Tizennégy éves koromra gyakorlatilag végigolvastam a világirodalom remekeit, melyek legtöbbjének tengelyében éppen a szerelmi szenvedély, s az ezzel kapcsolatos dráma állt. Ha a szerelemről, szexualitásról szóló részek és elmélkedések nem is érhettek el hozzám a maguk teljességében, volt, kellett, hogy fogalmam legyen Anna Karenina szenvedélyéről, s Nana különleges foglalkozásának titkai sem voltak ismeretlenek, s sorolhatnám még számos ezirányú irodalmi tapasztalatomat.
Már megvallottam, hogy felnőtt, sőt érett korom nyolc évét vágytalan egyedüllétben töltöttem. Úgy tűnt végleg elfeledkezem arról, hogy nő vagyok. Eközben bátran viseltem asszonyi mivoltom teljes arzenálját, el sose rejtettem. Ártatlanul, magabiztosan – hozzám a vágy el nem érhet! Mégis viszonylag kevés atrocitás ért. Egy barátom világosított fel ennek okáról: Mindannyian megközelíthetetlennek tartottunk. Aszexuális elkülönültségemben másfajta tapasztalatokat gyűjtöttem, olyan szenvedéllyel, hogy egyébre úgysem maradt volna erőm. Istennel ismerkedtem. (Pontosan tudom, ez a megállapítás, kikben milyen érzelmeket kelt – ezeknek igen széles skáláját ismerem.)
Ma, felébredt asszonyiságommal, magam is gyakran gondolkodom arról, hogyan juthattam el odáig, hogy közel nyolc évig szóhoz sem juttattam magamban a nőt?
Talán kezdjük az elején. Amikor tizenhat éves barátnőm már a C-film biztonságos voltát latolgatta, én még az első csókoknál tartottam. Sőt, még ott sem. Ugyanis egy váratlan esemény hosszú időre elvette kedvem a másik nemtől.
Tizennégy éves voltam, amikor gitározni tanító énektanárom szájon csókolt. Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. A kapuban csókolomot rebegtem a távozó tanár bácsinak, aki, úgy tűnik, bátorításnak tekintette az egyébként megszokott köszöntést, s igazi csókkal felelt. Undorodtam. Még sokáig éreztem a számban kutató nyelv idegen ízét, ahogy végigkóstolta ínyemet, riadt nyelvemet, s végigfutott a fogsorom ívén. Hányingerrel küzdöttem, s rettegtem, észre ne vegyen valamit a két idős hölgy, kikre akkoriban nevelésem, gondozásom bízva volt. Másnap, amikor a tanár bácsi bizalmasan megállt a hátam mögött, valóban belázasodtam ettől a közelségtől, s a felidézett eseménytől.
A lázat a szörnyű behatolás emléke okozta. A szünetben az igazgató felfedezte rendkívüli sápadtságomat, és azonnal orvoshoz küldött. Mentem. Valóban betegnek éreztem magam. A rendelőben sokáig álldogáltam a kályha előtt, rázott a hideg. Akkor valaki megszólalt: nem ég valami? Égett. A télikabátom, mert dideregve egyre közelebb húzódtam a kis vaskályhához. Nagyanyám azután levágta az elégett részt, így félkabát lett a télikabát, venni másikat nem tudtunk.
Az első csók fájdalmas zavart keltett felkészületlen kamaszlényemben. Skarlát betűvel jelölt meg: tisztátalan. Azt hittem, mindenki látja e jelet. Nem hagyott el a szégyen, rám akaszkodott, belém tapadt. Hordtam nappal és éjjel, szörnyű álmaimban. Bár ártatlan voltam, egyre azt kutattam, mi bűnömmel idézhettem elő a gyalázatot. Később sokat gondolkoztam ezen a különleges érzékenységen. Hiszen kortársaim között már javában dúltak az első, ha nem a második vagy harmadik, gyermekszerelmek, s csókok is estek itt és amott, sőt! Pletykák terjengtek, bizonyos táborozások után, melyek a legvadabb orgiákat is feltételezték. Ezeket mindig a tisztátalan hazugságok közé soroltam, s hallgatni sem szerettem. Még az sem rendített ki ebbéli hitemből, hogy az egyik osztálytársam éppen állapotossága miatt volt kénytelen kimaradni a nyolcadikból.
Tizennégy éves koromra gyakorlatilag végigolvastam a világirodalom remekeit, melyek legtöbbjének tengelyében éppen a szerelmi szenvedély, s az ezzel kapcsolatos dráma állt. Ha a szerelemről, szexualitásról szóló részek és elmélkedések nem is érhettek el hozzám a maguk teljességében, volt, kellett, hogy fogalmam legyen Anna Karenina szenvedélyéről, s Nana különleges foglalkozásának titkai sem voltak ismeretlenek, s sorolhatnám még számos ezirányú irodalmi tapasztalatomat. És ott volt a vidék egyébiránt jótékony hatása, mely a szerelmi s a hozzá csatlakozó ügyekkel nem bánt túl szemérmesen. S ha ez még mindig nem lett volna elég, hát édes öcsém természetes, sőt barbár közelítése a tárgyhoz, keresetlen kifejezései, viccei – fő forrása a fuvarosok voltak, akik mellé szívesen felült a bakra is -, amelyekkel bármikor bárkinek kérés nélkül szolgált, elegendő alapot adhattak volna legalább egyfajta egészséges immunitás kialakításához.
Persze, de ezek mind rajtam kívül történő dolgok voltak, egy kétségkívül létező, ám tőlem igen távoli világ eseményei. Én más voltam. Zárt kagyló a tenger fövenyébe rejtetten, mely körül bár zajlik az élet, benne csupán egyetlen porszem fájdalma, s az azzal való mély foglalatosság. Még csupán szemlélődtem és elmélkedtem, és szemlélődésemet kíméletlenül félbeszakította egy éhes férfi durva beavatkozása. Ha a különleges érzékenység eredőjét kutatom, abban biztosan jelen volt szüleim válása, vagy még inkább azt megelőző, gyakran szemünk előtt játszódó küzdelmeik.
De itt álljunk meg egy pillanatra! Hiszen minden küzdelmük a „szemünk előtt” zajlott! Ki gondolja, hogy némasággal, elfojtott veszekedéssel el lehet titkolni a gyermek előtt, hogy a fészek biztonságát vad szelek tépik, melyek már kikezdték a tetőt, az összetartó eresztékeket ritkítják, ablakot zörgetnek, s az ajtót cibálják! S mindez belülről munkál! Végül a néma, egymásnak feszülő erők szétrobbantják, s a szélrózsa minden irányába szétrepítik az otthon szétforgácsolódott darabjait. Ifjú szüleim héjanásza, s az azt kísérő egyéb szerelmek, melyekről a vad féltékenység számos jele tudósított, folyamatosan dúlták békénket. Szerelmi drámák sorozata zajlott előttünk, s a hátunk mögött, leplezhetetlenül, sőt leplezetlenül.
A szenvedélyek gyakran oly magasra csaptak, hogy elfeledkezett rólunk a héjapár, előttünk marakodtak és szeretkeztek. Emlékszem egy vasárnap reggel öcsém kezét hogyan szorítottam, s mindketten üvöltöttünk, míg verekedő/szeretkező? szüleinket bámultuk félelemtől elgyengülten. Máig nem tudom, mi is történt, ütések vagy vad csókok záporoztak, és ölelések, talán ők sem. Hirtelen valamelyikük kijózanodott, a mozgókép állóvá feszült, csend lett. Aznap eltűnt az apám, majd egy idő múlva az anyám is. Öcsém nemsokára vidékre került, én keserű, börtönben lévő férjét éjjel-nappal hiányoló nagyanyámmal maradtam.
Ma már biztos vagyok abban, hogy évekig fogva tartó, szexualitást tagadó magatartásom innen datálódik. Amit elkeseredett, zavarodott szüleim üzentek, talán máig feldolgozhatatlan élmény számomra. Persze nem elméletileg, hanem számos mélytudatba került esemény titokzatos mozgása révén, melyek, anélkül, hogy tudnám, újra meg újra beleakadnak akaratommal irányított cselekvéseimbe, s még inkább érzéseimbe. Csak álmaimban leplezik le magukat, de gyakran, félöntudatlanul visszaküldöm őket a lélekkohóba. Nem hiszem, hogy ott elégnének, bár ott emésztő a tűz. Csakhogy ezek éghetetlenek. A levegőt, a napvilágot nem viselik. Szóval az a csók ártatlan számon meggátolt abban, hogy kortársaimhoz hasonlóan ismerkedjem szexualitásom sűrű titkaival. Sokáig megakadályozta, hogy követelő hormonjaimnak engedve a vágy birtokba vegye ifjú testem, hogy az örömadóvá, örömöt elfogadóvá váljék. Halott voltam sok-sok éven át…
”A neurózis a nem vállalt szenvedés következménye.”
C. G. Jung
„Senki sem ismeri önmagát, mielőtt próbára nem tétetett.”
Franz Werfel
Gedei Viktória fotómontázsa
Zaklatott vagyok egy kissé. Leveleket kapok és igyekszem szorgosan és becsületesen válaszolni, kinek így, kinek úgy. Közben írok a naplómba, meglehetősen sokat és fedetlenül. Beszélgetek az olvasóimmal. Egyrészt „szeretném magamat megmutatni, hogy látva, lássanak”, másrészt együttgondolkodásra szeretném ösztönözni a hajlandókat. (Időnként működik, így ettől is zaklatott vagyok kissé, de boldog is.)És nem szeretnék terra incognita maradni számodra, aki azzal a vággyal szólítasz meg, hogy hátha talán éppen én vagyok… akit mégis felismertél, pedig nyúlnak az árnyak az alkonyi szürkeségben, s köd szitál léptünk nyomán.
”Ritkán gondolunk arra, amink van, és túl gyakran arra, amink nincs; Ez a magatartás több nyomorúságot okozott már az emberiségnek, mint az összes háború és járvány együttvéve”. Dosztojevszkij
A csoda természete éppen az, hogy ritkán történik – de történik. Igen. Különös várakozás öntött el ma reggel, hirtelen zúdult rám, elborított egészen. Titokzatos, édes érzés, forrását nem sejtem, tárgya is ismeretlen. Mert valójában nem tudom, kire, mire várok. Mégis fények gyulladnak lelki házamban, friss kávé illata száll, hús sül, és pattog a tűz, s én megvetem az ágyat. Várakozó fényes csend van bennem egész nap. Izgalom ráz meg újra meg újra – vendég jön hozzám, bizonyosan.
Életem dióhéjban
„Minden szeretet ősképe a golgotai áldozat: önmagamat maradéktalanul odaadni.”
Hamvas Béla
Az embernek szüksége van arra a fajta intimitásra, amit csak párkapcsolatban lehet megélni. Biztos vagyok abban, egyet értesz velem. Én azonban sokáig elhallgattattam magamban ezt az igényt, úgy tűnt örökre. Féltem kapcsolatot teremteni, mert olyan fájdalmak értek két fontos párkapcsolatom során. (És egyéb kapcsolati kudarcok is értek, melyek nyilvánvalóan meghatározták életemet, és máig hatnak.
Hét éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és attól fogva hosszú ideig gyakorlatilag szem elől tévesztettem őket. E krónikus hiány be nem hegedő sebet ejtett rajtam. Tudom, nem vagyok egyedül: sokan hordják szüleikkel való kapcsoltuk kudarcának keresztjét élethossziglan.)
Két alkalommal voltam házas, s mindkettő, mondhatnám, tragikusan végződött. Az első házasságom miattam futott zátonyra. Húsz évesen mély depresszióba estem, mert az anyám halálát nem tudtam elfogadni, elviselni, feldolgozni. Anyám negyvenkilenc évesen halt meg, rákban. Három hét alatt veszítettem el, pedig éppen azidőtájt határoztam el, hogy meggyőzöm arról, érdemes szeretnie engem. Úgy éreztem, halálával ismét és immár végleg cserbenhagyott, s ezt nem tudtam megbocsátani neki. Vidéki rokonoknál nevelkedtem öcsémmel együtt. Nagyanyám testvére és dédnagyanyám vállalták a két kölyök nevelgetését. A két idős nő szeretete és önfeláldozása csodákat tett, de gyenge volt a fészek. Hiányzott belőle a teljes család összetartó ereje, a férfi jelenlétének biztonsága. Én – a család esze, ahogy mondogatták –, kilenc-tíz évesen már úgy éreztem, egyben a család feje is vagyok. Szorongtam az öntudatlanul rám terhelt felelősségtől.
Tizennyolc éves voltam, amikor apám Budapesten lakáshoz jutott, addig társbérletben éltek, akkor hozzájuk költöztem. Istenem, kamaszlányként hogy vágyakoztam a főváros után, epekedtem, mint egy szerelmes! Mostohaanyám ridegsége hamar megrontotta az örömömet. Nem szeretett sem engem, sem az öcsémet, s ellenszenvét még palástolni sem volt hajlandó. Afféle szimbiotikus kapcsolatban élt az apámmal, féltette tőlünk és mindentől, mely esetleg megbonthatta volna a közösségüket. Siettem aztán férjhez menni, szabadulni otthonról, mely ismét nem volt igazi otthon, és nem választottam rosszul. Ifjú férjem értelmes és melegszívű volt, ráadásul egy jó nevű, jól szituált család tagja. Én viszont, mivel nem tudtam kilábalni a depresszióból, úgy éreztem, nem vagyok megfelelő társa. Inkább elváltam tőle, hogy boldogabb, méltóbb életet élhessen egy egészséges nő oldalán.
Aztán találkoztam egy másik férfival, akiről azt gondoltam szeretem, s szeret engem. Hittem, sohasem fogjuk elhagyni egymást. Közben törött lelkem darabjai végre összeálltak, s ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy egy tanyára költözünk, ahol gazdálkodni kezdtünk. Ott ébredtem rá, mennyire szeretem a természetet és az állatokat. Számomra ezek paradicsomi idők voltak, még ha fizikailag sok nehézséget is el kellett viselnem. (A tanyán még villany sem volt az első időben, s homokos kútjából alig lehetett előcsalogatni a vizet!)
A férjemet, annak ellenére hűségesen és kitartón szerettem, hogy kegyetlen féltékenysége mélyen megalázott. Sohasem adtam okot a féltékenységre. Végül kiderült, egyre furcsább viselkedése valójában a lassan kifejlődő elmebaj jele: paranoid skizofrén lett. Könyörögtem neki, hogy menjen orvoshoz, de hiába. Így én mentem el közös otthonunkból, mert féltem tőle, a betegségétől, a vízióitól, attól, hogy gyakran engem is ellenségnek vélt. Egyszer utánam jött, s csaknem megölt. Mi volt, ami akkor torkomat szorító markát rólam leoldotta, nem tudom.
Éjszaka hagytam el az otthonom, s nem tudtam, hová is mehetnék. Annyira rettegtem tőle, hogy még az országot is elhagytam. Angliában éltem közel egy évig, s csak akkor tértem haza, amikor a rendszerváltozás után a legjobb barátnőm államtitkár lett, és hazahívott: legyek a munkatársa. Sokáig vádoltam magam, mert elhagytam egy beteg embert. Közel tíz évig egyedül éltem, hetet vagy még többet egészen egyedül, vágynélküli létezésben, amelyben arról sem vettem tudomást, hogy nő vagyok. E hét év alatt, nem tudom másképp kifejezni: „égi szerelemben” éltem Istennel. (Ez idő alatt szereztem teológus diplomámat is.)
Az égi szerelem azonban arra tanított, hogy az ember számára éppen olyan fontosak a szeretet földi, mint égi dimenziói. A legnagyobb szeretetiskola, ha testközelből szeretünk: feleségként, férjként, gyermekként, anyaként, apaként, barátként, és sorolhatnám a kapcsolódás számos formáját. Lassan újra felbátorodtam a szeretetre, s reménykedni kezdtem, találok valakit, aki szintén tanult fájdalmaiból, örömeiből, és megtanult szeretni is. Elkezdődött a társkeresés izgalmas és kockázatos időszaka. Van-e nagyobb élmény egy másik ember felfedezésénél, s van-e nehezebb vállalkozás?
Kudarcba fulladt kereséseim történetét nem mesélem el. Ami, a sikertelenség mellett mindegyiket jellemezte: mélyen érdekeltek azok az emberek, megismerésükre őszintén törekedtem. Mindig önmagamat adtam, sohasem hazudtam. Mindegyiküket tiszteltem és tisztelem. Mindegyiküktől kaptam valamit, s remélem, ők is kaptak tőlem valamit, amit nem akarnak eldobni. Mindegyik kísérlet komoly és becsületes próbálkozás volt. Ha valaki tiszteletemre, őszinteségemre nem felelt hasonlóval, az az ő vétke. Én megbocsátom. Nem félek a magánytól sem, csak hiszem, legjobban úgy lehet megélni, megtanulni a szeretetet, ha gyakorlati útját járjuk. Naponta próbának vetjük alá, s megpróbálunk mást boldoggá tenni, ha kell, önmagunk korlátozása árán. Valaki, aki talán azt hitte, gyors örömre tehet szert, ha megismerkedünk, azt írta nekem: élni jöttünk a földre. Én azt mondom, azért jöttünk a földre, hogy szeretni tanuljunk. Lehet, hogy ugyanarról beszéltünk, de az is lehet, hogy egészen másról.
Nem tudom, a Te életed mennyi fájdalmat és örömet rejt, az enyém mindkettőben bővelkedett - talán első olvasatra több a tragikus epizód, de ezeken is múlott, hogy ma az vagyok, aki. Mindig mindenért köszönetet tudtam mondani Istennek. Ma is örömteli ember vagyok, semmi keserűség nincs bennem. Az életet értékelem és élvezem - tulajdonképpen boldog ember vagyok. Van bőven adni valóm.
„Ha az ember élete nem egy üzenet, mit ér akkor bármiféle üzenet."
Szentgyörgyi Albert
Egy nimfa (és egy faun) vasárnap délutánja.
Helyszín: Kisváros, időpont: 2006. január 22., vasárnap. Délután dermesztő szelek törtek be hozzánk, s én aggódva lestem a kívül rekedt életet. A reszketők jártak egyre csak a fejemben. Többek között a szomszéd Maci kutyája, a szomorú fehér kuvasz, mert neki nem jutott egyéb védelem, mint egy kútgyűrű, s abba bizony könnyen beköltözik a szél, ha megunja, hogy odakinn kergetőzzék. De dermesztő betonmagányban él még sok hajléktalan is, kiknek szintén kutyasors jutott, ha nem rosszabb.
Tegnap egész nap mégis vendégváró öröm volt a szívemben. Pezsgett és bugyogott, mint végre kiútra lelt hőforrás. Pedig végül senki sem látogatott meg engem, sőt, a telefon sem csörrent egész nap. Ezért, miután teendőim elvégeztem, géphez ültem, s új világot költöttem magamnak, s tán másoknak is, ha… de hagyjuk most ezt! Inkább azt adom most nektek, mit vasárnapi magányom termett, mely bevallom, édes és érett volt, mint a későnyári kertből szakított gyümölcs – szóval sem keserű, sem savanyú nem volt! Derűs csend volt bennem, várakozással és vágyakozással terhes. De mindkettőben jelen volt a „meglesz” bizonyossága. Csak hinnem kell! Csak hinned kell!
Íme a termés, mely arra hivatott, hogy teleteket elűzze. Gyertek velem a szigetre, ahol fügeérlelő szél fúj, s ahol tengeri sóval fűszerezett a csók is!
A nimfa éneke:
Mondjátok, miért kívánlak remegve,
ti fürtös mellű faunok benneteket!
Gyermekarcotokat, patáitok harmattelítette nyomát keresem,
s torkomban a szívem,
a magnóliaerdőn át.
Ha a bokrok alatt sípotok rikkan,
vérem doboló, barbár táncot jár!
A faun válasza:
Csak jönne erre a rezgő keblű, büszke Trakhéne!
Gránát ajkai közt remegő nyelvem ciprusi édes borra talál.
Recsegő ladikján Kháron menekül már!
Mondj, mit akarsz, én izzó testem övét megoldom
Jaj, nem bírok én most már tovább a tavasszal!
Ne add fel!
„...a Szentírás nélkül, amelynek egyetlen tárgya Jézus Krisztus, nem ismerünk semmit, és mind Isten, mind a magunk természetében csupán sötétséget és zűrzavart látunk.”
B. Pascal
Biztatom magam. (És Téged is!) Tarts még ki! Csak egy kevés ideig, kérlek! Hátha éppen reménytelenséged, gyengeséged idején talál rád, akiből új erőt meríthetsz, akinek új erőt adhatsz. Sok-sok éves fényes magányomra gondolok, melyben nem volt kívánság sem. Csipkerózsika-álmomra. Csak az én álmomban az álmok formáltak engem, változtam a múló időben. Úgy tűnik, lelkem fontos részei mégis érintetlenek maradtak. Ébredésem után ezeken a sor.
Hogyan is gondolhattam, hogy fájdalommentes lesz, amikor az ember a Fazekas korongján formálódik, újraformálódik. Attól, hogy az Alkotó Kéz szeretettel teljes, még rettenetes kín az újraformálódás. Boldog ifjúságom helyett, boldogtalan ifjúságot kell írnom. Akkori öntudatlanságomban úgy sejtettem, a felnőttkor egyet jelent a befejezettséggel. Most ötvenhárom évesen már tudom, szó sincs erről. Változunk és formálódunk a halálunkig – és hitem szerint azon is túl.
Minden nap reménykedem, talán ma akad egy tanulótársam, aki mellém ül az iskolában, ahol szeretni tanulunk. De talán éppen azt kell megtanulnom, hogyan kell egyedül élni, úgy, hogy önmagam megőrizzem, sőt növekedjem, s még mások növekedését is segítsem? Ha biztosan tudnám, ez a lecke, talán megnyugodnék. De addig: szeretni akarok, testközelből! Miért kéne szégyellnem, hogy érinteni, simogatni, ölelni akarok? (Mint ahogy az erről való lemondást sem fogom szégyellni, ha eljön az ideje.) De ma még ezt üzenem: telj meg csend szeretettel, töltődj meg magány szerelemmel! S legyen így minden lélek: Isten, ember és minden iránt! Ne add fel!
Szenvedélyes ember vagyok, számomra a fájdalom és az öröm két szélsőértéke igen távol esik egymástól. Az első betű megismerése óta támadt olvasási szenvedélyem is időnként környezetemet aggasztó, szélsőséges méreteket öltött. Gyakorlatilag minden helyett megpróbáltam olvasni, evés, alvás, s egyéb létfenntartáshoz szükséges igényeim kerültek a távoli jövőbe halaszthatók közé, de legalább is megkíséreltem ezeket megkurtítani, hogy betűéhségemet a legteljesebb mértékben jóllakathassam.
Betűfaló életmódom csak anyám halála után csillapodott, akkor ugyanis minden erőmet arra kellett összpontosítanom, hogy életben maradjak. Sikerült. Halálába belehaltam, de újra születtem, és támadtak új szenvedélyeim is. Az egyikről most vallok neked. Most már nem olvasni, inkább írni szeretnék. Pedig sokáig titkoltam magam elől is, rejtegettem, lelkem legmélyére vetettem, s ha mégis felszínre tört, ezer érvem volt arra, miért kell ismét eltemetnem. De az elhantolt nem volt halott, élt és virult börtönében, s szabadulására várt. Várt? Kiabált és követelt és dörömbölt, és jogait sorolta. Nekifeszült börtönajtajának, rázta a kilincset, falhoz csapkodta testét, fenyegetőzött… mindenáron szabadulni akart.
Amikor már sehogyan sem bírtam vele, a börtön falára vetítettem egy filmet, és kényszerítettem, hogy nézze. Egy kócos, idősödő nő, kialvatlanul, karikás, vörös szemmel számítógépe képernyőjére mered. Már napok óta nem aludt, nem evett. Már régen nem mosakodott, s ki tudja, mikor öltözött fel utoljára. Koszos köpenyébe burkolja elnehezült testét. Ír, ki tudja, mióta. Körülötte elszabadult tárgyai egyre nagyobb teret hódítanak meg, magánya falai közé semmi és senki sem fér be többé, nem gondol olvasóira sem. Hol lehetnek az élők, akikhez valaha tartozott? A telefon csengett még egy darabig, aztán az is felhagyott a hiábavaló próbálkozással.
Egyetlen mondat jár az elméjében: a tökéletes mondat, melyben benne foglaltatik a legnagyobb titok megfejtése. Az egész mindenség titka, az élet és halál, a szépség és a rútság értelmének titka, a legtökéletesebb mondat a létezés értelméről és hiábavalóságáról, a hibátlan üzenet, mely fentről szállt alá. Ő tudta ezt a titkot, de amikor kezét a billentyűkre tette, hogy leírja a mondatot, erőtlen keze lehullott. Ráébredt, hogy őt senki sem szereti, és ő sem szeret senkit. Pedig ez volt élete egyetlen valódi célja, hogy szeressen és szeressék.
Számos történet él bennem, s amint írni kezdek tovább, szinte magától szövődik a mese.
Csupán két hónapja kezdtem írni a "lehullott angyalok" történetét, mely regény a regényben. Írásomban keverednek a fantasztikus és reális elemek, ahogyan hitem szerint életünk szövetében is együttszövődnek a naturalista és szupranaturalista szálak. Ezzel együtt regényem szereplői valóságos szereplők, valóságos korokban és színtereken élik életüket, s teszik, amit hitem szerint tenniük kell: szeretni tanulnak. Ahogyan naplómban erről már szóltam, úgy gondolom, ez földi életünk fő célja. A földön járók nem lehetnek meg a lebegők nélkül, és fordítva. Így van ez jól. Köszönöm mindenkinek, aki a naplómat szóra méltatta. Ők szerzőtársaim, mert erőtlen kezemet emelik, velem gondolkodnak, éreznek és írnak. Köszönöm.
„Más emberré kell lennem, minél előbb, ebben a percben, s más életet kezdenem.”
Lev Tolsztoj
Reggeli áhítat: tudósítás hajnali öttől. Öt óra lesz – gondoltam félálomban. Hamarosan édes csengésbongással jelzi a telefonom, hogy élek. Nem különös, hogy az álomtalan álom öntudatlansága a halált idézi? Nem üzenet-e, hogy csak alszunk majd, ha eljön a nyugovás, tán irgalmas ideje, s felébredünk majd, ha eljön az ideje az újraébredésnek! Ahogy Hamlet kérdezi:
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!Talán álmodni: ez a bökkenő;Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,Ha majd leráztuk mind e földi bajt,Ez visszadöbbent.
Aludni és álmodni… De mit? Derengő öntudattal gyűjtögettem álmom foszlányait, de bele kellett kapaszkodnom a korareggel valóságába is, hisz fel kell kelnem hamarosan. Nem ment. Megint róla álmodtam, arról a személyről, ki oly tökéletesen ölel álmomban, ki álmaimban társam, az idők eleje óta, az idők végeztéig. (Ja igen, tudom, lelkem mélyrétegének férfi-része, animuszom, akivel ily boldogan szeretkezem – s ez sem rossz hír. Vele legalább csaknem teljes a közösségünk.) S mikor idáig értem gondolatban, cserbenhagyott minden próbálkozásom, és elöntött a vágyakozás távoli, ismeretlen kedvesem után. Hol vagy? Meg akartam telni a téli reggellel és meg akartam osztani Veled. Csókra és örömosztásra gondoltam. Ahogyan az eső telítette patak egyre nő, majd folyóvá duzzad, végül elhagyja medrét, úgy tört rám a hiányod. A reggel eseményeit elmosta ez a hiány, csupán Aretha Franklin hangja szűrődött át fájdalmam szitáján. Aretha azt énekelte: Még a reggeli smink előtt mondok érted egy imát – ismered ezt a dalt?
Vannak, akik számára a jeltelen szeretet nem is szeretet. Ők tapasztalni akarnak, újra meg újra. Nekik még az áldozat sem elég, ami pedig, ha önzetlen, a legmagasabb formája a szeretetnek. Így voltam én is drága nagymamámmal hajdan, aki hajnalig képes volt dolgozni értem, de nem volt képes ölelni engem. Akik a szeretetet folyamatosan tapasztalni vágynak, ha ezt nem tehetik, szenvednek. Számukra nyilvánvaló, a szeretet-szerelem a testnek éppúgy öröme, mint a léleknek. És sejtik vagy tudják, hogy az ember, elválaszthatatlan test-szellem vagy test-lélek egység. Átmeneti lény a matéria és a szellemlét határán, híd e kettő között.
Biztosan tudom, mindketten érzéki emberek vagyunk, akik számára az érzékelés, látás, tapintás, ízlelés, s a többi, maga a gyönyörűség. Én ezt teljesen rendben lévőnek tartom, főként, mert a szellemi régióra is nyitottak vagyunk.
Én Ismeretlen Kedvesem, mert Aretha Franklin és a szívem is erre bíztat, mondok érted egy reggeli, vagyis inkább délelőtti imát. Hogy mikor mondom, reggel vagy délelőtt, Isten számára, aki téren és időn kívül létezik, ez persze, édesmindegy. Gyermeki hittel hiszem, hogy Hozzá és Hozzád elér.
Sok-sok éves egyedüllét után nehezen bátorodtam fel a "kapum” ismételt kitárására. De kitártam és sarkig tártam. Újra kezdődött a társkeresés kockázatos és mégis öröm- és reményteli vállalkozása. Aztán következtek a kudarcok. Többszöri sikertelen próbálkozásom után, még mindig van erőm újra kezdeni. Talán azért, mert ezek a kudarcba fulladt próbálkozások egytől egyig becsületesek voltak, melyekben, úgy érzem, kölcsönösen megajándékoztuk egymást. Közben sokat tanultam magamról, s másokról.
A fájdalmak nem kerültek el, de gazdagodtam, s talán írhatom: gazdagodtunk. A végcél persze az lenne, hogy egymás melletti hűségben valakivel közös történetet írjunk. Megírni és végig "játszani" emberhez méltón az utolsó felvonást, melyről nem tudjuk meddig tart, de már "tudjuk", hogy egyszer vége lesz. Bizakodom, hogy már van elég bátorságom arra a fajta szeretetre, mely bizony kiszolgáltatottá tesz, adakozóan felkínálja magát a másiknak, nem mérlegel –, hogy egyik kedves szerzőmet, Pál apostolt idézzem: „mindent remél, mindent hisz”. Gyermeki ártatlansággal leplezi le magát, fedetlen marad a másik előtt, mint az első emberpár a Paradicsomban. Én erre vágyom, és ennek a lehetőségét keresem.
Szeretetre ébredésemben-bátorodásomban az egyik segítőm C. S. Lewis volt egy könyvével. A „Szeretet négy arca” a szeretet különböző megjelenési formáinak titkait kísérli meg felfejteni: a baráti, szülői szeretet, a szerelem és az Isten iránti szeretet tartalmát próbálja leírni. Idézek Neked belőle egy fontos részt, de előbb a háttérről: C. L. Lewis oxfordi irodalomtanárról is el lehet mondani, hogy későn érő típus. Ha jól tudom, hosszú belső küzdelem után, már érett felnőttségben kereszténnyé, és a „megrögzött agglegény” 58 évesen beleszeretett egy elvált asszonyba, akit feleségül is vett. A szerelem szenvedélyes és rövid életű volt, a nő rákos lett, és talán egy év múlva meghalt. (A történet alapján készült R: Attenborough filmje, az Árnyékország.)
Szóval a legveszélyesebb megszületni, az utána következő veszélyforrás szeretni vagy szerelmesnek lenni. Ezzel együtt az életnek egyetlen élhető és érdemes útja van, ez pedig a szeretet útja, és ha lehetséges a szerelem útja. Az idézet következik: "Nincs biztos befektetés. Ha szeretsz, sebezhető vagy. Szeress bármit, és biztosra veheted, hogy megszakad a szíved, de legalább is sebet kap. Ha érintetlenül meg akarod őrizni, ne add senkinek, még egy állatnak se! Óvatosan bugyoláld be mindenféle kis hóbortba, kedvtelésbe, gondosan kerülj minden kötődést; zárd be jól önzésed ládikójába – vagy koporsójába! De ott a koporsóban – ott a biztonságos sötét, fülledt éjszakában elváltozik majd. Nem törik össze, törhetetlen, áthatolhatatlan, megválthatatlan szív lesz belőle. A tragédiának vagy legalább is a tragédia lehetőségének egyetlen alternatívája van: a kárhozat. A Mennyországon kívül pedig csak egy helyen lehetsz teljes biztonságban a szeretet veszélyeitől és izgalmaitól, ez pedig a Pokol."
Ezt pedig én tettem hozzá azidőtájt, hogy Lewis könyvét olvastam, és magam is a szeretni tanulók „bátor” társaságához kívántam csatlakozni. Akkoriban még inkább csak az „égi szerelem” igézett, de biztosan tovább lehetett lépni.
Egész életemben szeretni tanultam. Csúfos kudarcok után, amikor már barlangom bejáratát csaknem teljesen eltorlaszoltam, és halni készültem, a Kegyelem egy sugara áthatolt egy résen, betört hozzám és átjárta a szívem. Összekuporodva, arcom eltakarva feküdtem a legtávolabbi sarokban, de az érintésre mégis lassan, óvatosan felálltam és elmerészkedtem a kijáratig. Időbe telt, míg bátorságot vettem, hogy kitekintsek. Végül vak szemem kinyílt, és én megláttam, hogy odakint minden fürdik a fényben. Akkor hirtelen elhatározással, rettegésemet magamról lerázva, kiléptem a világosságra. Próbáltam megragadni a sugárzó, életmeleg csodát, de rá kellett jönnöm, hogy egyszerre vagyok igen közel a forráshoz – simogatott, dédelgetett, erőt adott, bátorított, melegített, éltetett – és még igen távol tőle. Nem adtam fel a reményt, hogy egyszer egészen közel jutok Hozzá. Tanulok Benne járni, mozogni, beszélni, lélegzeni, egy szóval: élni. Mindig közelebb.
Nem lesz a halál úr mirajtunk
„Soha a nép kívánataira kevesebb tekintetet nem fordítottak, mint olyan időben, mikor állítólag minden a népért történik.”
Eötvös József
The Death shall have no dominion – mondja Dylan Thomas. Ujjongok, s az égi-földi kórus mondja rá: úgy legyen! Ámen!Nem régen tudom csak – vagy inkább sejtem, mi végre az ünnep, s minek az évforduló. Régebben bosszantottak ezek, s puritán darabosságomat igazolta sok hamis ünnepünk és darabokra hullt családunk, melyben csak alig és kényszeredetten állt össze a jeles napokra, egy-két órára a szétzilálódott.
A II. magyar hadsereg doni katasztrófájának évfordulója van ma. 1943. január 12-én kezdődött a küzdelem, melyben a magyar hadsereg nem tudta feltartóztatni az óriási szovjet páncélos túlerőt és felmorzsolódott.Közel kétszázezren estek el ott magyarok, s még többen haltak, ha nem hagyjuk figyelmen kívül az „ellenséges” erők veszteségeit. S számba kell vennünk minden életet. A nagyapám is ott volt a hadsereg alezredeseként, csodával határos módon túlélte a csatát, sebesülten orosz fogságba esett. Ő az a férfi, akit szenvedélyesen és múlhatatlan szeretettel szerettem és szeretek. Belőle szőttem meg nem talált párom képét, hangját, illatát keresem azóta is, s ha hasonlóra lelek, torkomban dobog a szívem.
Pedig időmet, melyet vele tölthettem, rövidre szabták az égi és földi hatalmak. Még öt éves sem voltam, mikor az 56-os eseményekben nemzetőrparancsnokként részt vett nagyapámat először golyó általi halálra, majd életfogytiglani börtönre, s halmazati büntetésként teljes vagyonelkobzásra ítélték. Életem első öt évének férfija belémivódott-vésődött mégis örökre. Szegény apám, merre járt akkortájt, s anyám vele vagy nélküle, nem tudom. Nagyapám viszont ott volt.
A háború utáni években gyümölcsöst, s szőlőskertet varázsolt a dabasi homokra. Kézen fogva jártuk a barackost, magunk mögött hagytuk nagyanyám gyakori pörölését, s a világ többi zaját. Mi ketten. A tavaszi mézes virágzásban, a gyümölcsosztó késő nyárban. Sohasem lépett túl hosszút, tartottuk a ritmust, pedig csak négy körül jártam. Néha felemelt, és én arcomat arcához simítottam, mert engedte, hogy a gyengéd ágakba kapaszkodjam, gyermekkezem tán még virágot vagy éretlen gyümölcsöt is tépett. Micsoda szerelem!Hat év börtön után nagyapám váratlanul kiszabadult, ugyanis egy amerikai kölcsönnek a politikai foglyok szabadon bocsátása volt a feltétele.
Szabadulása után egy évvel meghalt. Gyors szívhalál volt. Végleg elvesztettem. Néhány évnyi közös történetünk mégis elég volt ahhoz, hogy örökre megtartsam.A börtönévek alatt nagyanyám szerelme sem engedte feledni őt. Nem mintha beszélt volna róla. Sohasem emlegette. Egyszerűen vele élt, a távollevővel. Mindenki mást elfelejtett, engem is, aki mellette éltem. Persze becsülettel, szigorú kötelességtudattal gondoskodott rólam, de nem vett észre engem. Befelé élt, izzó bensejében csak ő volt – mi többiek csak árnyak voltunk számára. Nagyritkán látogatásra nyílt a börtönkapu, és én is mentem a nagyanyámmal. Valójában nem is kérdezte, akarok-e menni.
A rács mögül áradó vágyakozás és fájdalom annyira rettentett, hogy a látogatás előtt és után többnyire belázasodtam. Lázas voltam a várakozástól, a rettegéstől, hátha mögöttünk is bezárul a kapu, majd az elvesztés gyötrelmétől. Két szerelmes nő ment be a fogolyhoz ilyenkor. Úgy emlékszem, többnyire csak bámultuk egymást, ha ők beszélgettek is, tudatomig nem jutott el. Közben néha rám tekintett. A szeme olyan volt, mint egy esti tó, mely a nap fényét magába nyelte mind, s most az alkonyatban visszatükrözi. Kérdezett, én meg nyögve-nyelve, dadogva, rettenetes kínban éppen hogy válaszoltam. Nagyanyám ilyenkor egy kicsit rándított rajtam. Később egyre másra szabadítási terveket szőttem, de szövetségesre nem találtam, igaz nem is kerestem. Azután vidéki rokonokhoz kerültem, s így megszűntek a látogatások. Néha álmodtam róla és a börtönről, de sohasem meséltem álmaimról senkinek. 62-ben egy őszi napon kiviharzottunk az iskola udvarára nagyszünetben, s akkor megláttam egy férfit, sötétszürke kabátban. Háttal állt. Rohantam, öleltem. Nem volt ideje megfordulni, s egy darabig nem is akart, vagy nem tudott. Ebben az ölelésben élünk azóta is. Nem lesz a halál úr mirajtunk.
„Minden fölösleges szóval el kell számolnunk egyszer. A kimondottakkal mások előtt, az elhallgatott szavakkal önmagunk előtt.”
Tatiosz
Igen, drágám! Töredékes a nyelvünk és töredékes az értésünk - mégis ajándék mindez. A héber shalom, béke, a mindenséget és a teljességet is jelenti, ami a békességgel eljön, de egyben párbeszédet is jelent. Az eszmecserét, melyben az egymástól elválasztottak a beszéd segítségével vernek hidat egymás felé, s azon próbálnak egymáshoz elérni. A legtöbb kapcsolati kudarcnak a párbeszéd, a beszélgetés hiánya az oka.
De: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, és ideje az elültetett kiszaggatásának. Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a vigasságnak. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. (Ez nem a teljes idézet, csupán részletek a Prédikátor szavaiból.)
Megvan az ideje a sírásnak és megvan az ideje a nevetésnek – mondja tehát a Prédikátor fentről származó bölcsességgel. Én tudom ezt, és meghajtom fejemet, az előtt, Aki jónak látta így rendezni a dolgokat. A tegnap este a sírás ideje volt számomra, nem lehetett a csóké, sem az ölelésé. Én pedig arra vágytam. Gyors, ha lehet, azonnali vigaszra, s mert nem kaphattam, gyermekmódra még jobban sírni kezdtem. Kérem is az én Istenemet, segítse felnövekedni bennem ezt a szeretetéhes (vagy szereleméhes?) és zavarodott, boldogtalan kamaszlányt.
Tanulság: Türelemmel kell várakoznom azokra az időkre és alkalmakra – a szerelem és az ölelés idejére is – mielőtt ezekről végleg lemondanék. Mert ez sem kizárható. Az idő sokkal értékesebb szövetségesünk, mint gondolnánk. Megérleli a dolgokat, és megtermi az alkalmakat. (Vagy bebizonyítja, számos betöltetlen hiányunk ellenére képesek vagyunk méltósággal, sőt elégedetten, örömosztó, fájdalomoldó életet élni.) Talán mégis felnövök valakinek a szeretetében, és valakinek a szeretetére, de végül is a magam erejéből, Teremtőm támogatásával. Hogy ki lesz ez a valaki, Te vagy valaki más, ma még nem tudható. Még az is lehet, hogy visszatérek égi magányomba, s leszámolok mai vágyaimmal. Erre is várni kell, hogy nyilvánvalóvá legyen mindez, mert ennek is, a megértésnek, a tisztánlátásnak is megvan az ideje.
Írok magamról, mert azt szeretném, ha mielőtt a felfedezésemre indulsz, valóban kívánnád ezt az utat. Mit gondolok arról, hogyan kezdjünk bármihez? Teljes szívvel. Másképp értelmetlen. Sohasem tettem másként: vagy egészen, szenvedéllyel éltem, vagy hagytam, elengedtem. Mindig úgy gondoltam, másképp végül megaláz a szó, a tett, a gondolat – mindezt élni csak egész lényemmel szabad. Ezt nevezem én komolyságnak: ugyanazt mondom, amit gondolok és ugyanazt is érzem.
Csak akkor indulj el felém, ha valóban elszántad Magad a megismerésre, ha elszántad Magad arra, hogy fedetlenné légy előttem, ha elszántad Magad arra, hogy rám figyelj egészen, és ha mindezt egész szívedből KÍVÁNOD is. (Hogy mennyi ez az egészen? Hát ez az, amit nehezen tudnék megmagyarázni. Oldalakat kellene szánnom annak, hogy elmondjam, mit gondolok az embert emberhez fűző kapcsolatról, ennek az elemi jelentőségéről, a tartalmáról, a kommunikációról, az érintésről, mindennek a felelősségéről. Ezekre most nincs módom.)
Az érzékenységedben és az intelligenciádban bízom, abban, hogy megsejtetted, nem vagyok könnyű fajsúlyú ember, s megérezted az esetleges kapcsolódás felelősségét. Nem kívánok ugyanis könnyű fajsúlyú kapcsolatokban időt vesztegetni, annál én az időt értékesebbnek vélem. Időben a legszegényebb ez a kor, időt adni másnak az időnkből a legnagyobb ajándék. Csak akkor van értelme ennek, ha ettől legalább az egyik fél gazdagodik, de párkapcsolatban mindkét félnek gazdagodnia kell. Ha nem vagy bizonyos benne, hogy elszántan vágysz a velem való további ismerkedésre, valld meg most ezt könnyű szívvel, s menj tovább!
Megvan bennem az a tulajdonság, hogy a legváratlanabb időpontokban és helyszíneken időpontot és helyszínt váltok. Eltűnik mindaz, ami körülvesz, s én máshol járok, néha visszamegyek a múltba, máskor előre futok. A jövőt én rendezem be, és nem mindig derűs a díszlet. Ezt a hirtelen „ugrást” téren és időn át a legváratlanabb dolgok váltják ki belőlem.
Például ma reggel Demis Russos csodálatos hangja, majd egy ismeretlen olasz dal. D. R. csak egy szerelmes dalt énekelt, de nekem nemcsak a szerelem jutott róla eszembe, hanem furcsamód ismét az elmúlás – az időé és az életé. És eszembe jutott az a néhány mondat a Szent Lajos király hídja c. regényből, melyben a bölcs Pió bácsi arra figyelmezteti nevelt lányát és szerelmét, Pericholét – erről a lelke legmélyére rejtett érzésről a színésznő természetesen semmit sem tud –, hogy hamarosan megöregszenek és meg fognak halni. Perichole még öntudatlanul él, Pió bácsi már nem.
Az utóbbi előtt a létezés egyre mélyebb és rejtettebb titkai tárulnak fel, s ezeket meg akarja osztani azzal a személlyel, akit a legjobban szeret. Égből kapott, földön-megpróbált bölcsességéből táplálni akarja a még éhezőt, szeme kíván lenni a még vaknak, s füle a még süketnek.
Gyakran így érzek én is. Keresem a szavakat a kimondhatatlanhoz, amelyből már sejtek valamit. Igaz, gyakran elbizonytalanodom – mert a szónak hatalma van, s a kimondása nagy felelősség. Ha nem oszthatom meg sejtéseimet – magamat – akkor szorongok, a titkos tudás súlya nyom – és magányosnak érzem magam. Ugye kedves ismeretlen olvasóm, hallasz engem, ugye együtt gondolkodsz velem?
A lelkem egyre derűsebb – ma tiszta, nyugodt tó, csendes és várakozó – s ezt testi virulásnak kell követnie. Szóval, programom egyszerűen az élet, mégpedig a viruló! A program, amelynek kifejtésére most nem vállalkozom, bővelkedik mélységekben és magasságokban, színekben, fényekben és a hozzájuk tartozó árnyakban – egyszóval, célja a teljesség. (Amiről egyébként az a véleményem, hogy el nem érhető e földön. Mégis az egyetlen méltó cél, vágyakozni a teljességre és tenni is azért. Ugye?)
Életem hosszabbik felét én is öntudatlanságban töltöttem, akárcsak Perichole, a perui színésznő. Az ember öntudatra/éntudatra ébredése, hasonló a hajnalhoz. Először csak dereng, alig lehet megkülönböztetni az alkonytól, mégis egyre több kontúr válik láthatóvá, lassan fénnyel telik meg a sötét, majd kénytelen végleg visszavonulni.
Az én hajnalom tehát csupán nemrég, tegnap-tegnapelőtt kezdődött. Mindenképpen negyvenes éveim dereka táján, s most a hajnali derengés állapotában szemlélem a világot, és benne lélekkertemet. Azt már biztosan tudom, hogy eljött a reggel, az ébredés. Ma már tudom, hogy ha csupán egyetlen embert tudunk úgy szeretni, hogy attól az ő élete teljesebbé lesz, már nem éltünk hiába.
Boldogtalan emberekkel találkozom újra meg újra – hol rejtőztök boldogok? Van, ki úgy hordja fájdalmát, mint kitüntetést, s fitogtatja, s úgy fordul, hogy jobban látsszék: nézd nekem mi jutott, s lásd, még élek. A másik görnyed, roskad, s árad belőle a szemrehányás: te sem segítesz nekem. Nem akarsz, vagy nem tudsz. Vannak némán tűrők, kiknek arcán éles árkok árulkodnak, és vinnyogók és kesergők, kis ügyek miatt is rosszkedvűek. Sorolhatnám még, de nem teszem, tudod Te is! Fájdalmas üzenet számomra mind, mert annyira szeretnék segíteni! Boldogtalanságuk, rosszkedvük rám spriccel, letörölni akarom is meg nem is. Talán mégis ennyi kell – s hagyom magamon a jelet, közösséget vállalok. Mert mély gyökerű a bánat is, akárcsak a vétek.
Tegnap felhívott egy harminc körüli nő, segítségemet kérte. Ma elhozza hozzám ő is a fájdalmát. Meghallgatom. Vajon tudok-e bármi vigasztalót mondani? Talán ezt mondom majd neki, mint annak a férfinak, akitől nemrég végleg elbúcsúztam: Én kedvesem, nincs jó válasz a mi életünk nagy kérdéseire – mert, ahogy már mondtam Neked – valami mélyen és véglegesen megromlott. Talán mindannyiunk életében. Nincs értelme a bűnösöket keresni, ez nem a mi dolgunk. A mi dolgunk a megbocsátás, s ha építeni már nem is tudunk, a további bomlás megakadályozása. De talán mégis, mégis van remény a jobbításra!
De hogyan? Így szól a következő kérdés. Olvasgattam régebbi írásaimat, mert lényem széthullott darabjait keresgélem. (Vagy éppen most állok össze teljes egésszé? Darabokra török, és mégis egésszé olvadok a fájdalom kohójában?) Ezt a pár sort találtam, megosztom Veled: “Sebzettek és zaklatottak, de szerető szívűek.Csak úgy tudjuk elfogadni a szembesülést életünk mélyen elkeserítő tényeivel, ha megtanulunk szeretni. És azok tudnak szeretni, akik nem a beteljesülést hajszolják kétségbeesetten. Úgy élhetünk másokért a szüntelen fájdalom ellenére is, ha megtanulunk reménykedni az Atyában, és rábízzuk tökéletes öröm utáni vágyakozásunkat is.” (Bevallom, nem tudom, honnan idéztem, de olyan tökéletesnek érzem az üzenetet, hogy ide kellett írmon.)
Én tehát kérem az Istent, látogasson meg Téged, hogy Te is rábízhasd a tökéletes öröm utáni vágyakozásodat, és kérem az Istent, segítsen nekem, hogy ugyanezt tehessem.
”Ritkán gondolunk arra, amink van, és túl gyakran arra, amink nincs; Ez a magatartás több nyomorúságot okozott már az emberiségnek, mint az összes háború és járvány együttvéve”. Dosztojevszkij
Igenis van örök szerelem. Ó, tudom, nehéz hinni ezt, sőt, talán vannak páran, akik úgy gondolják, a fenébe az örökkel. Az örök is megkopik és elhasználódik, lehet-e rémesebb az eldobhatatlannál! Hiszen, mi az eldobható, mindig jobbra, trendibbre cserélhető komfort korában élünk. Én mégis vágyakozom, s boldog vagyok, ha példára akadok, mely állításomat igazolja.
Vasárnap nagyon igyekeztem, hogy némi rendet tegyek kívül és belül, de valójában álmodoztam és ábrándoztam napestig. Nagylelkűen megengedtem ezt magamnak, s gondoltam jó lenne így ténferegni egy napig vagy kettőig. Történeteket eszeltem ki, és meg nem írt regényeim szövevényes szálait kötögettem és oldozgattam. Alig ért hozzám, mi kívül volt, belül azonban zajlott az élet, áradtak és apadtak a szenvedélyek. Kábult mámorosan bóklásztam, egyszer azonban az addig rejtőzködő fájdalom rám tört, feltépte virtuális életem díszleteit, monológjait és párbeszédeit, a múló időt és jövő időt. Újra jelen lett, és mert túl erősnek éreztem a szívtáji sajgást, felkerekedtem és kimentem Hanneloréhoz és Jánoshoz a tanyára.
Hannelore, húszegynéhány évvel ezelőtt Kelet-Németországból érkezett egyenesen Makóra, nem egyéb szándékkal, mint hogy Jánosunk felesége legyen. Egy árva szót sem beszélt magyarul, János ugyanígy állt a némettel. (Időközben Hannelore jelentékeny jártasságra tett szert a magyar nyelvet illetően, ám János kitartott, eredeti állapotában.) Ez egy afféle szerzett keresztény házasság.
Akadtak ugyanis, akik úgy hitték, két magányos ember, az két boldogtalan ember. És most ne gondoljunk a társas lét okozta jajokra és bajokra! Mert az Isten tudja ám a dolgát. Csak mi mindig elrontjuk, amit Ő olyan remekül kifundált. Tehát, a Papa – többnyire így szólítom – nem tévedésből teremtett férfit, majd látva magányát, nőt. S hogy egy testté tette őket, az korántsem a véletlen műve.
Nos, tudta ezt jól a derék Erőss István is, aki akkoriban, amikor a rendhagyó házassági terv az égben megszületett a kicsiny makói karizmatikus gyülekezet presbitere volt, polgári szolgálatát tekintve német tanár. Hogy német tudását megfelelő szinten tartsa, újra meg újra Kelet-Németországba látogatott, de ezzel nem érte be. Ápolta a testvéri kapcsolatokat is, pedig ehhez abban az időben igencsak bátorság kellett.
Erőss Pista testvér agyában azonnal megfogant a rendkívüli terv, amikor megismerkedett a szabadkeresztény gyülekezet talpraesett diakonisszájával. Jobban mondva, amikor Hannelore egy lelki beszélgetés során, bevallotta végtelen magányát, és félelemét, hogy végleg pártában marad. Akkor a drága Szentlélek azonnal az Erőss testvér elméjébe idézte János testvért Makóról, s keserű, már-már kilátástalan öreglegénységét.Aki azt gondolja, hogy a Szentléleknek derogál ilyen ügyekbe avatkozni, bizony téved. Mert szent ügy ez. Erőss testvér, aki égi ügyekben igen jártas volt, hitte, hogy két magányos ember, még ha ezeregynéhány kilométer választja is el őket, egymásra találhat, ha a kérdéses folyamatba kegyesen az Atya is bekapcsolódik, s az égből szerelmet küld a reménykedő párra. (Vagy valami hasonlót.)
És Erőss testvérnek igaza volt, közreműködését siker koronázta, ezt én is tanúsíthatom. Az első néhány csaknem kegyetlen néma év, a kemény makói parasztcsalád minden ridegsége, és János tulajdonképpeni férji alkalmatlansága ellenére Hannelore kitartott. Sejtem, ebben azért porosz elszántsága, és Mennyei Apukánk bizonyára nem kis erőfeszítése is közre játszott. Noha csak néhány évvel idősebbek nálam, Hanneloreegyfajta pótanyai szerepet tölt be, és János pótapait. Ha náluk töltöm vasárnapomnéhány óráját, bár magányom nem feledem egy percre sem, szeretetük borogatás a szívemre. Jó, ha az embernek vannak szülei.
Törött lelkek
Végre szabadságon vagyok, s végre van időm gondolkodni, sőt gondolataimat leírni, ráadásul van mondanivalóm is. Már részletesen leírtam, hogyan gondolkodom a férfi-nő kapcsolatról. Most csupán annyit: kapcsolati kudarcaink egyik oka, hogy a test került a lélek fölé. Néha megnézek egy csevegő műsort a TV-ben, érdeklődve és egyre rémültebben hallgatom a fiatalokat, akik úgy beszélnek a szexuális aktusról, mint egy kajáról vagy a piáról. Szándékosan nem írok ételt vagy italt. És mint mindennapi éhségük – hisz dolgozik az ifjú test sok készséges hormona – lehetőleg mindennapi betöltésének kétségtelen jogáról. Csajok és pasik eszik fel, zabálják fel egymást, a legtöbb még csupán kamaszkorú.
Úgy vélem, ezért is van annyi törött lélek. Azt hiszik, csupán a test egyesül a testtel, s a jutalom, ilyen vagy olyan mélységű öröm/gyönyör mindkét fél számára. Pedig nem így van, pontosabban: véleményem szerint nem így van. Ilyenkor a lélek is találkozik a lélekkel, egy darabja a kiszakadt testtel távozik, s annak egy darabja titokzatos módon velünk marad. Lekerül a lelki kohóba, a tudatalattiba, a tudattalanba, de ott nem marad veszteg, tovább éli a „saját” életét. Ebből nem következik az, hogy minden olyan kapcsolatomat keservesen bánom, amelyben részt vett a testem is. Nem. De nagyon vágyom a teljes monogámiára, a végleges párkapcsolatra, melyben test és lélek csak a másikra figyel, megelégszik az eggyel, abban tartós örömöt talál, s így lesz a kapcsolat – és az ember – teljessé. (Már amennyire teljessé bármi lehet ezen a földön, de kíméletből, erről most nem írok – hiszen legalább Karácsonykor olyan jó arra gondolni, hogy mégis meglátogatta a Földet a teljes szeretet.) Ez a biztonság visszaadhatja az elveszett fészekmeleget, olyan hátteret ad, melyből az utolsó felvonás – mert mi ötvenesek már abban élünk, tetszik vagy nem –, méltósággal, sőt örömmel végigjátszható.
Örök optimista vagyok. Annyi fájdalom után, legutóbbi kudarcom után, még mindig reménykedem. Van valaki, akinek lelkem, testem – a sorrend fel nem cserélhető –menedék lesz, valaki számára az leszek én is – s még mielőtt végleg leszáll az este egymáshoz hazatalálunk.
A természet ellen lehet cselekedni, lehet törvényeit figyelmen kívül hagyni, ideig-óráig. De ennek mindig ára van. Cölibátusban töltött közel nyolc évemért is fizetnem kell. (Igaz, kincseket is kaptam tőle.) Az elhallgattatott NŐ azonban most feltámadt, és követeli jogait. Igazsága van, mellette áll a természet. Ami mindig egyenes, őszinte. Néhány éve (három?) feltámadt bennem egy szerelemre kész, képes és vágyakozó asszony. Olyan erővel – vele volt a természet! –, mely zavarba hozott. Jung azt mondja, ha személyiségünk árnyaival, démonaival nem nézünk szembe, ezeknek hátat fordítunk, hátba támadnak bennünket. Szembe kellett néznem ezzel az ifjú – legalább is valódi koromhoz képest az – szerelemvágyó nővel. (Akiről még az is kiderülhet, hogy lényem legangyalibb része!) Persze, mindig készen a megzabolázásra.
Szerelem, szerelem átkozott gyötrelem – így a népdal. Átkozott gyötrelem és titok, rejtély és mágia. Aranyköd és izzás, éget és hideg zuhannyal olt, de csak azért, hogy utána méginkább perzseljen. Azt hiszem, még mindig nem tudom – pedig annyit olvastam róla, s napjaim száma, mit tanulmányozásra szántam, de hagyjuk! – hogy a szerelem mitől támad, és mitől múlik el. Lecsap rád, vad szélvész, sodor, és szédültre pörget, aztán váratlanul, szellővé csendesül, elillan, mint egy tollpihe. Eztmindenekelőtt a boldogtalan szerelmeseknek üzenem! Oda se neki gyermekem, hogy majd belehalsz, holnapra lehet, egészséges leszel, mint a makk, főként, ha egyébként is egészséges lelkületű vagy. Csak nevetni fogsz akkor vagy mosolyogni. Ne bánkódj kedves: elmúlik. Higgy nekem!
Én nem tudom elválasztani a szerelmet a szeretettől. Számomra csak az a szerelem értékes, amit átitat a szeretet. Ettől kevesebb lesz benne talán a szenvedély, de több, sokkal több az erő, és sokkal tartósabb lesz. Ehhez kell a társ, aki érti, hogy a szenvedélynél jobb a megtartó szeretet, a megbízható, ha lehet végleges ölelés. Ehhez a fajta szerelem-szeretethez kell a másik, aki tud vágyakozni az után is, ami az övé. Simone Weil írja: Meg kell tanulnunk azután vágyakoznunk, ami a miénk.
A szerelmi érzés pedig a leggyakrabban mágia – Szentiván-éji kaland, varázslat, melyben Titánia a tündérkirálynő olthatatlan szomjat érez a szamárfejű – és sajnos lelkületű, (bár egyetlen szamarat sem szeretnék ezzel megbántani) – Zuboly iránt. Nem szeretem, és talán nem vagy alig ismerem a szerelemmágiát. Ebben a taktikáé, a csábításé a főszerep, a játék gyakran nemtelen, mert a cél a kívánság, a szenvedély felkorbácsolása, bármi áron. És a birtoklás bármi áron: hogy legyen enyém!
Csupán egyszer estem abba a fajta varázslatos szerelembe, mely Titánia érzéseihez hasonló. Abban a szerelemben, ami közelebb áll a mágiához, szintén van erő, de ez az erő nem jó erő. Ez többnyire rombol, éget, de lehet, hogy csak a többi kapcsolatot rombolja és égeti el a pár körül. Végül azonban többnyire ők is áldozatul esnek: a kitörés után csak a pusztítás szörnyű képe marad. Nem kívánom a szerelemmágiát, de kívánom a szerelmet, melyben múlhatatlanul jelen van a barátság, mindig tettre kész az áldozat, és melyben a párbeszédet sohasem váltja fel rideg csend.
Hogy szeretetemet évekig az önféltés és önzés adagolta annak, jószerivel, szeretethiányos gyermekkorom volt az oka. Az első hét-nyolc év tapasztalata, mely oly meghatározó, mondják a lélek ismerői, s nyilván nem tévednek. Ebben az időben a gyermeki lélek úgy működik, mint a legfinomabb, a legapróbb zajt is rögzítő felvevő-berendezés – a felvétel azonban törölhetetlen. A születésem után azonnal egy pincében kötöttem ki Besenyőtelken, ugyanis családom egy részét oda telepítették ki. Anyám, apám zaklatottak voltak egyébként is. Már régen nem volt igazi a szövetségük. Talán csupán azért jöttem a világra, hogy a törékeny kapcsolatot összetartsam. Nem sikerült – s vélem, ez már ott kiderülhetett.
Mesélték, egyfolytában üvöltöttem, s emiatt a kezdetektől gyilkos indulatok vettek körül. S lehet-e ezen csodálkozni? Három család volt összezsúfolva a jókora borospincében, melyet a csecsemő jelenléte még elviselhetetlenebbé tett. Anyámnak nem volt teje, én meg éhes voltam, és nyilvánvalóan kétségbeesett. Megszületni egyébként is megrázó élmény, de ennél azért nyilván jobbra számítottam.
Későbbi nevelőanyám, nagyanyám testvére, állítólag, hónapokon át kialvatlanul sétált velem fel és alá, mert ha letett, azonnal rázendítettem. Így megmentette az életemet, s nem is először.
Besenyőtelek pincéje mégis később az elveszett édenné lett számomra. Szabadulásunk ugyanis magányom börtönkapuját nyitotta ki. Hosszú időre elvesztettem azt a személyt, akinek melegében bimbózó lényem fejlődhetett volna. A kitelepítés után nevelőanyám nem jöhetett velünk. Ő nagyapám dabasi házába költözött dédnagyanyámmal együtt. Én meg szüleimmel tartottam anyai nagyanyámhoz. Elvesztem. Megkezdődött magányos bolyongásom kora.
Nos, talán így kezdődne a Gyermekévek című vagy inkább tartalmú könyv, ha megírnám. Minden élet rendkívüli, csak meg kell látni rendkívüliségét. Számomra odüsszeiám páratlan tapasztalat és élmény, a világ és önmagam megismerésének lehetősége. Nincs semmi, amit visszamenőleg meg kívánnék változtatni, nincs, amiről azt gondolom, bár ne kellett volna megérnem. Testemre szabott fájdalmakról, próbákról tudok, s még nincs vége.
Úgy tűnt, egy időre meg is keményedtem, hogy kiálljam a szeretetlen létezést. Akkoriban azt hittem, a megsebzett, magányos gyermek már rég nem él, vagy felnőtt vagy meggyógyult. Tévedtem. Mert furcsamód, egy idő óta újra meglátogat engem, ha elfeledkezem lelkem legtitkosabb kapuit lelakatolni. Egyszerre csak előjön, még mindig csak 6 éves vagy talán tíz. Már nem bánom, hogy tudok róla. Megpróbálom legalább én megszeretni, elfogadni. S közben titkon arra vágyakozom, hogy a karjaiba vegyen egy nálam erősebb, gyengéd lény, aki megvéd és megvigasztal. Ilyenkor arra vágyom, hogy az éjszaka ne magányban találjon, hanem valaki ölelésében. Mindenki arra vágyik, hogy feltétel nélkül szeressék és elfogadják. Így vagyok ezzel én is, és Te is, biztosan tudom.
Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz:”
Lukács 2,10
Nincs Karácsony a szívemben! Először végtelen önsajnálattal tölt el a felismerés, aztán meg legyintek: Jaj, mint egy magyarnóta szöveg, olyan rémes! Jobb lenne mégis valóban elcsendesülni, s keresni a betlehemi csillagot, hátha mégis feltűnik! Vagy hinni, ott tündököl fenn a borús égen. Hinni, hogy megszületett a Megváltó, még ha meg is öltük a napon, amikor lábaihoz kellett volna hullnunk, telve örömmel és hálával. Mert íme az ember! Nem, most nem Őrá gondolok, aki a kereszten az ősfájdalmat kimondta: Uram, Uram, miért hagytál el engem! Hanem rád gondolok és magamra. Meg arra, hogy így is érdemes. Uram, Uram, jöjj vissza hozzánk, végy le a keresztről, ölelj Magadhoz minket!
Nagyon közel állok hozzá, hogy felhagyjak a társkereséssel. Talán csupán csak küzdelemre termett lényem ösztökél még. Tudom, ez a kor nem kedvez a kapcsolatoknak. Csak úgy termi a szingliket és magányosakat. Mert még az épnek tűnő kapcsolatokban is magányos lelkek vergődnek gyakran. Sőt! A társas magánynál semmi sem gyötrelmesebb! Még szeretnék a fájdalom szigetének egyik csücskén boldogságszigetet teremteni, majd őrizném azt talán erre rendelt angyalokkal. Valakinek, vagy többeknek, barátoknak és küzdőtársaknak felkínálni lakhelyül. Néhány hónappal ezelőtt visszavonultam, hogy könyvet írjak. Egy fejezetnyi írássá lett, sok fejezetnyi még csak gondolattá. Közben oly szomjasan éltem, de hogy szomjúságom feledjem, most vágyam másokat itatni. Hát ilyen nehéz.
„Az antikrisztusi létrontás nem történeti tényezők, nem az értelem, a tudás, az erkölcs, a hatalom, az emberi intézmények, a vallás ellen, hanem a szeretet ellen irányul.”
Hamvas Béla
Palackposta levelek: Egy olyan világban élünk, amelyben alaposan összekuszálódtak a viszonyok – makró- és mikroméretekben egyaránt –, s a létezés színpadán egyre nagyobb a zűrzavar. Mellékszereplők főszerepeket bitorolnak, és a szörnyű hangzavarban mindenki igényt tart mondanivalójának elfogadtatására, és igazának minél hangosabb kifejtésére. Legfeljebb nem hallja, hogy neki ki és mit mond. A posztmodern zűrzavarban minden elmegy, minden OK, ugyebár. Én pedig azt mondom: nem. És kapaszkodót keresek és keresem a halk, szelíd hangot, mely kiválik a Barabást kiáltók üvöltéséből. Szeretnék én is halk, szelíd hang lenni, s magam is kínálom a kezem. Ha gyengébb vagy nálam, ragadd meg! Amikor gyengébb vagy, kapaszkodj belém, és engedd, hogy gyengeségem idején én is ezt tegyem. Ez lenne ugyanis az az ideális kapcsolat, amelyet keresek.
A szexualitással átitatott egyenrangú férfi-nő szövetség a legbensőségesebb kapcsolat ember és ember között. Iránya az össze, az egymás felé közeledő, míg a másik hasonlóan alapvető kötelék, a szülő-gyermek viszony iránya a szét, az egymástól távolodó. Már amennyiben ezek a kapcsolatok egészségesen fejlődnek. A születéstől elindul a gyermek leválása, és akkor teljesedik ki, amikor maga is belép egy intim kötelékbe egy másik neművel.
A férfi-nő kapcsolat a szövetségkötéssel veszi valójában kezdetét, amikor mindketten, egy akarattal döntenek arról, hogy megkísérlik lebontani mindazt, ami énjüket egymástól elválasztja, az ideális eggyé válás érdekében – hogy legyenek ketten egy testté. Ami azt is jelenti: egy lélekké. Nos, a sorrend. Nem mindegy, és nem felcserélhető. Most is fáj a szívem, ha elsietett örömeimre gondolok, ami nagy öröm volt akkor és ott, később nem az lett-e gátja egymásra találásunknak? A megtörténtet meg nem változtathatom, csak remélhetem, hogy bölcsebb lettem, s mert amit tettem mindig egész szívemmel tettem… tán ezért megbocsáttatik.
Ahol születés van, ott fájdalom is van. Ahol fejlődés van, ott is. A kapcsolat akkor egészséges, ha egyben a két fél fejlődéstörténete. Törvényszerű a folyamatot kísérő fájdalom, mely akkor is jelen van, ha rejtett a kívülállók, nem ritkán a főszereplők számára is. (Természetesen van egészséges, hasznos, és létezik egészségtelen, haszontalan fájdalom is. Utóbbit fel kell ismerni, és ki kell küszöbölni, mert a kapcsolat ellen támad, rombolja, a fejlődés gátja.) A fájdalom ellen mindenáron tiltakozók hamarosan, önmagukat féltve és csalódottan befejezik a próbálkozást.
A kitartás ma egyre ritkább. Használt helyett újat veszünk, s "különféle jerekekkel próbálkozunk" – ahogy Karinthy mondta. A bibliai teremtéstörténetet mindenkinek ismernie, sőt tanulmányoznia kellene, hiszen kapcsolat-lélektani alapszituációt ír le, nem csupán a férfi és nő viszonyáról, hanem e kettő Istenhez való viszonyáról is, és még sok minden másról. Például a személyiségünk árnyékával, az árnyékszemélyiséggel való nexusunkról is. Tegnap azt mondtam Neked, meggyőződésem, hogy létezik egy egészséges szereposztás a párkapcsolatban, és ez a férfi dominanciáján alapul. Majd a kissé humoros lovak a szekér előtt példával illusztráltam. Bár mindenki úgy látja, a két ló együtt húz, a szekér egy irányban halad, de mindig van egy vezérló. Ha nem így lenne, az indulás is nehézségekbe ütközne, s könnyű elképzelni az út viszontagságait. Nézd a meg a házasságok – és másfajta társadalmi kapcsolatok – többségét, a kétfelé, többfelé húzás eredménye oly nyilvánvaló.
Éva az édeni csendben meghallotta a Kígyó hangját, s rá figyelt. Honnan jött a hang? Ez a kérdés számos teológust kényszerített már térdre, elsősorban azért, mert az elfogadható teológiai rendszerek számára a kígyó jelenléte, botrány a tökéletes Paradicsomban. A kérdésre adott válasz pedig, többnyire egyszerűen blaszfémia. A rossz pedig megjelent már ott a teljességben, talán mert a „teljességből”; sem hiányozhat a kétkedés, mely arra ösztönöz, hogy kérdéseket tegyünk fel, s megkíséreljünk válaszolni ezekre. (S tudta ezt az Isten nagyon jól, és így is vállalta a teremtés kockázatát. Vagy kényszerét?) A hang belülről jött, a tökéletes, akkor még halhatatlan asszony bensejéből. Önmaga árnyékszemélyiségének hangja volt, amit, fel kellett volna ismernie, majd el kellett volna hallgattatnia.
Éva azonban egyedül volt, így egyedül döntött. Hol volt éppen Ádám? S a magára maradt asszony miért nem kereste meg Ádámot, miért nem vonta be a döntésbe? Ádám pedig naponta beszélt az Istennel, s nincs okunk kételkedni abban, hogy az asszonnyal is, kéznél volt tehát a tanács. (Később aztán, amikor Éva az almát férjének kínálta, neki sem állt szándékában megtudakolni a Gazdát, jó-e ez így.) A magányos Éva nem volt képes megbirkózni a belső hanggal, azaz önmaga árnyékszemélyiségével. Fel sem ismerte. Egyedül döntött és rossz döntést hozott, mely mindkettőjükre végzetes hatással volt. Megroppant a szövetségük egymással, sőt Istennel is.
Ádám a teremtésben első, helye meghatározott. A szimbolikus teremtéstörténet szerint – Isten szándéka szerint – a szövetségesek, tágabb értelemben a család papja, azaz szellemi irányítója. Iránymutató, vezető, aki kezében a felelős döntés, és aki elsőként és elsősorban vállalja a döntés következményeit. Nincs egyedül azonban, ha Istene és Évája is van. ”Azután az Úristen az emberből kivett oldalcsontból megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: "Ez már csont a csontomból és hús a húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből lett." Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz. Mind az ember, mind az asszony meztelen volt, de nem szégyenkeztek egymás előtt.” (Idézetek aTeremtés Könyvéből.) A felelős döntésben és mindenben Ádám elsődleges tanácsadója lehet Isten, elsődleges segítője lehet Éva, aki a testéből-lelkéből kivált, végül vele egy testté lett lény. Része, akivel csupán együtt lehet egy, azaz teljes személyiség. Így ebben az egyesült állapotban hasonlítanak legjobban Teremtőjükre.
A nagy Ő, és a thermodinamika 2. tétele. Álmaim férfija egyszerre gyengéd és erős, és persze őszinte, egyenes és következetes, mint maga a természet. Mindig bizalommal belesimulhatok ölelésébe, tudom, megtart, betakar és védelmez, ha kell, tán még önmagamtól is: ő az én szövetségesem, holtomig, holtáig. Lehet, hogy ez manapság ciki, és röhejes egy 53 éves kétszeresen elvált nő szájából, de így gondolom. Igen, éppen így, s az lesz a párom – ha lesz -, ki maga is így gondolja.
A thermodinamika 2. tétele szerint, a magukra hagyott dolgokra káosz, majd megsemmisülés vár. (Ez egyébként egyik legfontosabb isten-érvem gondolkodók számára.) A tétel egyetemesen igaz: igaz a matéria és a szellem/lélek területén. Nézz csak meg egy magára hagyott házat, vagy nézd meg a magukra hagyott kapcsolatokat! Hogyan hullnak szét, ha a szeretet és a gondoskodó figyelem nem tartja őket össze, nem korrigál, nem visz új erőt az erőtlenbe, nem gyújt új tüzet, s nem vigyázza, hogy el ne aludjék.
Nézd a magára hagyott kertet, először a kultúrnövényeket gazok támadják meg, végül teljes uralmat vesznek, a kert vad dzsungellé válik, majd sivataggá! Pedig ott a természet gondoskodó ereje is megpróbálja életben tartani a magányost, mégis csak lassabb, de megállíthatatlan a folyamat. Nézd az Isten mily türelemmel, mily jól olvasható, egyszerű képekkel oktatja teremtményét, hogy el ne vesszen, de mi mégis vakok vagyunk, a romlást meg nem látjuk!
A létezésnek pedig a legsebezhetőbb, legromlandóbb szövete, legértékesebb része maga az ember és kapcsolatai. Erre kell a legjobban vigyáznunk. Kívánom nagyon, hogy ha majd találkozunk – egyre kevésbé hiszem, hogy ez még ebben az életben megtörténhet! – akarj vigyázni rám – és én is Rád. Igaz, hallatlan erőfeszítést kíván az embertől önmagán túlnézni és túllépni. Az ego farkaséhséggel követeli jogait, s ha nem vagy óvatos, mindent felzabál. Meggyőződésem, hogy földi létezésünk egyik legfontosabb tantárgya éppen az ÉN-nek a háttérbe szorítása mások javára, s a férfi-nő kapcsolat a tanulás egyik fontos színtere lehet.
A szex-éhségről és egyebekről csak gondolkodóknak: Gondolkoztam, elküldjem-e Neked az alábbi levelet, ami olyan szempontból sajátos, hogy egy konkrét férfihoz íródott. De számomra is fontos ez a levél és előzménye, mert módot adott elgondolkodnom egy jelenségről, majd megfogalmaznom ezzel kapcsolatos gondolataimat.
Hogy a netes párkeresést választottam – egyébként, mi mást választhattam volna? – már többször is megbántam, de azt is el kell mondanom, rájöttem, hogy számos lehetőséget rejt magában – és nemcsak a társkeresés terén. Hogy csupán egyet említsek: míg az ember másokat megismerni igyekszik, előrehalad az önismeretben is. Ha találkozik emberekkel: talán némi emberismeretre is szert tesz. Azt mondom, némi, mert a megismerés korlátait is látom, de valamilyen szintű ismeret birtokába jut, ha figyel. És nem utolsósorban egyfajta társadalomismeretre is szert tehetnek a komolyabban szemlélődők.
Számomra már az is tanulságos volt, hogy elsősorban három korosztály írt nekem: a nagyon fiatalok (23-30-ig) a középkorúak (40-esek, ritkábban) és most egy ugrás, az idősebbek (60-64-ig) Hol maradtak az ötvenesek? A 20-asoknak eleinte úgy válaszoltam, mintha gyermekeimnek válaszoltam volna, ha rájövök, hogy anyjuk korú hölgyekre vadásznak. (Később leveleiket egyszerűen válasz nélkül hagytam.) Végül a jelenség nem új: az érett nő az ifjút okítja, s talán nemcsak a szexre, engem mégis meglepett, és alapvetően disszonáns dolognak tartom. A fordítottját is, amikor ifjú nők apakorú férfiakkal múlatják az időt. Az egyik kedves ifjú férfi bevallotta, imádja a szép nőket, és sohasem tud betelni a szexszel, egyik ágyból a másikba veti magát. Nem tudja, mi hajtja. Közben szereti a feleségét, s el sem tudja képzelni az életét nélküle.
Válaszom e boldogtalannak:
"Kedves B! Egyáltalán nem lep meg, amit írtál. Nem tudom, Téged meglep-e, hogy tapasztalataim szerint nagyon sok férfival jársz közös cipőben, sőt, ha a képletet még egy kicsit tágítjuk: alig van férfi, akinek ne lenne hasonló, kielégíthetetlen "éhsége" valamire. A másik nemben is vannak "esetek" persze szép számmal, s hogy miért – arról elmondom a gondolataimat. Nem kívánom, hogy ezeket igaznak, magadra is érvényesnek tekintsd, sem azt, hogy ezekkel egyet érts velem. Ezek az én gondolataim, az én véleményem, tévedhetek sok mindenben. Általánosságokat fogok mondani, hiszen Téged nem ismerlek. Ha már évek óta lennénk őszinte kapcsolatban, akkor is csak azt mondanám: ismerkedünk. Valójában ezen a földön az ember számára nincs semmi teljesen megismerhető, még önmaga sem, és nincs semmi az ember számára, ami teljes lenne. (Ha filozófia távol áll Tőled, lehet, hogy már most abbahagyod! :o)
Miből fakad az ember éhsége, szomjúsága, folytonos vágyakozása – erre a nem könnyű kérdésre próbálok válaszolni, mégpedig a lehető legrövidebben, de máris kifutok az időből! Remélem, világos, az "éhség" szót itt a legtágabb értelemben használom. Éhesek vagyunk az elismerésre, az intimitásra, a fontosságra, a szeretetre és a szerelemre, szexre és ételre.... és tovább. Szóval: a Te (felfokozott) szexéhséged is éhség, de vajon kielégíthető-e – ez a kérdés. Hogy valójában szexéhség-e vagy valami más van mögötte, ami hajt? És kérdés, hogy az időleges kielégítésnek, kielégülésnek mi az ára? Mert mindenért, amit kapunk, elveszünk, cserébe adnunk kell valamit, még akkor is, ha ez azonnal nem is válik nyilvánvalóvá. De kérdés, az is, hogy éhségünket, nem lehet-e egyszerűen tudomásul venni, és viselni, mint életünk – természetes – velejáróját. Ami most következik – véleményem szerint – igaz Rád és rám, igaz mindannyiunkra.
Az ember elesett, elidegenedett, tudatlan, magányos, romlott, nem szabad, mélységesen szorong, énközpontú, kapzsi, szerepeket játszik és álarcot visel, és kétségkívül mulandó. Az ember jelen helyzete tehát boldogtalan. De nem teljesen: ebben a helyzetben is találkozik – sohasem teljes értékűen – a fent felsoroltak ellentétével: légy szíves, helyettesítsd be! És képességet kap a továbbélésre, vagy az életösztön foglyaként tovább él.
A fenti fájdalmak között a leggyötrelmesebb a végesség állandó tudata, hogy meg fogunk halni, amivel a mi korunk különösen nem szeret szembe nézni, vagy ha igen – euthanázia– csak részlegesen, közel sem abban a mélységben, ahogy a téma megérdemelné. Na most jön a "lényeg": A Te éhséged – szerintem – félelemből fakad. Talán egyenesen elnyomott halálfélelem. Amíg szeretkezünk, a mámorban nem félünk, ugyanakkor át is éljük – az elveszek, eltűnök, felolvadok (a másikban) érzését. Meghalok, majd újjászületek. Ez egyfajta mámorállapot, kikerülése a jelen nyomorúságának - lehet ajándék az ember számára, de lehet a másik megalázása, a szexualitás – és általa az "emberi" – tudatalatti megvetése. (Gondolj csak a káromkodásokra: miért emlegetik főként azt az aktust, mely véleményem szerint eredendően az egyik legteljesebb örömforrás.) Igen: örömforrás. De ennél sem lehet fulladásig inni, főleg nem mások rovására. Miközben ezt teszed, nemhogy szomjad oltanád, még szomjasabb, még kielégületlenebb leszel, s bizony egy másik embert tehetsz hosszabb-rövidebb időre szerencsétlenné, megalázottá – s Te sem leszel boldog.
Ha elég őszinte vagy magadhoz, meghallod a halk, szelíd hangot belül, aki azt a tanácsolja, elsősorban a magad méltósága, épsége miatt: ne tedd!
Mi a megoldás? Magam és minden éhes számára: Az éhség tudomásul vétele, és ha lehet felfedezése a valódi rugóknak. Annak tudata, hogy minden ember osztozik ebben az érzésben - s ez már szolidaritásra kell, hogy ösztönözzön. Annak a vigasztaló tudata, hogy néha - ha nem mások kárára tesszük - éhségünk mégis csillapodik, hogy életünkben is úrrá tudunk lenni önző életszomjunkon.
Én nyilván sajátos, hitből fakadó választ is adok ezekre a kérdésekre. Nem vagyok kétely nélkül, a gondolkodó hívők közé tartozom. Hiszem, hogy hitem el nem választ senkitől, inkább összeköt hitetlenekkel és másképp gondolkodó más vallásúakkal: reményem szerint minden szenvedő – s a alkalmilag éppen boldog – emberrel. Így Veled is."
Ismeretlen kedvesemet várom szüntelen. Néha úgy tűnik, alakot ölt, hangja van, és érzem a közelsége illatát, sőt már az is megtörtént, hogy megölelt engem, aztán tovatűnt, mert csupán káprázat volt. Én meg várakozom, talán halálomig.
Holnap hétfő lesz, és Te talán éppen hétfőn lépsz be hozzám először. Vagy vasárnap. A reggeli ködben velem szemben futsz, lassítasz a közelemben, majd megállsz. Rám nézel, és egyszerűen ezt mondod: Nahát, csaknem elfutottam melletted! Aztán továbbmegyünk együtt, de most már nem futunk, csak sétálunk és beszélgetünk.
Még mindig teljes bizalommal várakozom. Az ajtóm sarkig tárva, rányitva lényemre, életemre. Mintha egy barátomat várnám, akit régóta ismerek ugyan, de aki egy időre távol került tőlem. A fizikai távolság azonban nem gátja a barátságnak. A szerelem többnyire nem éli túl a távolság próbáját. Vélem, mert éhesebb annál, szüksége van éhsége folyamatos csillapítására, ha nem, más táplálék után néz.
A barátság nem ilyen. A barátságban rejlik a legtöbb szabadság. Mégpedig a szó legteljesebb értelmében. A barátság úgy tud elengedni, hogy mindig kész a visszafogadásra. A barátság megértő és áldozatkész. Honnan ez az irántad táplált érzés, Kedvesem? Fogalmam sincs, egyszerűen azt szeretném, ha ilyen lennél. A barátom is, talán mindenekelőtt a barátom, aki méltó a bizalmamra. Mert bennem is él a bizalom. Semmi sem tudta kiirtani belőlem.
A bizalom természete nagyban hasonlít a teljes szeretetéhez, ha egyszer megszületett, éli életét: bízik. Kevesen éltek vissza a bizalmammal, s ha mégis megtörtént, úgy éreztem, a valódi vesztes a visszaélő volt. Ezzel ugyanis egyetemes értéket rombolt, s önmagának is ártott. A bizalom az emberi kapcsolatok nélkülözhetetlen tartozéka.
A barátság a férfi-nő kapcsolatban, a szerelemben is nélkülözhetetlen. Második házasságom kudarca ettől (is) volt oly végzetes és elháríthatatlan. Nem voltunk barátok. Amikor Z-ben lassan, de megállíthatatlanul kifejlődött a skizofrenia, nem volt miből táplálkozzék a kapcsolatunk. Talán a paranoia éppen az a betegség, mely a lélek betegségei közül a legvégletesebben fejezi ki a bizalomhiányt – ebben csak ellenségek, összeesküvések és csapdák vannak. A kapcsolatok meg a szövetségről és bizalomról szólnak, pontosabban arról kellene szólniuk. A párbeszédről: mondd, engedd, hogy értselek.
Magányos hétvégéken, vagy másoknak együttlétet ajándékozó ünnepek alatt, tanulhat az ember a legtöbbet arról a fájdalomról, amit egyedülléte okoz. Fontos megismerni ennek is a szerkezetét és tartalmát, a gyökereit, szélét és hosszát, mert csak azt tudjuk megszelidíteni, amit megismertünk. A megismert erő, lehet nagyhatalom, többé nem vehet teljes uralmat rajtunk.
Persze, az alapvető kérdés az, hogy sikerül-e ezt a fájdalmat valahogyan átalakítani, s ahelyett, hogy lelket felfaló, befelé agresszív, erőt elvonó életérzéssé váljék, hasznosítani. Azt mondod, a fájdalomnak nem lehet haszna? Én azt válaszolom erre: egész életemben azt tapasztaltam, hogy fájdalmaimból tanultam a legtöbbet.
Te azt kérdezed, hogyan tanulhat abból az ember, ha például fiatal anyja rákban meghal? Például megtanulhat szembenézni egy ténnyel, a halál valóságos és jelenvaló tényével. Gondolkodhat arról a fájdalomról, és esetleges értelméről, értelmetlenségégről, ami mögötte támad. Miközben gondolkodik, észrevétlenül olyan készségeket szerez, melyek egy másik szituációban hasznára válnak, talán amikor valakit vigasztalnia kell, vagy ha ismét szembe kell néznie a megváltoztathatatlannal.
Az ünnepi vagy vasárnapi magányosoknak üzenem: keressék az élőket! Azokat, akik körülöttük élnek, és vágyakoznak arra, hogy megszólítsák őket. Ott vannak, és ma még várakoznak. Élnek és talán szenvednek, máskor meg örülnek, ahogyan legtöbben mi magunk is. Hiszem, az életnek és benne a szenvedésnek is van értelme. Ha végképp nem találsz valakit, aki – véleményed szerint – örülne neked, felhívom a figyelmedet a várakozó, vágyakozó és magát szeretésre újra meg újra felajánló természetre. Állatok, növények: ők is élnek. Gyönyörködj bennük, s ha lehet, tégy valamit értük.
Álmaink nem kacatok. Vágyaink sem, amennyiben éppen annyira vágyakozunk ajándékozni, mint ajándékot birtokolni.
Mi az álom? Nálam bölcsebbek is csak tanakodnak, egyvalamiben azonban mindannyian megegyeznek: lényünk legrejtettebb rétegeiről tudósítanak, ha… ha komolyan vesszük őket. Ne gondolj semmiféle babonára, álmoskönyv bölcs tanácsaira! Nincs álmoskönyv, mely megfejthetné álmaidat, egyedül csak Te lehetsz legbenső titkaid, legmélyebbről érkező üzeneteid megfejtője. Egy zsidó mondás szerint a meg nem fejtett álom, olyan, mint egy Istentől kapott felbontatlan levél. Barátnőmmel gyakran beszélgetünk álmainkról, segítjük egymást a benső úton.
Az sem ritka, hogy elengedjük a titkos üzenetet, majd várunk, talán érkezik hamarosan egy másik, melyben benne lesz a rejtjel kulcsa. Ma a szerelemről álmodtam. Álombéli párom valós személy képében jelentkezett, egy ifjúkori, plátói kapcsolatot idézett fel, de ennek nincs jelentősége. Egy kiadói munkatársam, akkor még csak írópalánta, ma már író, múzsája voltam, legalább is élete egy különös és izzó szakaszában, amikor minden változott körülötte és benne. Éppen túl volt egy kárászéletű házasságon, aztán szinte nyomban újranősült, és ott voltam én is, az évekkel idősebb, de mégis vágyat keltő és elérhetetlen. (Az ifjú írópalánta tán éppen a NŐ-t magát tanulmányozta oly buzgón, amikor egymás közelébe sodródtunk.)
Lelki-irodalmi szerelem volt, betölthetetlen vágyakkal terhes, attól mégis éterien könnyű - nem is kívántam többet, nem a közel tíz évnyi korkülönbség miatt, hanem, mert mindketten házasságban éltünk. Nem régen egy újságban olvastam róla, nyilván ezért lett szereplője hajnali álmomnak. Jelentősége talán annak van, hogy milyen „tökéletes szerelem" az álmodott. Álombéli szerelmemben ugyanis karcolásmentes boldogságot éltem át. Talán arra mutat, hogy bennem van ennek a szerelemnek a képessége, csupán tárgyára, pontosabban alanyára vár. Sajnos, lehet, hogy hiába. Mert elmúlt már a "szerelem ideje", melyben test és lélek a kapcsolódásra éhesen vár és kész, mert a természet is mellette áll, és a segítség így olyan erejű, mint maga a természet.
Valószínűleg ilyenfajta erő kell az ego felbontásához, ahhoz, hogy a két „elszakított”; lény, legalább ideig-óráig egymásba fonódhasson. Talán éppen ez a "kimozdult idő", mely miatt nem sikerül társra találnunk. De született optimista vagyok, aki hiszi, hogy még a kimozdult idő is legyőzhető. És Te? Még hiszed?
Elefántprobléma
Nincs általános elefánt, csak egyedi, úgy is mondhatnánk, hogy nincs két egyforma elefánt. Többek között ezt is Jungtól tanultam. Meg azt is, hogy „Ám ha nem volna általánosság és szüntelen sokféleség az elefántoknál, akkor az egyszeri, individuális elefánt is szerfölött valószínűtlen volna.” (Tudom, a probléma kifejtéséért másokhoz is fordulhattam volna. De mert felettébb érdekel a lélektani aspektus, így Jung, a lélek kitűnő ismerője, többnyire nagyon is megfelel nekem.)
De térjünk vissza az elefántokhoz, kikben számtalan általános vonás is felismerhető – ha gondosan szemügyre vesszük őket –, mindaz ugyebár, mitől bátorságot kapunk, hogy elefántnak tituláljunk valamit, ami annak látszik. Nos, aki ma nincs filozofikus hangulatban, jobban teszi, ha rövid eszmefuttatásommal magamra hagy. Én azért folytatom, mert remélem, mégis lesznek követőim a temérdek beigli, rántotthal, s egyéb karácsonyi étek és ital elfogyasztása, valamint a családi zsivaj fárasztó (örömteli) árama után, mellett és esetleg közepette.
Ha pedig valaki még szent karácsony napjaiban is egyedül múlatja óráit az ünnepnek, de van kedve egy kis elmélkedésre, bátran kövessen engem, csatlakozzon a nagy gondolkodók elszánt seregéhez. Hagyja szárnyalni szellemét, ahogy én is hagyom, s jutalma el nem marad.
De miről is beszéltünk? Az általános elefántról, ami ugyebár, megegyeztünk ebben, nem létezik. Azonban az általánosnak igen nagy a haszna. Míg a különös megismerésre, kutatásra sarkall, az általános teszi lehetővé a tájékozódást, ösvény a megismeréshez. Felettébb hálás vagyok a Teremtőnek, hogy lehetővé tette számunkra a megismerést, mert enélkül a létezés viselhetetlenül unalmas volna egy tudattal rendelkező lény számára. Sőt, mi több, egy kaotikus környezetben ez a lény, tájékozódása pont híján, ki sem fejlődhetett volna. Ráadásul, az ismeretlenben éppen a megismerés – számomra káprázatos – lehetősége teremt állandó feszültséget, s válik mozgatórugójává a fejlődésnek. (Érzékelhetően lelkesült vagyok, ugye?)
Magam, immáron ötvenhárom évesen, változatlan kíváncsisággal élem életem. Semmi sem tudott eltántorítani attól, hogy a megismerés rögös útját járjam, sem orrbaverés, sem gáncs, sem vizesárok, sem gödör, s sorolhatnám még a rémtetteket, galádságokat, s veszélyeket, melyek felfedező utamat kísérték, s kísérik. Az egyik legveszélyesebb ösvény éppen önmagamhoz vezetett. Rájöttem, hogy önmagunk megismerése az egyik legizgalmasabb, de cseppet sem veszélytelen expedíciója életünknek, melyhez felettébb nagy bátorságra van szükség. Sokszor szinte teljes sötétben botorkálunk, az eltévedés veszélye állandó, különösen, ha nincs vezércsillagunk.
Azt ajánlom: ha most, bármilyen okból egyedül lennénk, induljunk el, befelé, önmagunkba. Próbáljuk lelki szemünket belső horizontunkra irányítani, s keressük meg csillagunkat. Azután engedjük, hadd vezessen! S ha utunkon, vezessen kívül vagy belül, elefántokkal találkozunk, el ne feledjük, nincsenek általános elefántok, csak egyediek – legfeljebb hasonlók.
Hiszek a csodában. Makacsul, tántoríthatatlan hittel. Mert mi a csoda? Valami hihetetlen, ami betör a hétköznapok rendjébe, de mégsem feszíti szét a létezés kereteit, hanem megtölti egy rendkívüli tartalommal.
Karácsonyra váró gyermekké tesz az érzés, még inkább hó alatt rejtőző fűszállá, mely hiszi a tavasz közeledtét, s felejti a tél dermesztő uralmát. Várakozom és vágyakozom. Vendég jön hozzám, felém tart, igen, biztos léptekkel jön, siet. Bekopogtat, s én szólok: Szabad bejönnöd hozzám, hisz régen várlak téged. Mióta is? Nem is tudom a napját. Talán attól kezdve, mikor kis gyermekként megértettem, mi is az idő.
Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetséges, hogy még mindig él bennem a várakozó gyermek, aki mindent remél, mindent hisz? Pedig az életembe, én is belehaltam már! Nem is egyszer: magamat temettem, mégis újjászülettem. Voltam én is magamba zártan, hullottam a sivár mélyek felé, s jártam Fájdalomherceggel mezítláb a tarlón, de mégis, mégis! Páratlan kaland az élet, s benne egy vagyok én is! Nem hiszem, hogy egyetlen vagyok csupán, ki így szól, ezen a reggelen, s így szól tán ezen a dermesztő éjszakán. De ha csendbe is dermedt várakozó szíved, szólok helyetted is, s várok helyetted is. Angyalra, égi hírnökre, vagy csupán egy jelre, mely örömöt üzen, vagy egy koldusra, ki, nyitott tenyérrel szeretet koldul. Szívem beléteszem, bizalommal végre. Térj be hozzám!Te is hiszel a csodában?
„A soha meg nem öregedő lelkünk nem az örökkévalóságnak van-e berendezkedve, és nem tud mit kezdeni a megsemmisüléssel?”
Popper Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése