A tisztánlátók 2.

Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes megismeréséhez (elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.

A látás. Sokszor, sokhelyütt írtam már a látásról, s arról, hogy a tisztánlátáshoz nincsen szükségünk a szemre. A vakok is lehetnek (tisztán)látók, s jobban tájékozódhatnak a sasszemű sportlövőknél. Aki lát, nem a felszínt pásztázza. Én sokáig vak voltam. Tapogattam és szimatoltam. Ne hidd, hogy úgy kevesebb a világ! Dehogy. Csak más. Kérdezd csak a vakokat! A másik arcát mutatja, de abban is a mindent – nem kevesebbet. A mindenség adakozó, odakínálja magát – élj belőlem, had tápláljalak - , s nem érti, miért veszünk csak kiskanálnyit, de azt sem, ha bezabálunk, megbetegszünk, hányunk. A türelmes mindenség a vakoknak érintésekkel adja tudtára áldott rendjét, de ha kell, jelel, hogy a süketnémák is értsék. Megmutatja, hogyan kell asztalánál ülni, és várni, hogy megérkezzen a falat, amit éppen nekünk szánt, amit nem eszünk el más elől, amit ha megeszünk, megszaporodik, amiből élet lesz nem halál. A menürend először szigorúnak tűnik, s az etikett dühít, de ha legyőzöd gőgöd, türelmetlenséged, megáld, és áldott leszel.   

Aztán egy nap kiderült, hogy nem is vagyok vak, csak színvak. Azt mondják, van aki megvakul, ha valami nagy fájdalom éri. Hát, velem éppen fordítva történt. Visszanyertem a látásomat. Először formákat láttam csupán, felületeket, síkokat, redőket, tereket, ahogy elúsznak egymás alatt és felett, és ahogy egymásba kúsznak. De nem voltak színek, csak színtelen fények és különféle fényhiányos árnyékok. Sokáig nem voltam tudatában színvakságomnak. Az első valódi szín, amit megláttam, az volt, amit a kórház téglafalára festett a haldokló napfény. De ezt már tudod. Attól kezdve a fekete és árnyalatai lassan átszíneződtek. A fotográfusok régen, még a színes film előtti időben néha kiszínezték a fekete-fehér képeket. Az ecsettel felvitt pacsmag alól kilógott a szürke, mint feldúlt ágyból a piszkos ciha. Na, így voltam eleinte én is. Nem is igen tetszett. De az a bíbor, az belém ivódott. Most, hogy olvastalak, már tudom, hogy látok. A színeket is.

Nem könnyű a dolgok mögé nézni, s meglátni a rejtezőt. Nagyon is nehéz, gyakran fájdalmas, sőt veszélyes akár a bánya, mely bármikor berobbanhat. A bánya próbára teszi a leszállókat, sokat kér azoktól, akik lemerészkednek. Mindenekelőtt azt, hogy felejtsék el a felszíni ragyogást, s ne féljenek a sötétségtől, de tudják hatalmát. Aki leszáll, annak hinnie kell, hogy olyasmit talál, amivel odafent, a káprázatoktól vakon nem találkozhatna.

Akárhányszor leszálltam pokolian féltem, rémes sebeket kaptam, mégsem bírtam ki, hogy újra meg ne próbáljam, mert semmi sem vonzott jobban, mint lelkem sötét titkai, s a homokkövei, paleozoikumi üledékei között található gyémántszemcsék. Nem volt kétségem afelől, hogy a nagy titokhoz, az őstitokhoz is el lehet érni valahogyan - ha (végleg) lemondunk az önféltésről - , ha nem is annak teljességére, de legalább egy porszemnyire – mustármagnyira – rá lehet találni. S ebből nem is kell több. Ez a mustármagnyi elég mindenre, ez halálig táplál, s tán azon túl is, s olyan gazdagon, hogy másoknak is jut belőle.

Még mielőtt félreértenétek nem a misztikus, ezorterikus tisztánlátásról beszélek, mert nem vagyok auralátó, és nem dicsekszem azzal, hogy a felszín alattit tévedhetetlenül meglátom, felismerem. Nem is vágyom ilyesmire. Sőt! Ha volna vagy alakulóban volna efféle tulajdonságom elaltatnám, elfedném, visszaparancsolnám a mélységes-mélybe, ahonnan feltörekszik. Igyekszem tisztelni az emberi, a személyes titkot, és fenn akarom tartani tévedhetőségem jogát. Mert senki sem tévedhetetlen, s aki ezt állítja az vagy bolond vagy démonikus. Nem látok tisztán, de sokat látok, mert a megélt fájdalom éleslátóvá teszi az embert, de nem tisztánlátóvá. Az emberi lény folyton változó bonyolultságában meg nem fejthető. Ha titkait kutatjuk azt csak a legnagyobb tisztelettel tehetjük, s véleményem szerint magunk kell, hogy legyünk az első és legfontosabb kutatási terület. Vizsgálódásaink eredményének hitelességét azonban tartsuk mindig kétségesnek. 

Csak a Teremtő tudhatja az igazat. Az igaz teljes megismeréséhez (elviseléséhez) emberfeletti erő szükséges, az igaz utáni tudakozódáshoz elég az esendő ember ereje.

Ma végtelen hálával gondolok a kézre, mely orromra nyomta hároméves koromban a gyűlölt szemüveget.  A fájdalom nem vált káromra. Sőt. Ennek köszönhetem mai viszonylagos tisztánlátásomat, meg azt, hogy néha, igaz ritkán, még olvasóimat is látom – vagy látni vélem?  Nem számít. Az hogy látom az olvasóimat elsősorban azt jelenti, a magam éhségén, szomjúságán keresztül érzem, s etetni, itatni vágyom őket. Régebben volt arcuk: ez azt jelenti, hogy láttam őket képzeletemben, de hogy jól láttam-e, ezt nem tudom, és talán nem is lényeges. Látható-láthatatlan közösségünkben szólásra (írásra) ösztökélő erő feszült. (Ez fogyott meg az utóbbi időben.)

Ha az ember az égből akar kapni valamit, kell hogy az arcát az ég felé is fordítsa. Is. Ég és föld között, matéria és szellem határán... de nem is határán, e kettő szerves egységében, a mindenség egyik kitüntetett (találkozási) pontján állunk. Hogy is lehet, hogy elfelejtem/elfelejtjük különleges helyzetünket?

Én most az újra kiáradó kegyelemre várok. Nem, nem is így van. A kegyelem árad, csak mi nem vagyunk képesek magunkhoz engedni, én nem vagyok képes magamhoz engedni – a Szentet. Mégis bízom a kitartó kegyelmi áradásban, és hogy egyszer  - ha csak egyetlen pillanatra is – megint nyitott és fedetlen leszek, és akkor megértem az angyali üdvözlet szavait.  Aztán, ha csak egyetlen lélekhez elér az üzenet, az már elég. Egyetlen lélekben, életben benne sűrűsödik a világmindenség. Nem kell, hogy sokan olvassanak, csak az az egy értsen.