Azzal kell kezdenem, hogy a szerelmi érzületre, s arra, mi eme érzületet szinte törvényszerűen követi, a szerelmi bánatra elemi szüksége van a léleknek. Hogy valami találó hasonlattal éljek az értetlenek számára: mint kacsának a nokedlire vagy tyúknak a burgonyabogárra, kutyának a bolhára, tücsöknek a hegedűre. S még nagyobb szüksége van minderre az irodalomnak. Gondoljuk csak el, hová, s mivé lett volna sok költő, s író ezek nélkül, s hányan maradtak volna honorárium és babérkoszorú híján. Gondoljuk csak el a dráma- vagy az operairodalom veszteségeit! Ezért megsúgom, hogy az egészet az irodalmárok eszelték ki.
Ugye meggyőztem a hitetlenkedőket?
De jöjjenek most, kiket csak vaslogikával lehet térdre kényszeríteni. A szerelemhez ugye legalább két személy kell, klasszikusan egy férfi és egy nő. Bizonyos hedonista korok által kultivált egyéb formációkkal kis értekezésemben nem kívánok foglalkozni. Még egy fontos, mondhatnám alapvető, feltételnek kell teljesülnie: a nőnek a férfit, a férfinak az őt kívánó nőt kell kívánnia, vagy költőien szólva szerelemmel szeretnie.
Mi történik, ha az egyik fél nem kívánja, nem szereti a másikat? Egyszerű. Nem teljesülnek az alapfeltételek, tehát ez nem szerelem.
Szerelemkertünk terasza
Még egyszer: tehát mindkét félnek, ugyanazon térben és időben, legalább megközelítőleg hasonló mértékben, ugyanazt kell akarnia. Amennyiben az egyszerű képlet egyik tagja bármi okból, a formulából kieseik, nem teljesül a feltétel, azaz nem jön létre (költőibben) nem születik meg a szerelem, vagy megszűnik, elmúlik a szerelem. (Utóbbi esetén állítom, hogy a felek tévedés áldozatai, mert nem volt szerelem az, amit mindketten annak hittek. Lásd fent kifejtett tételemet, azaz a szerelemben ugyanazt akarja mindkét fél.)
Innen kezdve csupán egy marad a magányos X vagy Y számára, belátni eme egyértelmű igazságot. Ha zokogva, ha mélabúval, ha haraggal, stb. A belátás azután – lassabban vagy gyorsabban – megtermi a megnyugvást, s többnyire a bátorságot az újabb kísérlethez. Miért? Mert a szerelemre is elemi szüksége van a léleknek – hogy utána a kívánt szerelmi bánatig is eljussunk. Logikus, ugyebár?
Talán nem érdektelen mégis némi oknyomozást folytatni, s tanulmányozásra számtalan eset áll rendelkezésre. Azonban előre figyelmeztetnem kell a műkedvelő Sherlock Holmesokat és Miss Marple-kat, ritkán sikerül megoldani a rejtélyt, s rájönni a tettesre, avagy a valódi rugókra.
Mert a képződmény létrejöttében és megszűnésében számos irracionális elem játszhat szerepet. Például F., aki M. pillantása még nemrég elbűvölt, s nappalát és éjszakáját az igéző szempár ragyogja be, egyszerre ráébred, hogy M. tulajdonképpen, kancsal. Vagy E. tegnap még kedves pocaknak tartotta V. rengő sörhasát, ma felébredt, s ráébredt a rideg valóságra. Sorolhatnám még a kiábrándulás drámáit, melyben vak szemek a valóságra nyílnak, s kitűnik a pucér tényállás.
Életem során magam is beleestem újra meg újra fülig ebbe meg abba, s biztos voltam abban, ő az igazi, de eljött a pillanat, amikor értetlenkedve és idegenül bámultam szerelmem addig hőn imádott tárgyát. S jaj, volt ez fordítva is!
Mindez miért? Mert a léleknek valami titokzatos okból elemi szüksége van a szerelmi bánatra. Na meg az irodalmároknak! Nos, gondoljunk erre, s amit elrontottuk, igyekezzünk kijavítani. Leplezzük le a tetteseket, s magunk ne váljunk cinkosokká. Én legalább is élen kívánok ebben járni.
Csupán egy dolog aggaszt. Mi lesz, ha sikerül a kacsának elfelejtenie a nokedlit, a tyúk lemond a burgonyabogárról, a kutya nem vakarózik többé, s a tücsök sem hegedül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése