Tisztánlátók és tompalátók 1.

Repülj néhány kört, nézd egy kicsit messzebbről a tájat, mielőtt a fészkedre leszállnál!

Háromévesen biggyesztették az orromra a csúnyácska szemüveget. Jaj, milyen jól áll! Nézd, milyen kis okos azzal a szemüveggel, mint egy iskolás – ilyesféléket mondogattak, többnyire furcsa hanghordozással, nagyon hangosan, de egyetlen szavukat sem hittem. Restelltem a kezdetektől, mert elválasztott a többiektől, azoktól a boldogoktól, akiknek nem volt szüksége az orrot, fület kikezdő olcsó pápaszemre, anélkül is jól láttak, és nem kancsalítottak, ahogyan én. Vakegér, vakegér! Ez én vagyok – gondoltam, de nem fordultam meg, hogy a csúfolkodókkal szembenézzek. Addig is gyanítottam valamit csúnyácska voltomról, de attól kezdve a sejtés bizonyossággá vált.

Apámék hirtelen elhatározással fényképészhez vittek bennünket, ma sem értem miért, mert az anyám azelőtt is készített rólunk fotókat, régebben magukról is önkioldóval, s elő is hívta a képeket. Semmi szükség sem volt a fotográfus közreműködésére. Később az a gondolatom támadt, amikor a hajdani képeket nézegettem, hogy a végső percet akarták megörökíteni, megragadni együvé tartozásuk utolsó bizonyítékát, s megőrizni maguknak és nekünk, s talán mindenki másnak. Valamikor egy boldog család voltunk. A fekete-fehér sorozat azonban egészen másról tanúskodott. Az egyik képen, bár együtt a kis család - klasszikus beállítás: az anya ölében a fiú, az apa a lányt fogja, s mindenki a kamerába bámul –, mintha senki senkihez sem tartozna. Anyám arca fáradt, a mesterkélt derű még inkább elárulja, milyen riadt, milyen esendő. Mintha rejtegetne valamit, talán önmaga előtt is. Ha a szájat letakarom kitűnik, hogy a tekintete könyörgő, bocsánatkérő. Hiszen mit is tehetne ő a végzet ellen, bár éppen belőle támad ránk orvul, és elsöpör mindannyinkat, felkap, akár a forgószél, s ki tudja hová repít. Néhány évvel idősebbnek tűnik a koránál ő is, akárcsak az apám, ezen a képen nyoma sincs a szépfiúnak, a mastroiannis vonzerőnek. Kialvatlannak tűnik, és a Terv kesernyés illatát is érzem, mert megint túl sokat szívott, pedig mennyit köhög mostanában. Elnéz valahová, nagyon szomorúan, nagyon messzire, Isten tudja kit, mit lát, de nincs velünk. Még az öcsém sem látszik boldognak, pedig még nincs három, kényszeredetten ül az anyja ölében, én meg keservesen kancsalítok, és a szám sírásra görbül. Lám, a fényképezéshez csak levették rólam a rút szemüveget, de jaj, semmi haszna sem volt.

Egy évvel azután, hogy a megnyomorító szemüveget rám kényszerítették, újabb gyötrelem várt, letakarták a jobb szememet, s a tompalátó ballal csetlettem-botlottam. Az érzékelhető világ végképp zavarossá, bizonytalanná vált. Amikor a nagyanyám rajtakapott, hogy amint látótávolságon kívül kerülök megpróbálom lekaparni a lencséről a leukoplasztot, kertelés nélkül felvilágosított engedetlenségem várható következményeiről. Először is, hogy kancsal maradok egész életemre, aztán, ha nem tanulok meg látni a lusta szememmel, s ne adj Isten, később elveszítem a jobb szememet, megvakulok végleg. Vakegér leszek – gondoltam borzadva, és többé nem kapartam le a ragasztót, de attól kezdve méginkább kerültem a többieket, s tovább, egyre beljebb barangoltam belső világomba, ahol egyre jobban láttam, s egyre több vigaszra leltem.

Nagy vigasztaló lehet a képzelet, ha engedjük szárnyalni, s az ellenséges valóságot könnyen legyűri.