Van örök élet? 6. Carpe diem – másképp: a jelen értékes!

A híres horatiusi mondást "Carpe diem!" többnyire így fordítjuk: Élj a mának! Ez az üzenet sok jelent habzsoló, felzabáló kortársunk - utóbbit nem kevés ráhagyással értem, mert az életzabálás nem új keletű szenvedély ­- számára vált igazolássá. Ők az „egyszer élünk" nehezen vitatható igazsága szerint élnek, s úgy döntenek, a jó módszer, ha szűkre szabott idejükbe - mert mi az a hetven-nyolcvan év! - mindent belegyömöszölnek, ami számukra öröm vagy annak látszik. Pénzt kell szerezni, minden áron, hiszen minden eladó, megszerezhető, csupán a megfelelő árat kell kínálni érte. Gyorsan, gyorsan, amíg lehet! Mert ha kopogtat a rút öregség, ha már a plasztikai műtétek sora sem segít, akkor mi lesz velünk! Ha nincs pénzünk, hogyan veszünk ifjúságot, legalább magunk mellé?

Talán szánhatnánk őket, a mindig éheseket, akik mohó szájukat be akarják tömni mindenképpen! Szánhatnánk bizony, hisz éppen ez a tantaluszi kín, az örökös éhség, örökös szomjúság! Szegények tulajdonképpen csak egyet akarnak: nem akarják érezni többé a hiányt, be akarnak telni az élettel. Egyébként, ez nem rossz törekvés, később kifejtem, hogyan gondolom, mégis hiábavaló az erőlködésük. Aki csak önmagát kívánja táplálni, jóllakatni, annak éhsége újabb éhséget szül, betelni sohasem fog, megemészteni sem lesz képes, mit elfogyasztott, csak kihányni. Ebből a be nem tölthető éhségből, mely mindenekelőtt materiális vagy anyagi úton megszerezhető javakra vágyik, származik a legtöbb boldogtalanság. 

Tudjátok, hogy Tantalus, valamikor az istenek kedvence volt, együtt lakomázott velük, és részt vehetett tanácskozásaikon? És - ha hiszitek, ha nem - ahelyett, hogy áldotta volna jó sorsát, s elégedett örömben élte volna szép napjait, megrészegült a mennyei jótól. Hogy a mennyei jó tulajdonképpen nem szolgálta jellemének épülését arra már akkor fény derült, amikor féktelenül, gonosz módon fecsegni kezdett. Bár pontosan nem tudom, miket beszélt (ki), de el tudjuk képzelni - végtére is mindannyian hallottunk már részegeket handabandázni. A sors, no meg az istenek pártfogoltja hamar visszaélt jótevői kegyével, nemcsak kibeszélte, de meg is lopta őket, hisz mint sajátját kínálta barátainak a nektárt és az ambróziát. Mondhatnánk, megosztotta a mennyei jót, de még egyszer hangsúlyozom: nem a sajátját osztogatta. Igaz, ez sem ritka dolog. A magunkéból szűkmarkúan, de a másokéból bőkezűen. 

Aztán rosszakarói azt is feljegyezték, hogy nemcsak nem adta vissza a rábízott arany kutyát, hanem meg is esküdött, hogy meg sem kapta! De lehet, hogy elfelejtette, vagy nem is vette észre, hogy rábízták az a bizonyos ebet! Végül is, ez sem példátlan eset, számos ilyesfélét olvashatunk a sajtóban, vagy bírósági jegyzőkönyvekben, igaz? Hogy Ganymedest megkívánta, sőt el is rabolta, ráadásul a testvérétől - ezen manapság egyáltalán nem is csodálkozunk. A szerelem ugyanis sokféle bűnre magyarázat, meg mentség is, ugye? A test követelte természetadta jogait, és miért is ne engednénk neki? Hiszen olyan éhes! De mégiscsak rossz fiú volt ez a Tantalus! Hiszen végül még a fiát is megölte, feldarabolta és az isteneknek lakomául feltálalta. Igen, vannak, akik semmiféle áldozattól nem riadnak vissza, hogy elnyerjék a hatalom elégedett főbólintását.

Hogy ez az eredendően szerencsés flótás hogyan jutott idáig? Megmondom nektek. Tantalus rájött, hogy az élet véges, hogy egyszer ő is meg fog halni, ezért habzsolni kezdett. Erre az igazságra végképp fény derül, ha megtudjuk, végül azt kérte az istenektől, tegyék önmagukhoz hasonlóvá, azaz halhatatlanná. De az istenek megelégelték sok csínyét, ezért Tantalus örök éhséget, örök szomjúságot kapott.

Meg kell mondanom nektek, ezt a rakoncátlan Tantaluszt senki sem biztatta azzal, hogy éljen a mának! Nem. Fogalma sem volt Horatiusról, sem közismert mondásáról, melyet újabban boldog-boldogtalan idéz, s életelvként alkalmaz, így félre sem érthette. A szállóigévé vált üzenetet egyébként inkább így kellene fordítanunk, értenünk: "Szakítsd le a napnak gyümölcsét!", azaz tekints arra (is), amit a jelen terem, értékeld, élvezd, légy cselekvő részese! A költő elsősorban azoknak üzen, akik folyvást a múlton keseregnek, siránkoznak, vagy a jövőtől szoronganak, s baljós jövendölésekkel ijesztgetik magukat és egymást, vagy éppen ellenkezőleg rózsás ábrándokat kergetnek, s így kipergetik kezükből az értékes jelen perceit.