Mindig közelebb...

Semmiért nem adnám magánypergette óráimat. Már ha kérnék tőlem, de senki sem kéri, Istennek hála. Telítettek, teljesek voltak. A csendjeimben készülődés, időkilökődés, volt, mindannak az eltaszítása – nem inkább gyengéd odébbtolása - , ami akkoriban az utamban állt. A feleslegességek eltakarítása léphetőbbé tette, simította az utat. Televénnyel telítődtek a kátyúk. A valódi célról, merre, miért, mi vár a végén, alig sejtettem pedig valamit, de megéreztem annak a másik akaratnak a jelenlétét, talán a célját is, mely fontosabbnak tűnt a magam akaratánál. Én magam döntöttem, hogy megkísérlem a szinte lehetetlent, magam elé engedem, engedem, hogy vezessen. 

Megmosolyogtam néha nagy, bátor vállalásomat, a Szentnek szóló ígérgetéseimet, s azt is láttam, hogy ő is mosolyog. Ettől pirultam, de meg is könnyebbültem. Sóhajtottam és ültem a rácsos, függönytelen kisablak mögött, gyakran órákon át, bámultam kifelé és befelé, hallgattam a szőlő indáinak tekergését, a szú percegését, a gerenda roppanásait, a sohasem csituló, forgolódó szelet, az idő fodrozódását. Énekeltem. Néha csak súgva, hogy magam is alig hallottam, máskor meg kieresztettem a hangomat. Nem tudom milyen nyelven énekeltem. A szöveg talán valami ősi, holt nyelven szólt, rá- rácsodálkoztam, de eszem ágában sem volt abbahagyni emiatt a dalolást. Csak hadd szülessen újjá a számban. Meg aztán, biztos voltam benne, van, aki érti. Vannak, akik értik és hallják az én dalaimat. Talán éppen emiatt nem fájt sohasem a magányom azokban az áldott időkben.

Szegények meg olyan bánatosak lettek miattam. Kik? Hát azok, akik úgy hitték, hogy szeretnek engem. Sokan voltak vagy kevesen, nem is tudom. Néha feltűntek, szorongó-kíváncsian, bezörgettek hozzám, s láttam, miközben érthetetlen történeteiket mesélték – ezek egy idegen, távoli világról, képzeletvilágukról szóltak – hogy a szemük sarkából egyre csak azt figyelik, mikor árulom el magam könnyel vagy zavaros-bús tekintettel. De nem volt mit elárulnom. Ők meg azt hitték, magamba fordultam egészen, becsukódtam, elborultam, megszomorodtam, elmém zakkant, pedig dehogy, dehogy. A legnagyobb kinyílásom ideje volt. Bimbóztam. A lelkem nyiladozott, hajnalra hasadozott, kiáradásra várakozott, Isten után vágyakozott. Nem. Nem mondom most el, mit gondolok arról, ki is az én Istenem, találd csak ki, jöjj rá, méginkább ismerd meg a magad Istenét, aki ugyanaz, mint az enyém és persze mégis más. Miért hiszitek, hogy csak az emberek felé nyílhatunk? Miért riadoztok minden mástól? Talán az eltévedéstől, tévelyedéstől, a keretek elveszítésétől tartotok? Hogy az égiben valóban feloldódik a lélek, s beteljesülés helyett elvész, elporlad? Hogy az égi mégiscsak erősebb a földinél, s testetlenül lebegünk tovább – pedig drága, ami a test, és felettébb áldott -  vagy elégünk, mint Ikarusz?

Hirtelen feltámadt a szél,  szétrántotta a sikoltozó lugas indáit, behatolt a veranda oszlopai közé, nekicsapódott a meszelt falnak, s dühödten kitépte helyükből az ablaktáblákat rögzítő kallantyúkat. A támadás megfélemlített, reszkető kézzel illesztettem helyére a két kampót, s mindjárt visszahúzódtam szobám védelmébe. Ahogy lecsillapodtam kissé, leültem a gép elé, írni kezdtem. Ezek voltak az első soraim:
Egész életemben szeretni tanultam. Csúfos kudarcok után, amikor már barlangom bejáratát csaknem teljesen eltorlaszoltam, és halni készültem, a Kegyelem egy sugara áthatolt egy résen, betört hozzám és átjárta a szívem. Összekuporodva, arcom eltakarva feküdtem a legtávolabbi sarokban, de az érintésre mégis lassan, óvatosan felálltam és elmerészkedtem a kijáratig. Időbe telt, míg bátorságot vettem, hogy kitekintsek. Végül vak szemem kinyílt, és én megláttam, hogy odakint minden fürdik a fényben. Akkor hirtelen elhatározással, rettegésemet magamról lerázva, kiléptem a világosságra. Próbáltam megragadni a sugárzó, életmeleg csodát, de rá kellett jönnöm, hogy egyszerre vagyok igen közel a forráshoz – simogatott, dédelgetett, erőt adott, bátorított, melegített, éltetett – és még igen távol tőle. Nem adtam fel a reményt, hogy egyszer egészen közel jutok Hozzá. Tanulok Benne járni, mozogni, beszélni, lélegzeni, egy szóval: élni. Mindig közelebb.