A napokban eszembe jutott Popper Péter egyik idézete, miszerint
a buddhizmus azt tanítja, olyan korszakváltásban élünk, melyben a formakultúrát
(a lényeges elem a forma) felváltja a dinamikakultúra, melyben a mozgás ereje a
meghatározó, az erőt és a gyorsaságot istenítjük. Rohanunk, s a rohanásban
törünk, zúzunk, minden felmorzsolódik, összekuszálódik. Lassítsunk akkor, ha
nem is könnyű, s közben figyeljünk fűre, fára, arcunkba hajló ágra, szívdobogásra,
simogató, adakozó tenyérre, csendre, s mindenre a lüktető létezésben,
táncoljunk, mozduljunk vele, a legszebb ritmusban. Lassítsunk!
A fájdalomról nem akartál írni... mert bűn az, mert
szégyelled... és hogy méreg az. Van olyan is, de másmilyen is, ami ma tanít,
holnap meg erőt ad, megértést, tisztánlátást, érzékenységet mások iránt. Nagy
ajándék az igaz fájdalom. A szerelmi bánat meg, állítólag, igen jót tesz a
költőknek, ennélfogva az olvasónak. A mérték persze, a lépték... de hiszen
ezzel küzdünk mindannyian, amikor bármiből merünk, korán el ne fogyjon, túl ne
csorduljon!
A csoda nem fogyott el. A csoda csak (legfeljebb) pihen.
Töltekezik. Az is energiából lélegzik, létezik, kívül van és belül. Más
világokkal fűz össze mindannyiunkat, s egymással, ha úgy akarjuk, meg az örök
eggyel, a mindig létezővel, a VAN-nal, aki legyőzte a semmit. „Csodák fellegei
vesznek minket körül” -, mondta Pál apostol, s hiszem, ma is így van. Ezen az
sem változtat, hogy kevés a látó, de Te egy vagy a kevesek közül, s alighanem én
is, még ha vannak is még/már homályok, foltok gyengülő szemem előtt, de
remélem, a látásom mégsem veszítem el. Mert látni akarok. A saját fájdalmamat
is, a másokét is, meg persze a teremtett, általunk megrontott, mégis fényes jót
is.
Így gondolok néha – a tisztánlátó, áldott percekben – a magam
írására is, hogy csak pihen, töltekezik, majd megtelik a medre, s újra árad, de
nem gyilkos erővel, hanem szelíd, termékeny jóakarattal. Így kell lennie.
Egyébként a netes írás is – mint korunkat jellemző egyéb kellékek
– arra ösztökél, hogy tempósan gyártsd az újat, hogy produkálj (szándékosan nem
alkoss), mert ma csak a vadiúj a trendi, aki nem kapcsolódik, nem klikkel
azonnal az lemarad, és az őrült klikkelgetők elfelejtik, leírják,
elszáguldanak, szörfölnek mellette. Nem kell, hogy ennek a sürgetésnek
engedjünk! Sőt, nem is szabad. Áldott a csend, amikor itt van az ideje. Minden
nagy dolgok így készülnek, csendben, előbb láthatatlanul.
Mindannyian türelmetlenek vagyunk. Ez is a rohanás-betegség
egyik tünete. (Gyakran észre sem veszem, csak a fájdalmas következmény
figyelmeztet rá, s nagyobb baj, ha az sem.) Ifjan még nehezebb kiszakadni
ebből, mert az ifjú ember a legéhesebb, így a legtürelmetlenebb - különösen egy
dinamikaimádó kultúrában. Én azt mondom, ne bánd a csendjeidet, se a töprengés
idejét, se a feldolgozás, az emésztés szürkének tűnő óráit! Lassítsunk!
Meditáljunk, imádkozzunk minden nap!
Újra meg újra arra gondolok, főként a fenyegetés, fenyegettetés
idején, az Isten azt mondta a teremtett földre: Igen jó. Mondta vagy nem mondta
valóban, akit Istennek nevezünk, mert nincs más, jobb szavunk rá, s a
ráaggatott egyéb nevek is csak rontanak, ártanak, elválasztanak, s távolabb
visznek a valóságtól. Igen jó. Ami rossz benne, mindenekelőtt tőlünk rossz.
Javítani azonban olyan nehéz. De mégis! Mégis lehet! A belső rendteremtéssel –
ha sziszifuszinak tűnik is, mindig újra kell kezdeni, takarítani, tisztítani a
lakott szobát -, az őszinte szóval, a jó akarattal, a tiszta érintéssel, a
felszedett fiókával, az öntözéssel, és így tovább...
Jó csendjeimben megérzem a bennem lélegző egyetlent. Elfogadott
engem, jó neki ez a szerény szállás, meghúzza magát, és velem örül, velem
szenved. Ez a törvény, nem lehet másképpp. Ilyenkor nem lázadozom, nem
káromolom, nem fenyegetem, hirtelen, akart halállal nem riogatom, és meglátom
az öregasszony szemében, akinek elvitte a vályogházát, meg egyszem kutyáját a
mocskos ár, a tekintetét. Mert nem lehet
másképp. Csak így, a szenvedés mozgatórugójával. Talán keresztre kell
mennünk... de akkor is megéri az élet.
Ne várj semmit az emberektől, csak adj nekik, ha elfogadnak
tőled, ha nem, könnyű szívvel engedd el őket. Ezt magamnak is mondom. Újra meg
újra. Az erőszakot önmagaddal szemben is vesd el. Hajolj lágyan, odaadón a jó
felé. Mi a jó? Tudod jól. Az ember esendő, esendő vagy magad is. Ne légy túl
szigorú, se magaddal, se mással, de... hajolj lágyan, odaadón a jó felé. ...
Így és hasonlóan tanítgatom magamat, immár hamarosan 62 évesen, de mindig
elölről kell kezdenem.
Mindig arra várunk történjék valami, a nagy megváltás, a nagy
megújulás, sorsforduló, nagy kiigazítás, nagy megújulás... Én is így vagyok
ezzel. És ha már megtörtént? Ha végbement a megváltás kozmikus méretű műve, de
csak akkor teljesül be végleg, ha bennünk is megtisztul a lélek? Ha elhisszük,
elfogadjuk, hogy megváltottak vagyunk, akkor megélhetjük az eljövendő Országot.
Mert az bennünk van.
Szeretnék jó lenni én is. Most én mondom ezt. És megint hallom a
hangot, amit te is hallasz, s gyakran el is árulod, hogy hallod: Csak hajolj
szelíden a jó felé, mással ne törődj.
Elég program ez egy egész életre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése