Amit a szerelemről gondolok, ha van kedved és időd, megtalálod valahol a naplóm elején, itt csak ismételni tudnám. A fő gondolatom, hogy számomra csak az a szeretet alapú szerelem jelent sokat, melyben jelen van a barátság is, és amely szövetség is. A szövetség meg arról szól, hogy elkötelezettség. Kötél és kapocs, de ezt nem érezzük rabságnak, hanem megtartónak.
 |
| Néhány napja készült az Alcsúti Arborétumban, egy csodás ódon hársfa tövében. A képet Tibor készítette. |
„S bár tudják, ostobaság olyan ösvényen haladni, amely sehová sem vezet, mégis csupán álmaikban térnek le róla.”
Tatiosz
T levelei és válaszaim 2006 januárjában
Kedves J!
Már régóta olvasom naplódat, első pillanattól kezdve megragadott, kivételes egyéniségnek tartalak, a stílusod annyira irodalmi és emelkedett, hogy szinte kápráztat. Ha én tudnék írni, én is ilyen múzsát választanék magamnak. Úgy érzem, hogy a témák, amiket felvetettél, olyanok, hogy nem mehetek el mellettük szó nélkül, főként azért nem, mert nagyon sok dologban egyformán gondolkodunk, amiben pedig eltér a véleményünk, az vitára késztet. Először nézzük azt, amiben szerintem hasonlóképpen gondolkozunk. Az írásod arról győz meg, hogy számodra a legfőbb szempont az emberi boldogság elérése, ami azért nem olyan egyszerű filozófiai kérdés, mint első pillantásra látszik.
A saját boldogságodat illetően mintha kissé szkeptikus lennél, de mások boldogágáért sokat áldozol. Azt hiszem, hogy gondolataidat azért írtad ebbe a naplóba, mert szeretnéd, hogy közkinccsé váljanak. Ha bírálják is, akkor is megmozdított valamit. Nagyon becsüllek érte. Szeretném előrebocsátani, hogy én meggyőződéses ateista vagyok. Nem azért, mert az én időmben (iskolaidőmben) ez volt a hivatalos államvallás, egyszerűen arról van szó, hogy a világképem ezzel teljes. Nem zavar engem az, hogy ha valaki vallásos, azon a véleményen vagyok, hogy az emberi kapcsolatokat, szándékokat és viszonyokat ez a különbség nem volna szabad, hogy megossza, szétzilálja. Attól, hogy ha valaki istenhívő, nagyon jól megérthetjük egymást egyéb, gyakorlati dolgok területén, és lehetünk nagyon jó barátok. Szóval ilyen jó barát szeretnék lenni, aki nem azért jó barát, mert mindig helyesel, hanem azért, mert mindig őszintén a saját gondolatait adja. Ilyen gondolat kapcsolódik ahhoz a fejtegetésedhez, amely a thermodinamika 2. fő tételével indult.
Én gyakorló gépészmérnök vagyok, akinek sok dolga akadt már ezzel a törvénnyel, mindig jól használható. Egyre kell vigyázni: a törvény zárt rendszerre vonatkozik. Tehát semmi bajunk vele mondjuk egy fizikai folyamat vizsgálatakor, a spontán folyamatok irányát megbízhatóan adja meg. Az is igaz, hogy az entrópia a statisztikai rendezettség mértékével összefüggésben van, és csak a rendszerbe befektetett munka árán tudjuk a rendezettség mértékét növelni. Mivel a spontán folyamatok az entrópia növekedéséhez, azaz a rendezettség csökkenéséhez vezetnek, logikusnak tűnik, hogy előbb-utóbb beálljon a teljes káosz. Ez a hőhalálelmélet. Természetesen ez még nem következett be, és a jelenkori filozófusok igencsak törhetik a fejüket azon, hogy egyáltalán milyen irányba haladunk. Amiért nem következett be, az két tényezőre vezethető vissza: az egyik az, hogy a világegyetem lehet hogy nem véges, tehát akkor nem is tekinthetjük zárt rendszernek, a másik az, hogy a világegyetem nem szimplán thermodinakai rendszer, és akkor, amikor fotonok nyelődnek el, vagy fotonok keletkeznek, nincs mit kezdeni a termodinamika 2. fő tételével, pedig nagy-nagy energia elnyelődéséről, illetve felszabadulásáról van szó. Bocsánat, ha túl hosszúra sikerült ez az írásom, most abba is hagyom, később majd jelentkezem, ha nem veszed rossznéven zavarásomat.
Üdv. T
Kedves J!
Megtisztelő számomra, hogy egyáltalán válaszoltál levelemre, az pedig, hogy esetleg lelki társad és barátod lehetek, különösen örömömre szolgál.
Sajnos, az tényleg nem valósulhat meg, hogy a szexben oldjuk a bennünk fellépő feszültséget, részedről úgy látom bizonyos tilalmak jelentik az akadályt, részemről ennél sokkal bonyolultabb a helyzet, de ami végképp eldönti a kérdést, az az, hogy a net-en könnyedén egymás közelébe tudunk kerülni, de a fizikai távolság olyan nagy, hogy két normális ember által igényelt testi kapcsolatot nem lehet fenntartani.
S ha már ennél a témánál vagyunk, úgy is akartam erről írni, csak nem tudom, lesz-e elég időm, mert a téma nagyon hosszú, és szeretném, ha alaposan megismernéd nézeteimet. Számot vetek azzal, hogy nem fog találkozni az én nézetrendszerem a tiéddel, tehát nem is fogod helyeselni, de pont az a nagyszerű a barátságban, hogy nem kell feltétlen mindenben egyetértenünk.
A témát onnan kell kezdenem, hogy a mai embereknél a szex központi kérdéssé vált. Én magam is így vagyok ezzel, ha találkozom egy nővel, először a szememmel lefejtem róla a ruháit, megpróbálom elképzelni, a formáját, az idomait, stb. stb... nem folytatom a részleteket. Vannak súlyosabb társadalmi jelenségek is. Nem mindenki találja fel magát a normális szexben, vannak devianciák. Nem a homoszexualitásra gondolok, az csak mellékjelenség. Sokkal inkább a nemi erőszak, exhibicionizmus, és az ehhez hasonló problémák azok, amiről gondolkodni kell.
Miért vannak ezek? Szükségszerű kísérőjelenség-e, orvosolható-e, kell-e egyáltalán tenni ellene, elítéljük, elfogadjuk, vagy mit kezdjünk velük. Az én figyelmemet a Tahiti jelenség ragadta meg leginkább. Ha nem merült fel a Te gyakorlatodban a kérdés szívesen beszélek róla.
Nem én vagyok az egyetlen, aki fantáziál róla, szerintem Gauguin is azért ment oda, mert hallott róla, csakhogy amikor ő odaért, már el volt rontva minden. Azért így is szépek a Tahiti képei. Szóval Tahiti egy kb. 40 km hosszú, 15 km széles sziget valahol a Csendes-óceánban, ahol Cook kapitány előtt a madár sem járt. A sziget kb. 40000 lakója így aztán teljes elszigeteltségben élt, nem voltak szomszéd törzsek, akik ellen védekezni kellett, nem volt ellenség, nem voltak félelmetes vadállatok, és nem kellett barátokkal sem küszködni. A népességet ellátta a tenger hallal, és bőségesen jutott gyümölcs is minden lakónak. Mindent közösen csináltak, szedték a gyümölcsöt, készítették a halászó eszközöket, csónakot stb. Amit szereztek a tengerből és a szárazföldről, azt közösen fogyasztották el, az étkezések után pedig közös rituális szertartások következtek.
A magántulajdon ismeretlen fogalom volt Tahiti szigetén, a nyelvből hiányzott a birtokos ragozás, tehát a hal nem az én halam, a virág nem az én virágom, és a tengerpart sem az enyém, hanem a hal, az hal, a virág, az virág, és a tengerpart az tengerpart. És egy ilyen társadalomban kié a nő?
Nos, hát el kell szégyellnünk magunkat nekünk európaiaknak, hiszen ilyen hülye kérdést csak mi tehetünk fel. Hát logikusan kié lehet egy nő? Egy igazi tahiti ember nem ért meg egy ilyen kérdést. Ilyen kérdést nem lehet feltenni. Egy szabad társadalomban, amilyen a tahiti, ennek semmi értelme. Hiszen nincs birtokos ragozás sem, hogy mondod, hogy "az én feleségem"? De akkor mi van? Nos, hát az van, hogy ha valaki megkívánt valakit, hát megadta az invitet, az pedig fogadta (vagy nem), és akkor nem kellett félrevonulni a közösség elől, mert nem tettek semmi olyat, amit a társadalom helytelenít, tehát a szex része volt a társadalmi életnek.
A naplódban írsz egy fiatalemberről, aki nem tud betelni a szexszel. Képzeld el őt ebben a társadalomban! Beilleszkedik? Igen. Fog-e valaki nemi erőszakot elkövetni? Miért kellene, mikor normálisan is le tudja vezetni a vágyait? Egy nő számára kérdés: kell-e alakoskodni, elutasítani valakit, mikor valójában kívánja? Szerintem nem, mert senkinek nem jut eszébe, hogy lekurvázza, hiszen csak teljesen normális nemi érintkezésben vesz részt, számításba nem jön, hogy nem a szex élvezetéért teszi, amit tesz. Azt pedig mindannyiunknak el kell fogadni.
Ezek után a kérdésem az, hogy ha mi jó barátok vagyunk, és mondjuk, együtt töltjük az éjszakát valami meghitt hangulatban, és megkívánlak, és Te is megkívánsz, nemet mondasz-e csak azért, mert bizonyos európai normák tiltják, hogy engedjünk a természetes vágyainknak?
Bízom benne, hogy nem tudod könnyen megválaszolni a kérdést, azt is sejtem, hogy az eddigi neveltetéseddel, tanult szociális ösztönöddel nemet kell mondanod. Azért ez a nem mégsem teljes meggyőződésedből jön, csupán tanult reflex, azt hiszem. Legyünk férfiak, vagy nők, egyformák vagyunk, csak más szerepet kaptunk a szereposztáskor, és azt játsszuk. Tudunk-e kilépni a szövegkönyvből? Szerintem csak akkor, ha Tahiti szigetére utazunk, nem a mai, hanem a régvolt Tahitire.
Szeretném, ha - miután átgondoltad - elmondanád, hogy Te hogy vélekedsz ezekről a gondolatokról. Kellemes perceket kívánok töprengésedhez, és csak annyit, hogy én nem ígérem meg, hogy nem érek hozzád, még akkor sem, ha ez fizikailag nem valószínű, de mindenképpen szeretnék őszinte barátod lenni, bármi történjék is.
Szeretettel. T
T-nak!
Miért „siratod” Tahitit? Hisz éppen ott élsz! Legalább is a világnak egyik fele, határozottan a nagyobbik – s úgy tűnik, hozzájuk van inkább közöd –, felelősség nélkül szeretkezik, alkalmi kapcsolatokban keres silány, feledhető gyönyört. Nem is rejtik el gyönyörüket, egyre több a nyilvános színtér, ahol ezt szemünk láttára teszik. (Ha valami sértőt írtam, majd megbékítelek!)Pedig a mélységes mély gyönyörért a mélybe kell leszállni, a lélektenger mélyére. Innen ered a folyója a vágynak, a kettészakítottak egymás kívánásának. E mélység eléréséhez bátorság kell, és eszeveszett vágy kell, és ismeret kell, értése a másiknak – és önmagunknak –, felfogása a legfinomabb rezdüléseknek, s a viszontválasz zenéjének megkomponálása. Ez drága barátom, költészet, muzsika és benne az alkotás egész fájdalma. Ez barátom, nem történhet meg, ha rohanunk, hogy vágyaink mai tárgya helyett, birtokba vegyük mihamarabb a holnapit – mert éppen ő, a másik, az új kell most nekünk.
Nem tudom, láttál-e már nyulakat üzekedni? Döbbenetes és kacagtató látvány a gyors, berregő aktus, aztán jöhet a másik. Teszik, mit ösztönük diktál, el nem vonulnak, ott, ahol, és amikor megszólal a parancs: üzekedj. S a bak űzi a nőstényt kímélet nélkül. Ha ketrecben élnek, akkor a gazdának kell végül egyiket eltávolítania a másik közeléből, hogy halálos kimerüléstől megóvja őket. Van-e örömük, nem tudom.
Az emberi lény azonban, titokzatos és sokrétegű – olyan, mint egy hagyma, mondta Shrek – idő kell lehatolni a mélységbe, s még több idő kell a felfedezéshez, a rétegek felfejtéséhez, ráadásul úgy, hogy a finom héj meg ne sérüljön, s engedjen tovább. (Nem tagadom, létezik nyúlszerű emberi lény is, meg félig nyúl és félig ember, és még sokféle más arányú és alkotóelemű elegye e kettőnek.)
Tahiti messze van tőlem, sohasem volt közel hozzám, hiába élek a kellős-közepén.
Drága T!
Annyit írtam a férfi-nő kapcsolatról, sőt a szexualitásról is a naplómban, hogy tudod, mit gondolok arról, amit leírtál.Főleg arra szeretném felhívni a figyelmedet, amit az aktus után elhagyott, a másik félre aggatott lélekdarabokról írtam. Magunkban hordjuk ezeket, lekerülnek lelkünk legmélyebb rétegeibe, s ott élik tovább életüket. Jelen vannak kapcsolatainkban, s nem csak azokban, melyek az ellenkező neműekhez fűznek. Mi pedig, akik még a saját lelkünkkel is alig bírunk – mit kezdjünk ezekkel az árnyakkal? A testem követel, de lelkem, elmém, hitem nem enged. Boldog ember vagyok.
J.
Írtam Neked a tegnapi leveledre is még reggel a vonaton, de nem volt időm bepötyögtetni. A thermodinamika 2. fő tételének továbbgondolása erotikus izgalmat váltott ki belőlem. Egyébként, nem ez az egyetlen módja érzékeim felhangolásának.
Kedves J!
Nem lepett meg a válaszod, és hogy rangban pillanatnyilag a nyulak szintjén helyezkedem el, az sem lep meg különösen. Írásomnak nem az volt a célja, hogy most aztán fordíts hátat a múltadnak, és légy Te is nyúl, nem.
Természetesnek tartom, hogy másra vágysz, egészen más ívódott a véredbe, és a társadalmi feltételek is teljesen különböznek a tahiti társadalomtól. Ma itt a földön szándékkal sem lehetne megvalósítani azt az együttélési formát, ami Tahiti szigetén természetes volt az európaiak megjelenéséig. Csupán az utópikus szocialisták ábrándoztak valami hasonlón. Természetesen a szexről nem így írtak, mint ahogy én, hanem úgy, hogy a "család elhalása". Amit Tahitiról írtam, az persze csak bevezető volt, a kérdés, amiről érdemes gondolkodni három fogalom köré rendezhető. Ezek: szerelem, szex, házasság. A gyanútlan átlagember számára ebben semmi érdekesség nincs, de azért érdemes tisztázni a fogalmakat. Szerintem a szerelem egy bizonyos, lelki értelemben vett vonzalom kifejezésére szolgál, mert szépnek, vagy okosnak találjuk szerelmünk tárgyát, vagy valamilyen szempontból ideálisnak tartott tulajdonsággal, adottsággal rendelkezik. Az ilyenfajta vonzalom azonos neműek között is kialakulhat, pl. jó vele beszélgetni, stb. Ezt persze barátságnak tartjuk, ami egy lényeges dologban különbözik a szerelemtől - nincs szexuális töltete. A szerelemnek van, akár beteljesült, akár nem, a motiváció a szex. És ez így van, akár hetero-, akár homoszexuális alapon alakul ki.
Tehát akkor beszéljünk a szexről. Természetesnek tartjuk, hogy a serdülőkorig nem merül fel, mivel itt kezd alapvetővé válni a hormonok működése. A hormonok megjelenése viszont szükségszerűvé teszi, hogy az ember éljen vele, az ember számára fiziológiai kényszerré válik. Nem arról van szó, hogy nem lehet gátolni a kínzó szükséget, persze hogy lehet, csak hát igazából semmi sincs, ami megfelelően helyettesíthetné. Tehát, ha van rá mód, hogy ne kelljen gátolni, akkor mégiscsak ez a jó megoldás.
Természetesen nagyon magasztos eszme a szerelem, az idillikus kapcsolat férfi és nő között, csakhogy az nem terem minden bokorban, sőt, mondhatnám elég ritka. Átlagemberek vagyunk, ezért az emberiség legnagyobb része elfogad olyan párkapcsolatot, amely nem igazán szerelem, de a szex mégis működik.
Nagyon ritkán lehet találkozni olyan párkapcsolattal, amelyben izzó szerelem él. Hogy is tudna az így fennmaradni évtizedeken keresztül. Így hát nyulak vagyunk, ahogy írtad. Az én számomra ez nem degradáló, régen elfogadtam a darwini elméletet, semmi okunk tagadni azokat az ösztönöket, amelyeket magunkkal hoztunk az állatvilágból, legyen az nyúl, vagy pávián.
Szerintem a házaspárok zöme megszokásból él együtt, vagy azért, mert a feladat, hogy felneveljék a gyereküket, áthághatatlan visszatartó erő számukra. A válások száma így is óriási. A házasságoknak fele ma válással végződik.
Mi hát a házasság? Egyszerű a válasz, a házasság életközösség vállalása. Tulajdonképpen vagyonközösséget vállalunk, és ebben maguk a házastársak is a családi vagyon részei. Valóban igaz az, hogy a család a magántulajdon velejárója, a magántulajdon nélkül a családnak semmi értelme. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy mivel a vagyoni állapot nem változhat olyan sebességgel, ahogy azt az érzelmi változások megkövetelnék, a házasságok jelentős részében az a fajta vonzalom, amiről először beszéltünk, nem működik. Van egy barátom, aki azt mondja, hogy a feleség olyan legyen, hogy amikor belép a szobába, úgy érezzem, mint amikor a felhők közül kisüt a nap.
Azt mondom, hogy teljesen igaz, szép mondás. De vajon hányan érzik úgy, hogy kisütött a nap, amikor megfáradva a napi munkától még meg kell magyarázni a házastársnak, hogy miért csak annyi jut az asztalra, és nem több. Tehát a végső konklúzióm az, hogy bizony nem túl gyakori, hogy egyetlen személy három funkciót tud betölteni egyszerre: a szerelem tárgya, akinek vágyunk a közelébe kerülni, és ha sikerül, akkor úgy érezzük, hogy kisütött a nap, a szexpartner, aki úgy játszik az idegpályáinkon, mint Yehudi Menuhin a hegedűjén, és végül a társas vállalkozás megbízható tagja, aki soha nem kér, csak dolgozik keményen, és korlátlan forrást teremt.
Lehetséges ez? Persze, nem lehetetlen, esetileg nyilván elő is fordul. Azért én azt látom, hogy ez nem tipikus. Érdekes módon azok kevésbé bírják a házasságot, akiknél nagyon heves vonzalom látszik. Általában ők kiégnek, utána átcsap ellenfázisba a köztük működő érzelem. Ezek után nyilván az a kérdés, hogy hogyan kellene élnünk, mi a helyes?
Van az embernek egy különleges tulajdonsága, ami valójában fölébe helyezi az állatvilágnak, és ez az, hogy tud álmodni. Nem az a baj, hogy ha valami elérhetetlen, inkább az, hogy ha nem tudunk már álmodni se róla. Évezredek óta küzd az emberiség a kiváltságok ellen, de teljesen sikertelenül. De azért álmodunk róla. Soha nem gondoltam komolyan, hogy egyszer az oroszok kivonulnak innen, de mégis megvalósult. Tehát igazad van, álmodni kell. Csak az tud megvalósulni, amiről álmodunk. Ha álmodni sem merünk, akkor valóban nem sokat ér az élet. Elnézésedet kérem, hogy ha megrengettem biztos fogódzkodókat, amik támasztékot nyújtottak eddig. Valójában csak azt akartam bemutatni, hogy létezik más rendszer is, és működőképes Tahiti is. Az sem biztos, hogy rosszabb annál, mint amit mi tanultunk, természetesen nem tudom, hogy ők miről álmodtak. Ezzel most zárom, a 2. fő tétel talán ennél egyszerűbb, de a gondolatok nem állnak meg magánál a tételnél. Én szívesen beszélek róla.
Üdv. T
Kedves T!
Most időm kevés, de annyit máris írnom kell Neked, hogy örülök. Már attól tartottam, el kell veszítenem – pillanatnyilag egyetlen – jelentékeny gondolkodótársamat, ki még azzal is kecsegtet(ett), hogy barátommá lehet, s én barátjává. Valami ilyesmi is felsejlett a kezdeteknél, ugye?
Szántam, bántam keresetlen hasonlatomat, szigorúságomat, s feddtem magam. Szomorkodtam, hogy talán még arra sem lesz lehetőségem - ha bimbózó levélkapcsolatunk ily kurtán-furcsán befejeződik -, hogy elmondjam: Őnyúlságod rendkívül szimpatikus számomra. S hogy a "tilos" jelzésű urak halmazához tartozik, ez cseppet sem lankasztó számomra, ellenkezőleg. (Jól ismerjük a tiltás démoni erejét!) Miközben mindezt bevallom, két habos szárnyam hátam mögé rejtem, s pirulok. Közben, mint csendes eső, tollacskáim hullnak, s lépteim nyoma, mint hófödte út. Kedves T! Ha van kedved, s időd felhívhatsz engem. Szeretnélek hallani, s tán Te is így vagy ezzel.
Üdvözöllek: J
Kedves T!
Miközben a szerelemről és a szexualitásról írunk egymásnak, akkor a különösről beszélünk ugye? Arról, hogy nekünk mit jelent. Közben felrajzolódik az általános is - persze ez sem történhet másként, csak szubjektív megállapításainkon, vagy mások megállapításain keresztül. Engem határozottan az érdekel, hogy számodra ezek mit jelentenek, s így is olvastam a leveledet. Így aztán semmilyen megállapításoddal nem kívánok vitatkozni - abban az értelemben, hogy semmit sem kívánok tagadni, helyette esetleg valami mást állítani -, inkább csak leírom, ami egy-egy ponton eszembe jut.
Amit a szerelemről gondolok, ha van kedved és időd, megtalálod valahol a naplóm elején, itt csak ismételni tudnám. A fő gondolatom, hogy számomra csak az a szeretet alapú szerelem jelent sokat, melyben jelen van a barátság is, és amely szövetség is. A szövetség meg arról szól, hogy elkötelezettség. Kötél és kapocs, de ezt nem érezzük rabságnak, hanem megtartónak.
Ami a szexualitást illeti, e téren még felfedező utam elején járok. Nos, ez talán meglepő - ha nem mulatságos - egy ötvenhárom éves nő szájából. Azonban, ezt is leírtam már, hogy nyolc éven át éltem cölibátusban. (De nem erotika nélkül! Mert ez utóbbi életünk számos területén van jelen, fűszere, aromája a létezésnek, mi nélkül élni aligha tudtam volna.)
A cölibátust teljes vágynélküliségben éltem meg, pontosabban vágyaim, ha voltak is, nem tudatosultak bennem. De hogyan lehet, hogy még álmaimban sem kísértettek? Ez csak úgy lehetséges, hogy ezeket az álmokat gondosan elfeledtem. Minden rejtett vágyakozásom Isten iránti szerelemmé szublimálódott. Tehát valahol mégis jelen volt, el nem múlt, csak várakozott, ahogyan kitörés előtt a magma. (Ami nem jelenti, hogy most felszínre törő vágyaim elsodornák az Isten iránti vágyakozásomat. Sőt. Sokkal valóságosabbá tették - a dolog, mintha a helyére került volna, ez is, az is.)
No de, hogyan juthattam el addig, hogy vágyaimat - hormonok ide vagy oda - oly mélyen eltemettem, hogy közel nyolc évig szóhoz se jutottak? Erről fogok Neked írni a következő levelemben. Addig, ha kedved van, hívj fel, ha kedved van, írj még bármiről! Nem baj, ha nem hosszan, nem baj, ha nem nagyon okosan - Rád vagyok kíváncsi, potenciális barátomra - Őnyúlságára, ha úgy tetszik! Talán arra vagyok kíváncsi, miről álmodsz éjjel, miről álmodsz ébren! Nos?
J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése