Sok nagy művész elénekelte már Andrew Lloyd Webber Pie Jesu-ját, nekem mégis ennek a kiskamasznak az előadása a legszívhezszólóbb.
Holnap lesz a temetés a lánya és a bátyja kérésére, nagyjából a hagyományok szerint. Kinyitják a szülők sírját és hamvainak egy részét az édesanyja mellé helyezik. A hamvak másik részét hazahozom. Szerette az otthonunkat, a kertünket, még Bubu kutyámat és a cicákat is megszerette, pedig eleinte idegenkedett tőlük. Mióta átköltözött Carment, a kedvencét nem győzöm vigasztalni. A Gazdit keresi, s tiltásom ellenére beszökik a nyitott ajtón, felvágtat az emeletre, és leül Tiborom széke alá. Tegnap már be is engedtem, hadd érezze legalább az illatát a távollevőnek. Ne félj, Carmen, nemsokára mi is utána megyünk meglátod!
Mert miféle Isten az, aki életet teremt, de azt az életet eleve halálra is szánja? Micsoda gyalázat! A harag beette magát a szívembe, s attól kezdve lankadatlanul vájta benne féregjáratait. Akkoriban, amikor Erzsikét a néma menet kikísérte a dabasi temetőbe, ezügyben gyakran meg is szólítottam az Atyaistent, gondoltam a legjobb, ha mindjárt a legmagasabb rangúhoz szólok, bár attól, hogy dühömet gátlástalanul kiárasszam rá még visszatartottak áldozáskori emlékeim, meg egy álombéli tapasztalat.
Az első áldozás zavarodottságára, a nyugtalanságra, mely szinte elemésztett előtte és utána, tisztán emlékeztem, hiszen alig egy évvel Erzsike halála előtt történt, hogy a szájamban az ostya - amit megrágni semmiképpen sem szabad -, sehogyan sem akart elolvadni, s ennek nyomasztó terhét, meg a bűntudatot, hogy én azt az ostyát végül mégiscsak lesegítettem valahogy, még javában hordtam. Amikor igent mondtam nagyanyám kérésére, elnyomtam a hirtelen támadt szorongást, mely megremegtetett, csupán a krémesekre gondoltam, amiből - mert nagyanyám azzal kecsegtetett - áldozás után annyit ehetek, amennyi belém fér. De nem érte meg az a két krémes, gondoltam utóbb, s ígéretet is tettem magamnak, máskor óvatosabb leszek.
Visszaemlékeztem a budai templom sűrű homályára, melyből a gyertyák lobogó fényében kiragyogott ugyan a fő és mellékoltárok pompája, mégis azonnal elnyelt, amint beléptem. Amint úgy-ahogy megszoktam a fényhiányt, először a beltér tágassága, a kupola magassága, azután a falakat díszítő hatalmas freskók furcsa öltözetű szereplőinek megfejthetetlen arckifejezése riasztott meg. Elkaptam a tekintetemet róluk, inkább lefelé néztem, a jéghideg márvány kockaköveket bámultam a lábam alatt. Ki tudja, talán egyszercsak rám tekint onnan fentről valamelyik, s megszólít. Lehet, megkérdezi tőlem, hogyan tudna onnan leszállni, kiszabadulni a fal fogságából, s kifutni a fényes, zajos utcára. Én meg nem tudok válaszolni, s így jobb, ha többé nem nézek rájuk. A pap földig érő fekete ruhájának surrogó zajára is jól emlékeztem, és a megfeszített alakra a kereszten, akinek lehorgasztott fejére még egy koronát is tettek szúrós ágakból, ami alól csurgott a vér. A szobrok, a gazdag díszek, cirádák kopottas aranya, a hímzett oltárterítők, de még a virágok és a gyertyák is mind-mind egy különös álom fenyegető díszleteinek tűntek, melyből jó lett volna mielőbb felébredni.
Ahogy beléptünk a nehéz ajtón, elvakult szemmel még alig láttam, a nagyanyám odavonszolt egy fali edényhez, ami nekem túl magasan volt, így a csuklóm megfeszült, amikor belemártotta menekülő kezem - jaj, valami hideg víz volt benne! Szerettem volna azonnal letörölni, de nem engedte, sőt a vizes ujjammal még a homlokomat is meg kellett érintenem. Vess keresztet - suttogta - ahogy tanítottalak! Nem emlékeztem a hogyanra, így ő vezette a kezemet, kissé ingerülten, amitől még szomorúbb lettem, s méginkább valahol máshol szerettem volna lenni. Azután le kellett térdelnem, pontosabban csupán mímelni kellett, egy kicsit megroggyantani a térdet, végül le lehetett ülni valamelyik padba. A pad kényelmetlen volt, a templom meg hideg, a néhány padban ülő, görnyedező ember szomorúnak tűnt, mert némán, lehajtott fejjel ültek, néhányan hangtalanul mormoltak valamit. Mindenki suttogott egyébként, még a félosztálynyi gyermek is, sorstársaim, kissé megilletődötten ültek kísérőik társaságában a kopott padok rabságában, mindjárt az első sorokban, akárcsak én a nagyanyámmal. Nem törődtem velük, nem is kerestem a társaságukat később sem, iskolai tapasztalataim azt súgták, tőlük sem várhatok semmit.
Lassan a suttogás is elhalt, csak az elöl álló fekete hosszú ruhás férfi hangja visszhangzott aztán, felkúszott a mennyezeti kupola festett égboltjára, ott ezer darabra tört, aztán nekiverődött az üvegablakok színpompás mozaikjának, és visszahullott ránk. Néhány szó, mondattöredék azért eljutott hozzám, hírt adott egy érhetetlen, szörnyű világról, mely a képzeleten innen is és túl is lakik. Fel is adtam a próbálkozást hamar, hogy az érthetetlent felfogjam, így a titok csak mélyült, én meg sodródtam az eseményekkel, melyekről tudtam, elkerülhetetlenül magam is a középpontjukba kerülök hamarosan. Készült már a hófehér ruha, hátul a masnival, elöl meg a finom csipkedísszel, meg a mirtuszkoszorú. Mindez nem lelkesített, nem vigasztalt, s el is jutottam hamar egy fontos bibliai igazságra: minden hiábavaló.
Az áldozás előtti napon egyetlen dolog volt csupán érthető számomra: Másnap, a gyónás után - jaj, elég bűnnel tudok-e majd szolgálni? - a számba veszem a szent ostyát, amit semmiképpen sem szabad megrágni, mert az a Krisztus teste! A Krisztus meg az a meztelen férfi a kereszten, akinek nemcsak a kezét és a lábát szegezték meg, de a fejéből is vércseppek hullnak. Ha ezek után még én is megrágnám - az szörnyű volna! Azon az éjszakán álmodtam is a mennyei hatalmakról. Piramisszerű égig érő állványon ültek kétoldalt az ég lakói, angyalok, szentek, s fent, a legtetején a szörnyű építménynek, trónolt mindenek ura, az Atyaisten. Szerettem volna szólni hozzá, megismerni, megtudni róla valamit, ezért felnéztem a magasba, de néma maradtam, s ő sem szólt hozzám. Az ismeretlen Istenről semmit sem tudtam meg, és az álmom is csak egyet üzent: az Isten hatalmas, az ember meg parány. Erzsike halála után ez az álom is eszembe jutott, meg az, hogy ilyen hatalommal szembeszállni ostobaság volna. De a harag forrt bennem kegyetlenül.
Csaknem minden este felszólított dédnagyanyám az imádkozásra, nevelőanyám meg kontrázott, de csak úgy tessék-lássék módon, s ez a parancsot ajánlássá szelidítette, egy ajánlással pedig vagy él az ember, vagy nem él. De ha el is hadartam az Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem kezdetű gyermekfohászt, csak azért tettem, hogy a teljesítés békéje kiáradjon rám. Úgy vélekedtem ugyanis, hogy ennek a hatalmas Istennek aligha lehet szüksége egy ilyenfajta imára - s azt hiszem, ez a gondolat teológiailag még ma is megállja a helyét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése