Van örök élet? 5. Halálra születtünk?

Mostantól az egyik szék a teraszon - innen gyönyörködtünk a kertre, kávéztunk, vacsoráztunk oly sokszor, de nem elégszer - örökké üres marad. Szék, őrizd melegét, lenyomatát, ne engedd eltűnni egyetlen társamat!

Lélektelen kényszerimáim nem érhettek el a címzetthez, tulajdonképpen nem is voltak imák. De hiába volt a haragom, a csalódottságom, a kiábrándító álmom - melyet a felébredés józansága nem törölt el -, többé nem hagyott nyugodni a kérdés: szenvedésre, halálra születtünk-e csupán? S ha így van, kihez címezzem panaszom, hol van mindennek a forrása? Lehet-e a semmiből valami, s az örök valami, vagy valaki vajon honnan ered?

Ezek a kérdések azért különösek, mert egy gyermek kérdései. Ám, aki ismeri akkori csillapíthatatlan szomjúságomat, nem csodálkozhat ezeken. Csaknem elsorvadtam a szeretethiánytól, ezért elkezdtem keresni a szeretet forrását, s eközben, úgy tűnt, a szeretet forrása helyett a halál és a fájdalom forrására találtam. Iszonyú tapasztalat ez egy gyermek számára! De gyermeklelkem nem roppant össze, éppen ellenkezőleg, megerősödött, és nem nyugodott bele ebbe a válaszba. Sőt, valami - vagy valaki - ott legbelül azt tanácsolta: tégy valamit a fájdalom ellen! Tégy valamit a halál ellen! Minden külső és belső nyomorúságom ellenére valami, valaki legbelül azzal bátorított: Hatalmas erő lakik benned! Még erre is képes vagy!

Ne mosolyogj szeretett olvasóm, és ne hitetlenkedj! Nyolc évesen határozottan éreztem, hogy feladatom van, bár nem tudtam a mibenlétét, csupán annyit, ez az én feladatom, és senki másé, meg hogy... roppant feladat ez: teher is, meg áldás is. Ennek az átruházhatatlan tennivalónak az eredőjében feszült az az erő is, mely egyfolytában biztatott: vedd fel a harcot, ha kell, még az Istennel is! Lehet, hogy a piramis csúcsán trónoló most nem nézett rád, de ne hagyd magad, meglátod, egyszer rád néz, és akkor ne remegj, állj meg egyenesen, tekints a szemébe bátran, és kérdezd meg: Mondd meg igaz lelkedre, egyenesen! Halálra teremtetted-e az embert? Halál-e a földi élet vége, vagy csak elalszunk, s másutt ébredünk újra, örömre, vigaszra, teljességre? Valld meg! Igazságos vagy-e, vagy igaztalan? De sokáig semmi sem lett az egészből. Sőt, be kell vallanom nektek, el is felejtettem az egészet. El akartam felejteni. Túl sokba kerül az az embernek, ha csillapítani akarja a szenvedést, és igen hálátlan feladat. Többnyire senkitől sem számíthat biztatásra, nem szurkolnak neki, még annyira sem, mint egy unalmas futballmeccsen, nem tapsolnak, ha bármit elér is, sőt lehurrogják, bosszankodnak erőfeszítésein - ugyan, mit erőlködsz! - nem hogy segítenék, inkább gátolják, egyszóval sültbolondnak nézik, akitől jobb, ha távol tartja magát az ember. Igen, ezek a világmegváltók fantaszták, életképtelen bolondok! Pláne, ha az a bolond még Istennel is harcol, sőt isteni előjogokra tör, és el akarja törölni a halált! Kényszerzubbonyt rá! Hiszen a legtöbben azt állítják: Isten nem is létezik, csak az effélék, a gyávák meg az erőtlenek találták ki, a maguk vigasztalására!

A biztatás mellett akkoriban jelent meg egy másik hang is, aki azt ígérte, ha olyan leszek, mint a többiek, nem fog bántani többé senki! Sőt! A hasonulás, nem a kiválás a szeretet útja. Nézd a többi boldogot! Hajlottam rá, hogy higgyek ennek a hangnak. Egy napon sehogyan sem volt kedvem felkelni az ágyból. Fáradtság vett rajtam erőt, vagy lustaság? Semmihez sem volt kedvem, sem erőm. Hogyan is volna bennem olyan tetterő, hogy Istennel, meg a halállal hadakozzam! Hiszen még az is nehezemre esik, hogy kikecmeregjek az ágyból! Mert még az is olyan, de olyan nehéz dolog: felnőni! Mert mikorra úgy-ahogy rendbe jön az ember a gyermeklétével, rájön, ki is ő, hová tartozik, leküzdi a gyermekbetegségeket, belenyugszik apró, kiszolgáltatott voltába, egyszerre elsöpri nehezen szerzett biztonságát a kamaszkor zavarba ejtő, lázakkal teli időszaka. Ami egyenes volt, elgörbül, ami sima volt, összekuszálódik, ami csendes volt, viharossá lesz. Az én kis hajóm is léket kapott a változások viharában, s csaknem meg is feneklett. Abban az időben ugyanis oly erővel kerestem elvesztett önmagam, hogy csaknem végleg utat tévesztettem.

A gyermekkoromat elsöprő szélben kihunyt világító lámpásom, mely addig bevilágította gyermekkorom éjét. Hiszen én akkoriban, tizenegy, tizenkét éves koromig szinte naponta beszéltem Istennel! Ezen semmit sem változtat az a tény, hogy fogalmam sem volt erről, nem is sejtettem, hogy tulajdonképpen imádkozom. Haragosan, kétségekkel telve, tiszteletlenül, akár némely indulatos prófétája az Úrnak - és éppoly őszintén, kertelés nélkül, minden hamisságtól mentesen. Nem vettem észre, hogy már akkor rám tekintett az Isten, amikor az első kérdést feltettem neki.