan perbe-haragba szálljak. Valóban, most már emlékszem. A kígyó sziszegésére, meg nyílhegy alakú fejének villámsebes mozdulatára. Akkor történt, amikor a néma menet elindult. Mert a csend még akkor sem szakadt fel. Ez kedvét szegte az éppen arra járó bámészkodóknak, hogy akárcsak sugdolózzanak is. Mert az egyébként szokásban volt. Egy-egy mondatocska csupán, mely feltépi a szorongás ködét: Jaj, szegény Boris, mi lesz most már vele, egyedül! Vagy: Nézd azt a sok virágot, még a Pista temetésén sem volt ennyi, pedig ott csak két szekér tudta kivinni a koszorúkat a temetőbe! De ilyet is hallottam már: Teszi csak magát! Hogy vóna ez szomorú! Alig várta, hogy a Jóska elmenjen, a Feri meg gyühessen! Nézd, a Julis sajnálta az anyjától a drágább koporsót! Pedig megérdemelte volna az a szegény asszony, aki annyit dolgozott, de meg ám!
Azon a napon, a temetés napján azonban, a szürke felhő, mely alatt a némaság lakott, immár az egész falut birtokba vette, a suttogás is odabent rekedt, alig gondolatként elhalt. Csak a lélekharang tudósított újra meg újra a szörnyű, egetverően igaztalan eseményről.