Anya, ne menj el!

Reggelente, úgy  fél hat tájban magamra vetett télikabátban kirontok a fagyba, hogy kint éjszakázó kutyámat Bubut, és cakkos fülű harci kandúromat Machiavellit beengedjem egy kis melegedőre, míg készülődöm. Kicsit beszélgetünk, hogy s mint múlt az éjjel. Machiavelli, hideg ide vagy oda, ki-kimaradozik, hidegundorát legyőzi a szerelmi hevület. Aztán a korareggeli homályban aggódva fürkészem a hőmérőt, mennyit is mutat. Ma is azt mutatta, hogy mínusz húsz fokhoz közel a fagy makacsul tartja hadállását. A hideg ellenére sem állom meg, hogy szememmel végig ne pásztázzam fagyban vergődő kertem, s ne üzenjek valamit a hamarosan kifakadó életről. De jobban tudja azt ő nálam is! Erősebb, bölcsebb nálam, az ő reménységét a tél meg nem rendíti egyetlen percre sem.

Ma reggel az ezüstfenyőmön akadt meg a tekintetem, s feledtem a hideget. Hajnali szépsége nem engedett el. Csak álltam és bámultam dús, fényes tűleveleinek tömegét, telt volt és magabiztos, egyedül állt, de nem magányosan, ereje teljében. Egy királynő hűvös méltóságával uralta a kertet, feje fölött, mint egy diadém, a lenyugvó hold keskeny sarlója.

Tudjátok, a hajnalok gyakran csodákat teremnek. Hajnalban még a nagybeteg is megkönnyebbül, s ha valaki oly szerencsés, hogy napkeltekor születik, boldogabban érkezik a földre, s békésebben hagyja el anyja ölének védelmét, aki pedig hajnalban távozik örökre, könnyebben hagyja el földi otthonát.

Csodás napszak a hajnal, higgyétek el nekem! Mert ezen a hajnalon is történt valami páratlan: eltűnt télbe gémberedett kertem, s egyszercsak fölém hajolt az anyám. Gyermekkorom legfényesebb csillaga: Afrodité és Demeter, Tündérkirálynő, Magna Mater. Sűrű homályban fénnyel szőtt, kápráztató és tünékeny Éjkirálynő.

Anya, ne menj el! – mondtam azon a régvolt estén láztól cserepes, kiszáradt szájjal. Vagy csak akartam mondani?  Talán úgy legyengített a több napos láz, hogy nem is tudtam vágyam szavakká formálni. De, mégis. Talán csak leheltem, s ő nem hallotta meg. 

Hét éves lehettem, vagy még annyi sem, amikor egy szokványos gyermekbetegség, kanyaró vagy skarlát ledöntött a lábamról.  Folyt a fiatal test küzdelme lázgörcsökkel, s eszméletvesztésekkel – én legalább is így emlékezem. A nagyanyám volt mellettem. Egyfolytában varrt. Amikor lázálmaimból néha felmerültem, hallottam a Singer véget nem érő zakatolását, s láttam a varrógépre tett kislámpa fénykörében fáradt arcát. Szemével a gép alatt sikló anyagot kísérte, lába a pedált nyomta lankadatlanul. Ha felneszeltem, hozzám sietett, fölém hajolt. Borogatott, itatott, gyógyszert kényszerített belém, aztán újra indult a varrógépzene. 

Nem tudom hány napja tartott küzdelmem a kórral, hol fáztam, hol majd elégtem, halálosan kimerültem végül. Különösen az esték voltak gyötrelmesek. Azon a felejthetetlen estén azonban mégis csodálatos dolog történt – lám, lám, néha az este is terem csodát! A világ legszebb asszonya, maga a Tündérkirálynő hajolt fölém. Anyám opálos fénnyel telt bőrét mintha belülről világították volna meg, valami rejtett fényforrással, sötét haja előrebukott, csaknem megérintette arcomat.  Csupán egy pillanat volt, míg betegágyam fölé hajolt, de mélyen beszívtam illatát, melyet azután évekig kerestem, s kutattam. Sokáig kísérleteztem, hogy különféle parfümök keverékéből valahogy előállítsam a páratlan aromát, de hiába.

Anya az Operába megy – susogta, és felkacagott, finoman, édesen csilingelve, mint amikor két kristálypohár összecsendül. Könnyű kézzel meg is érintett. Egy kicsit megigazította a takarót rajtam. Talán a mozdulat nem is nekem szólt. Tudja anyuka  – szólt hátra –  ma a Don Giovanni, az egyik kedvencem … Nagyanyám nem válaszolt, azt hiszem, fel sem emelte a fejét. Akkor vettem észre az árnyékba borult szobában az ajtó közelében várakozó magas, elegáns férfit. Az anyámra várt, de nem az apám volt. Don Giovanni állt ott a félhomályban – maga a megtestesült csábítás.

Hogyan lehet, hogy hét évesen oly egyértelmű volt számomra Don Giovanni hatalma? De nyilvánvaló volt, kit képvisel, s az is, harcolnom kell ellene, még ha reménytelen is a küzdelmem. Olyan nagy volt a tét.

Összeszedtem hát minden erőm, hogy az elkerülhetetlent megakadályozzam, s akkor hangzott el az a bizonyos mondat: Anya, maradj velem! Ne menj el! De közben hallottam a sötétkék taft titokzatos suhogását – távolodott. Elkéstem. Anyám nem csókolt meg, talán túl izzadt voltam, csak intett, finom keze úszott a levegőben. Talán meg sem hallotta suttogásomat. Az ajtó bezárult, a Tündérkirálynő és kísérője eltűntek, én meg magányosan és reménytelenül visszahulltam a lázba.

Anyám védelmében el kell mondanom, hogy tudta, a legjobb kezekben vagyok, nagyanyámnál jobb ápolót aligha találhatott volna. Biztos volt abban, hogy fiatal szervezetem hamarosan legyőzi a betegséget. Amit azonban nem tudott szegény megbűvölt, öntudatlan anyám, hogy akkor tőlem a szeretet és a szépség távozott, s helyet hagyott a roppant űrnek sok-sok évre. Szegény boldogtalan anyám nem is sejtette, hogy azon az estén meghalt bennem a bizalom minden ember iránt, s ezután majdnem negyven éven át éltem ezzel a fájdalommal. Drága, tudatlan, ifjú anyám azt sem tudta, hogy elveszítette a gyermekét csaknem örökre, mert az nem bírta az anyanélküliség gyötrelmét. Imádott, szépséges anyám azt sem sejthette akkor, hogy halálába később még egyszer belehalok, s ha majd eljön a bűnök temetésének és a megbocsátásának kegyelmes hajnala ezt az estét lesz a legnehezebb végleg elengedni és megbocsátani.

Még én is tudatlan voltam, nem is sejtettem, hogy nem egészen húsz év múlva lassan kinyílik majd egy kórterem ajtaja. Az ajtót egy fehér köpenyes férfi nyitja ki, mögé lép, s int nekem. Csupán egyetlen kézmozdulat volt, és a rám szegeződő tekintet. Tudtam, hogy veszítettem. Végleg elveszítettem az anyámat. Végleg cserbenhagyott, odaadta magát, még mindig ragyogó ifjú lényét, kívánatos asszonyiságát, sohasem beteljesített anyaságát a ráknak. Akkor újra imádtam és gyűlöltem.

Három hét telt csupán el a végzetes intéstől a haláláig. Ez idő alatt negyvenfokos lázban égtem. Hol az életéért könyörögtem az ellenséges Istenhez, hol haláláért esdekeltem, mikor a testén be nem gyógyuló sebekre esett a pillantásom. Naponta, rettegve mentem hozzá, él-e vagy holt, akit ott találok, s ha élő nem kérdi-e: mikor halok meg.

Aztán egy napon a betegnek szánt ajándékommal a Moszkva téren vártam a villamosra, amikor addig sohasem tapasztalt gyengeséget éreztem. Lábaim cserbenhagytak, ezért leültem egy beton virágtartó peremére. Akkor halt meg az anyám.

Telihold - Lilith és Éva

A Holdtól mindig tartottam. A Nap a barátom. Pedig el- , feléget. Nem bánom. Én is égek, ki tudja, tán mégsem égek el. Vele válok inkább eggyé, a Nappal, vele hálok, nem a sápadt Holddal, a bitang csalóval. A Hold taszít. Igaz, néha mókás arcát mutatja, a kópét, a bohócot, a jóságos öreg gyereket. De nem hiszek neki, a szemébe vágom, hogy szemfényvesztő. Teliholdkor mutatja meg az igaz természetét, kimutatja a foga fehérét – ahogy Dédi mondogatta. Befurakszik a szemhéjam alá, a bőröm alá. Akár hová gyűröm a párnám, utánam ered, előbb vagy utóbb utolér, párnámra fekszik, hozzám tapad, bárhogyan forgolódom, tiltakozom. Hozzám simul, de csak azért, hogy kikémlelje a titkaimat, s ha kiolvasta belőlem az igazamat, azonnal kifecsegi. 

Azt mondják a nőiség holdszerű. Az nem lehet! De, talán. Talán mégis. Talán ő Lilith, Éva árnyékszemélyisége. Lilith holdtermészetű. Mindig változó, sápatag, elfogyatkozó beteges fénylény, de több benne az árnyék, mint a fény. Lilith az örök éhség, a sóvárság. Tetteti és sajnáltatja magát. Lássátok majd’ elfogyok, elveszek, megszűnök, emésztődöm. Miattatok bánkódom, a szerelem betege vagyok, mert nem szerettek. Pedig ő az a szenvedély, melyben nincs szeretet. Felfal, veled táplálkozik, minden élővel, aki megszereti. 

A Hold is állandóan kesereg: hogy magányos, hogy nem becsülik. Azt állítja, hogy az éji vándorok neki köszönhetik, hogy el nem tévednek, azzal dicsekszik, hogy ő világít éjjel, s ha az álnok Nap el nem homályosítaná, világítana nappal is. Néha láthatjátok kétségbeejtő erőlködését, hogy a Nappal versenyre keljen. Olyankor könyörög: sirassatok meg és dicsérjetek, látjátok én vagyok a küzdelem és a hűség. Aztán mégis eltűnik, felszívódik. 

Szeretetéhség - Levelek Hyóhoz (részlet)

Én is mohó voltam, reszkettem a felfedezéstől, hogy talán végre táplálékhoz jutottam. A szeretetéhség hajtott, be akartam falni a másikat mielőbb, fulladásig lakni vele. Éreztem, hogy jó, édes a számban, simogató a gyomromban! Ne ítéljük meg az éhezőt! De a bölcsek, a sokatéltek mondják: lassabban, lassabban... ízlelgesd, tanuld a mást, a másikat. Alig érintsd előbb, aztán, ha látod, hogy nyílik, menj tovább, ha zárkózik, állj odébb, és várj, hátha megint nyílik és beenged. 

Így is lehet szeretni. Akkor már nem a magad kívánságával törődsz elébb, őt akarod jól lakatni, ha éhes, és megitatod magaddal, de csak ha szomjas.

Tudod te jól! Csak még makrancos a lelked, a tested a próbához kell idomítanod. Én már tudom, hogy sikerül, sikerülni fog. De csak ha múlik az ifjúság.

Az elengedés iskoláját is ki kell járnunk. Nehéz. Lehet, sok-sok bukás után léphetünk csak tovább, remegő térddel, a vádliban görcsös nyilallással. Pedig a szeretet parancsa mellé oda kell tenni - de sokszor leírtam, de sokszor mondtam magamnak is: csak ha ő is akarja! Így üzent nekem egyszer az Isten egy reménytelen szerelemben. Újra meg újra találkoztam ezzel a mondattal. Eleinte ellöktem magamtól, ordítva fogtam be a fülem, hogy inkább az ordításomat halljam, mint az igazságot. Meg azt az üzenetet se akartam meghallani - de tiltakoztam - hogy nem adlak neki, mert rosszul bánna veled. Nem adlak neki, mert sze-ret-lek!

Most már értem. Nem fáj a múlt. Derűt érzek, rá sem haragszom - néha sajnálom, de ez is el fog múlni.

Éppolyan óvatos vagy, mint én. Sejtem, éppoly nehezen megérinthető is. Finoman érintesz, alig, pillekönnyű kézzel, visszahúzódásra készen. Te is ismered a "csak ha ő is akarja" figyelmeztetést, veled született óvatossággal alkalmazod - csaknem mindig. Néha aztán elfeledkezik az ember magáról, amikor már olyan szomjas az érintésre, hogy nem bánja kit, mikor és hogyan, érinteni akar végre, mikor már repedezett a lelke, csaknem széttörik és elfogja a félelem, hogy szétporlad.  

Hamar beletörődtem a magányomba, de a másokéba csak nagy sokára. Mindenáron csillapítani akartam eleinte, de ők nem mindig akarták. Talán észre sem vették azt, ami nekem, helyettük is fájt. Nagyon hamar visszavonultam, ha közönyt, vagy idegenséget  tapasztaltam. Egészen fiatalon, kis gyermekként fájdalommal, később egyre kevésbé bántott. Megtanultam ezt is elviselni. Akkoriban kezdtem falat építeni önmagam és a világ közé. A falbontásra csak negyvenes éveim közepén került sor. Ma már egyre fedetlenebb vagyok - csaknem fedetlen -, egyedüllétemről tudom, nem magány, csak bizonyítéka annak, hogy egy vagyok a földi lények közül, akik egyedül élnek és egyedül halnak meg, éppúgy, ahogy én.

Felfedett titkok - Naplótöredékek

A legnagyobb szeretetiskola, ha testközelből szeretünk: feleségként, férjként, gyermekként, anyaként, apaként, barátként, és sorolhatnám a kapcsolódás számos formáját. Lassan újra felbátorodtam a szeretetre, s reménykedni kezdtem, találok valakit, aki szintén tanult fájdalmaiból, örömeiből, és megtanult szeretni is. Elkezdődött a társkeresés izgalmas és kockázatos időszaka. Van-e nagyobb élmény egy másik ember felfedezésénél, s van-e nehezebb vállalkozás?

Életem dióhéjban, Naplórészlet

Egyetlen mondat jár az elméjében: a tökéletes mondat, melyben benne foglaltatik a legnagyobb titok megfejtése. Az egész mindenség titka, az élet és halál, a szépség és a rútság értelmének titka, a legtökéletesebb mondat a létezés értelméről és hiábavalóságáról, a hibátlan üzenet, mely fentről szállt alá. Ő tudta ezt a titkot, de amikor kezét a billentyűkre tette, hogy leírja a mondatot, erőtlen keze lehullott. Ráébredt, hogy őt senki sem szereti, és ő sem szeret senkit.  Pedig ez volt élete egyetlen valódi célja, hogy szeressen és szeressék.

Szenvedélyes ember, Naplórészlet

Te tudod-e kedvesem, hogy önmagunkhoz, Ninivénkbe, mily mélyre kell leszállnunk? Befelé lefelé vezet az út. Hogy önmagunkig eltaláljunk, süllyednünk kell, nem emelkednünk, pokolra kell akkor mennünk, s sokszor nem is elég egyszer levettetnünk. Mert bár megjárjuk Ninivét, először tán meg sem értjük a feneketlen bűnök, honnan is erednek, s hogy mindegyikhez van közünk. Ez utóbbi aztán tényleg képtelen és botrányos gondolat. Hogy lenne ezekhez közünk, nekünk, a szenteknek? S vesszen Ninive!

Mások megismerése önmagunk ismeretével kezdődik. Az öntudatlanul élők, kik elkerülik Ninivéjüket, egész életükben vakok maradnak, és önismeret híján mások megismerése is igencsak korlátozott számukra. Még önismeret birtokában sem könnyű, hiszen vetítünk, s kellő idő és komoly szándék nélkül könnyen félreismerjük a másikat – gyakran azokat is, akikkel sok-sok éven át együtt élünk. A következmény tragikus kapcsolati kudarcok, fájdalmak, be nem gyógyuló sebek.

Ninivében, Naplórészlet

Aludni és álmodni… De mit? Derengő öntudattal gyűjtögettem álmom foszlányait, de bele kellett kapaszkodnom a korareggel valóságába is, hisz fel kell kelnem hamarosan. Nem ment. Megint róla álmodtam, arról a személyről, ki oly tökéletesen ölel álmomban, ki álmaimban társam, az idők eleje óta, az idők végeztéig. (Ja igen, tudom, lelkem mélyrétegének férfi-része, animuszom, akivel ily boldogan szeretkezem – s ez sem rossz hír. Vele legalább csaknem teljes a közösségünk.) S mikor idáig értem gondolatban, cserbenhagyott minden próbálkozásom, és elöntött a vágyakozás távoli, ismeretlen kedvesem után.  Hol vagy? Meg akartam telni a téli reggellel és meg akartam osztani Veled. Csókra és örömosztásra gondoltam. Ahogyan az eső telítette patak egyre nő, majd folyóvá duzzad, végül elhagyja medrét, úgy tört rám a hiányod. A reggel eseményeit elmosta ez a hiány, csupán Aretha Franklin hangja szűrődött át fájdalmam szitáján. Aretha azt énekelte: Még a reggeli smink előtt mondok érted egy imát – ismered ezt a dalt?

Reggeli áhitat, Naplórészlet

A fájdalmak nem kerültek el, de gazdagodtam, s talán írhatom: gazdagodtunk. A végcél persze az lenne, hogy egymás melletti hűségben valakivel közös történetet írjunk. Megírni és végig "játszani" emberhez méltón az utolsó felvonást, melyről nem tudjuk meddig tart, de már tudjuk, hogy egyszer vége lesz. Bizakodom, hogy már van elég bátorságom arra a fajta szeretetre, mely kiszolgáltatottá tesz, adakozóan felkínálja magát a másiknak, nem mérlegel –, hogy egyik kedves szerzőmet, Pál apostolt idézzem: „mindent remél, mindent hisz”. Gyermeki ártatlansággal leplezi le magát, fedetlen marad a másik előtt, mint az első emberpár a Paradicsomban. Én erre vágyom, és ennek a lehetőségét keresem.

(Már megtaláltam!)

Elvetett mag...

Napok óta, mit napok óta, inkább hetek, sőt hónapok óta szinte a kertemben élek. Boldogít, megnyugtat, közben állandó tevékenységre ösztökél, s ha mégis távoznom kell néha, mert dolgaim másfelé szólítanak, hív és igencsak sürget, mint szerelmes, aki már ágyba bújt, s nem győzi várni kedvesét.

Megkurtítja az éjszakáimat is, pedig igen jó alvó vagyok egyébként, sőt szenvedélyes alvó, aki úgy véli, az alvás nem veszteség, sőt… Nyereség testnek és léleknek, s benne az álom a lélek tudattalan mélyére nyíló, titokzatos kapu.

Már a télből is tavasz nyílt ki idén, így a kert vonzása is korán kezdődött, vagy inkább meg sem szűnt. Februárban néhány orgonavessző kivirágzott nálunk, s azóta végem. A kertem friss szerelemmel megétetett, azzal a fajtával, mely erősebb a halálnál is, nem tehetek ellene semmit sem, beleolvadok és átlényegülök, mámorosan kertemmé válok magam is.

Keveset írok azóta, s néha furdal a lelkiismeret, aztán legyintek, s röpülök megint ki, mert, mert… mert nem tehetek mást. Ma azonban elhatároztam, hogy gondolatfoszlányaimat mégiscsak megőrzöm, leírom hát sebtében, s majd később, ha lázam csillapítja az ősz vagy a tél, újra írok majd. Továbbgondolom, továbbírom holnap, amit a lázas ma terem. És nem akarom, hogy felejtsetek. Nem én. Na hát lássuk akkor!

***

Aki képtelen a szenvedésre, az az együttérzésre is képtelen.

A kereszténységhez nem az örök élet reménye vonzott. Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy egy identitás számára „jó” lehet, ha örökké élhet. Az identitást ugyanis jellemzői behatárolják, elválasztják a többitől, hiszen éppen mássága által személyiség. A másság pedig mindig elválaszt, mert egyediséget is jelent, az egyediség pedig mindig konfliktusok hordozója, és hordozója a magányosságnak, a magányosságban pedig jelen van a szenvedés csírája.

Az örök élet az egyéniség számára egyet jelentene az örök szenvedéssel, ami pedig nem más, mint a pokol.

Az identitásnak el kell halnia, meg kell halnia, mint az elvetett magnak, hogy valami mássá legyen, ami örök, és ami nem hordja magában az örök szenvedés elkerülhetetlen lehetőségét. Ez a más csupán Isten lehet.

De véleményem szerint ez egyben azt is jelenti, hogy az örök életben az egyén elveszti minden jellemzőjét, tehát identitása megszűnik, és beleolvad a numinózumba. Új minőséggé válik, azaz attól fogva már isteni életet él.

Itt azonban meg kell állnom, mert a magányos Istent én szenvedő Istennek hiszem, sőt, úgy vélem, ha az Isten képtelen lett volna a szenvedésre, ha magányát képes lett volna elviselni, sohasem teremtett volna valami tőle különbözőt, egyben hozzá hasonlót, sohasem teremtett volna embert. Én nem tudnám szeretni azt az Istent, aki képtelen a szenvedésre, mert, aki képtelen a szenvedésre, az az együttérzésre is képtelen.

A keresztényéghez éppen a szenvedő Isten vonzott, a keresztre feszített Isten-ember. Megnyugtatott, mert az üzente, hogy nem vagyok egyedül a fájdalomban. Úgy szoktam mondani, hogy: miközben átéltem a gyötrelmeket, a fájdalom fölé emelt. Ezért nem haltam bele az életbe.

***

Fájdalom nélkül csak torzó maradsz…

Nehezen születik meg bennünk a megértés, rengeteg fájdalomba kerül, sok időbe telik. Pontosabban az idő egyenesen arányos a „beengedett” fájdalommal.  Mert elbarikádozhatod magad ideig-óráig, én is megpróbáltam, nem is egyszer. Eleinte jó volt, aztán észrevettem, hogy üresedem, száradok. Mindjárt török, porladok. Halódom. Noha látszólag virultam. Nevettem, zabáltam, szeretkeztem. (Repdeső, csak jól lét.) Jól nézel ki – mondogatták. Csak én tudtam egyedül az igazságot. Éreztem a veszélyt, mégis végeérhetetlen boldog időkért könyörögtem balga imákban. Még, még, még! Hogy ne érezzem, hiába zabálok, mégis üres maradok. Szűköltem, ha arra gondoltam, hogy hamarosan vége lesz. Mert véget ér, és kezdődik egy új, mert az a jó. Mert a Kegyelem így működik. Nincs apelláta. Kezdődik egy másik fejezet, a megtöretés napjai. Össze kell töretni és újjá kell formálódni. Enélkül, fájdalom nélkül csak torzó maradsz. Mennyire féltem az újraformálódástól!  Túlélem-e vagy sem? Eddig túléltem.

Túléltem azt is, amikor szegény Zoli teljes elborultságában, egy paranoid-skizofrén rohamban fojtogatott. Aztán túléltem éjszakai menekülésemet, gyalogutamat Érdtől Budapestig. Túléltem a zárt osztályt húszas éveimben, és ami sokkal nehezebb volt, túléltem mások szenvedését és halálát. Ezek mind a Kegyelem mozdulási volt – csak most értettem meg túl a hatvanon.

A „minden egy” sejtése/felismerése/tudata engem ujjongó örömmel tölt el. (Pontosabb: engem ez tölt el ujjongó örömmel.) Nevezd kábítószernek. Az összevisszaság látszata mögött szép, isteni  - nekem azt (is) jelenti: megronthatatlan, mert tőlünk, cselekedeteinktől független - rend lakik. A Mandelbrot fraktálok is ezt bizonyították számomra. Meg akarok kapaszkodni valamiféle transzcendentális (filozófia-meditatív) rendben. Szükségem van rá. Különösen a fájdalom korában, a Fazekas korongján.

Nevezd Jesuának!

1. A kenyér háza

Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy eltűnjön a gyötrődő arc, mely most is fénylett, mintha a nap beleköltözött volna, s úgy tűnt szemhéján is áthatolva sugárzik, s csillagokat fest a benti éjre.

Nézte az édes arcot. Most is szép, amikor eltorzul a fájdalomtól. A pillák remegnek, a száj hol levegő után kap, hol összeszorul, a fogak kapcsolják össze, belevájódnak, hogy elrekesszék a fájdalom hangos jeleit. A sápadt halántékon újabb csepp indul el, majd lefut a szalmába. Gyolcsdarabbal törölgette a gyötrelem gyöngyeit. Alig változtatta meg az idő, de még a várandóssága sem, nem veszítette el üdeségét. Maga volt a tisztaság mindig! Jaj, hogyan is történhetett meg ez, éppen velük! De most is tiszta, tiszta az ő jegyese! Még így is, még most is, bármi történt is! Hogyan is ragyogna akkor így ez az arc, ha bűn szennyezné! Meg kell védenie, akár az élete árán is. Még önmagától is, ha úgy kell!

Így kellett lennie. El kell fogadni, mint Jahve próbáját és ajándékát. Most együtt élik a fájdalom és a várakozás ólomléptű óráit a zsúfolt fogadó istállójában, ahol egy aprócska szegletet csak hosszú könyörgésre ürített ki a fogadós a vajúdó asszony számára. Nincs hely - értsétek meg, mindenki idecsődült az összeírásra - mondta, amikor keményen megragadta a karját, hogy figyelmét valahogy magára és az asszonyra irányítsa, hogy irgalomra bírja, hisz Mirjam arca szinte világított a sápadtságtól, és újra meg újra összegörnyedt, neki kellett felfognia a terhével együtt is pille testet. Végül a fogadós elrekesztett az állatoktól úgy két hosszú lépésnyit a jászol mellett, s oda lekuporodhattak. Akkor újra számba vette, hogy mindent előkészítette-e, s megtapogatta a zsákját is, nem maradt-e el valami. Sebtében, kapkodva gyűjtögette össze a nélkülözhetetlen dolgokat, a bensejében az állandó remegéssel, amitől minden végtelenül nehézkessé vált, még az is, hogy gondolatait összeszedje. Pénzük is kevés volt, meg az idejük is kevés.

Mindent megtett, amit csak tehetett, de a fájdalommal szemben, ami újfent támadt, és úgy tűnt, csaknem darabokra szaggatja a vajúdó gyermektestet, tehetetlen volt. Itt nagyobb erő dolgozott, mint az ő férfiereje, sokkal nagyobb. Várnia kellett. Mirjam néha felnyögött, bár alig hallhatóan, hogy a figyelmetlen csupán nehéz sóhajtásnak vélhette, de az arca elárulta és a keze, ahogy egyre görcsösebben, elfehéredő ujjakkal markolta hol a jászol peremét, hol az ő köpenyét, ha föléje hajolt. Bárcsak lenne vége már, bárcsak a karjába vehetné már azt a gyermeket! Az ő fiukat! Ha fiú lesz! Mert az övé is lesz, bárki is az apja! Így döntött végül, és így is lesz! Soha, senki sem fogja megtudni, hogy nem Jószéf, a názáreti ács nemzette Mirjam első gyermekét, az elsőszülöttet!

Nem könnyen, de beszerezte a sót, mellyel be kell majd dörzsölnie az újszülöttet, s a puha kelmét, mit erre a napra vásárolt, maga mellé tette, hogy Mirjam is lássa, ha egy pillanatra kiszabadul a fájdalom szorításából és felnéz. Akkor tudni fogja, hogy ő mindenről gondoskodott, lesz mibe pólyálni a gyermeket. A gyermeküket.

Alig volt képes számbavenni kavargó érzéseit. Ez volt a legrosszabb, ez a belső zűrzavar. Kétségek, félelmek, a csalódás fájdalmának mindent beborító, sűrű ködje, és mégis, mégis, mindennek ellenére az izzó remény, és az iránta érzett szerelem, a szeretet parttalan áradása. Hét-nyolc évvel volt csak idősebb nála, de már közvetlenül a születése után -, amikor először megpillantotta az anyja ölében a csecsemőt, azonnal érezte az érthetetlen, ijesztő nyilallást a szívében, ami csak akkor csillapodott kissé, amikor megtudta, hogy a szülők megegyeztek, s egymásnak szánták őket. Attól kezdve ők jegyesek voltak. Hét évesen esett szerelembe. Ez az igazság. Jó lett volna megérinteni a kis menyasszonyt - de bár a szájpadlása kiszáradt a kívánságtól, eszébe sem jutott, hogy megkérje az anyját, adja oda, csak egy percre legalább. Férfinak nincs helye olyankor az asszonynép körül.

Csaknem elviselhetetlen - gondolta, mert ez az érzés, azzal fenyegette, hogy átüti a szokások alkotta rend súlyos falát is. Igen, így történt: újra meg újra megrepesztette a napok békéjét, végleg felhasította, s felmorzsolta mindazt, amit építeni akart kívül és belül. De nem tehetett ellene semmit, talán nem is akart, hordta a szeretet igáját rendületlenül. Most meg csaknem végleg kihullottak a mindennapok megtartó rendjéből, veszélyessé vált még az otthonuk is, a család, meg az ismerősök is, amióta kiderült, hogy, hogy... Mirjam gyermeket vár. A közösség, mely addig védte őket, attól kezdve hol így, hol úgy fenyegetette őt és a jegyesét. A zűrzavar napjait élték, minden ingoványossá, bizonytalanná vált.

Jó volna aludni, csak néhány percet! Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy eltűnjön a gyötrődő arc, mely most is fénylett, mintha a nap beleköltözött volna, s úgy tűnt szemhéján is áthatolva sugárzik, s csillagokat fest a benti éjre. Talán éppen ez a fény, ez az állandó ragyogás győzte meg végleg Mirjam ártatlanságáról. Fáradt volt, pedig még nem pihenhet, semmiképp sem. Szüksége van rá, szükségük van rá.

Immánuel

Ébren kell maradnia. Látta a fájdalom szaporodó permetét a fényes homlokon, és újra feltörő félelemmel gondolt magányukra. Éppen most kellett idejönniük, mert a népszámlálást Augustus császár elrendelte. Abban bízott, hogy lesz még idejük visszatérni Zakariás házába, a szülés után meg együtt mennek haza Názáretbe, s bemutatják a fiukat. De nem maradt elég idő. A magzat, ha indulni akar, hogy magát e világnak megmutassa, meg nem állítható. Ez a bátorság nagy pillanata, amikor elege van már az anyaméh forró biztonságából, s kifele vágyik a megpróbáltatások hidegébe.

Most egyedül vannak itt Betlehemben. Nincs segítség, ha valami baj támadna... Jahve, segíts! Fohászkodott, és tette, amit tennie kellett, hogy Jahve figyelmét, könyörületét kiérdemelje, hogy ne vétsen egyetlen aprócska szabály ellen sem, hogy megtartsa az áldott rendet, a Törvényt, annak minden, még a legkisebb parancsolatát is, de összeszorult szívvel gondolt arra, hogy mióta kiderült, hogy Miriam egy idegen gyermekét hordja a méhében, azóta nem segített semmi. Sem imái, sem böjtje, a félelem hullámai újrameg újra elborították, betakarták, alig jutott levegőhöz. Hogy eltitkolja a félelmét, főként éppen őelőtte, óriási erőfeszítésébe került. Először éppen önmagától félt. Különösen éjszakánként, hogy holnap, ha felkel, mit fog tenni. Mert tennie kell valamit! Közel a nap, amikor már senki előtt el nem titkolható, hogy mi történt. Attól félt, egy nap, ha felkel, az egyik napon, ha véget ér az álmatlan éjszaka lázas vergődése, nem bír már tovább a fájdalommal, és világgá kiabálja, hogy becsapták, megszégyenítették, elárulták. De ha arra gondolt, akkor talán elragadják tőle, megszégyenítik, talán meg is kövezik... hiszen lány létére várandós! És nem tőle! Ő sohasem illette egyetlen tisztátalan gondolattal sem, nemhogy kézzel! Dehogy! Volt, hogy az éjszaka egykor vad álmokat küldött rá, de másnap megtisztította magát, testét és gondolatait is, újra meg újra. Tudta, egy napon az övé lesz egészen... Micsoda boldogság lett volna a házába fogadni őt, asszonnyá tenni, és együtt várni az elsőszülöttet, ahogy a többi boldogok! Mert, ha legalább ő volna az apa! Hogy nem ő, ez annyira fájt, hogy az is megfordult a fejében, hogy elbocsátja. De minden feltűnés nélkül, csak menjen! Sorsára engedi, utána sem néz. Találtak volna tán valakit, aki befogadja, s azt mondták volna: Szegény özvegy, a férje hirtelen halt, lám, még a kicsi jövetelének sem örülhetett.

Aztán mégis másképpen döntött. Jobbnak látta elküldeni őt Zakariáshoz, mert annak a felesége is várandós volt. Mióta észrevette, hogy a jegyese törékeny teste elváltozott, mióta nem titkolhatta már maga előtt sem a szörnyű tényt - de mit is érzett azóta? Az érzések elöntötték, mint a tenger, mely hol égig érő hullámokkal fenyegeti a hajósokat, hol meg csendes és derűs, akár a koranyári ég, és gazdag halajándékát bőkezűen osztja.

Mirjam, talán félelmében és fájdalmában olyan furcsa dolgokat beszélt akkortájt, amikor nem várhatott tovább és megkérdezte... az angyalról, meg egyebekről. Furcsa, sőt igen veszélyes dolgokat. Először attól tartott, talán megbolondult. Egészen megzavarodott. Szegényke. Ha a papok tudomására jutott volna mindaz, amit fogantatása körülményeiről mesélt... Jaj, jaj, jaj! Akkor megkérte, senkinek egyetlen szót sem... soha. Igaz, ő is szinte tébolyult volt, s miután Mirjamot vallatóra fogta, azon a kegyetlen éjszakán is csak egy-egy percre hunyta le a szemét, mégis különös, zavaros álma volt. Nem vallotta be a jegyesének, hogy továbbálmodta, amit neki súgott, hol alabástrom fehér, hol lángoló arccal, dadogva és akadozva, szinte maga is hitetlenkedve, nem, dehogy is mondta el, hogy ő is álmodott... egy angyallal. Az angyal fölé repült, érezte a szárnyak suhogását, hosszan, riadtan lobogott a mécses, csaknem ellobbant az ágya fejénél, ahogy az égi látogató megállt felette, és mozgott az ajka, hangtalanul, mégis tisztán értette minden szavát: Jószéf, Dávid fia, ne félj magadhoz venni a feleségedet, Mirjamot, mert fogantatása a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, s a gyermeket nevezd Josuának, mert ő szabadítja meg a népet bűneiből. Mindez azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: "Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek" - ami azt jelenti: Velünk az Isten.

A csillag

Reggel sokáig aludt, s bár verítékben ébredt, mégis megnyugodva, s csaknem derűsen, sok-sok nap óta először. Tudta, mit kell tennie. Igaz, az a béke csak néhány napig tartott, de égből jött ajándék volt, egy lélegzetvételnyi szünet, csend az érzések már-már viselhetetlen viharában - kegyelem.

Persze sohasem ismerte volna el a világ előtt, hogy a gyermek, aki nemsokára világra jön, nem az övé, de hiába minden, ez a tény. Talán egy római katona erőszakolta meg, ki tudja! Igaz, ha a légió bármelyik tagja effélét elkövetett, s kiderült valahogyan, sőt ha tanúk bizonyították, mégpedig legalább két férfi, akkor a bitang kereszten végezte! De számos történet keringett légionáriusok eltussolt kegyetlenkedéseiről! Meg aztán sok minden ki sem derül! Minden gyilkos úgy hiszi, éppen ő lesz az, akit úgysem érnek utol. Még az sem lehetetlen, hogy többen voltak! Uram segíts! Hiszen Mirjam olyan szép! Ez megmagyarázná, miért háborodott meg szegény! Ha megtudná, ki tette, a két kezével fojtaná meg! Ízekre tépné! De, nem, nem, az Úr tiltja a bosszút! Enyém a bosszúállás, én megfizetek – ezt mondja az Úr! De mégis, jó volna ölni, megölni a szörnyeteget, aki meggyalázta Mirjamot, és tönkretette egész életüket. Elvette tőle az elsőszülöttet!

Úgy látta, egy kissé csillapodnak a fájások, megtörölte Mirjam homlokát, s kissé meg is nyugodott. Kiment a szállás elé, felnézett a tiszta égre. Mostanában, ha elkerülte az álom, gyakran kiment éjszaka is, és az eget bámulta. Egy különösen fényes csillagra figyelt fel, aztán mindig megkereste, mert, ha megtalálta, édes nyugalom szállt rá és béke. Annyira vágyott arra a nyugalomra, hogy később még arra is rákapott, hogy napközben lezárt szemhéja mögött keresse azt a csillagot, az ő csillagát, s ha jó szorosan lehunyta a szemét, kis idő múlva fel is tűnt.

Pillantásával az eget pásztázta. Jobb volt felfelé nézni egyébként is, mert, ki tudja miért, a kinti hideg volt-e az oka, vagy más, de a szeme megtelt könnyel, és erejét összeszedve küzdött ellene, ki ne csurranjon a szemgödörből a sós nedv. Mert nagy erő rejlik ám egyetlen kicsorduló cseppben is, még elmoshatja nehezen épített bástyáit.

A vágóeszköz! Jaj, arról csak nem feledkezett meg! Hiszen neki kell elvágnia a köldökzsinórt! S ezt nem teheti ám egy akármilyen késsel! Megvan az pontosan, milyennek kell lennie, hogyan kell tartani, s utána, mit kell tenni, az élőkkel is, meg az eszközökkel is. Elöntötte a veríték! Nem mindegy, hogy bánnak az anyával, s az újszülöttel ilyenkor! Bizony nem! A jövevény egész életére kihathat, ha most valamit elvét! Bárcsak elhívhatna egy bábát, ha még volna pénze, nem habozna egy pillanatig sem! Akkor minden könnyebb volna! Vagy ha nem ez volna az elsőszülött! Akkor már tudná, mit kell tennie! A zsidó férfiakat nem küldik el a szülő nő mellől! Ez jó dolog, áldott dolog. Csakhogy neki nincs még tapasztalata! Megy most mindjárt, megnézi azt a szerszámot, hátha ott van mégis az aranyló szalmán, ahol a só, meg a pólyának való.

De még mielőtt visszafelé indult volna, hallotta, amint halkan felsírt egy gyermek! Körül is nézett: ugyan honnan jöhet a hang? Talán a fogadóból, valamelyik kicsi rosszat álmodott talán. Jaj, megy mindjárt, csak még egy utolsó pillantást hadd vessen az égboltra! Hátha megtalálja mégis azt a csillagot, az ő csillagát! Ó, megvan, megvan! Áldott az Úr, aki felhelyezte ezt is az égboltra, s irányítja útját! Áldott legyen, áldott legyen! És áradt megint az öröm, elmosta az utolsó idő szennyes hordalékát! Leszakadt róla az elmúlt napok minden terhe! Csak a csillagot bámulta, már nem is látott egyebet, csak a fentről áradó fényt.

- Jószéf!

A hang alig jutott el hozzá, mert úgy belemerült a fenti ragyogásba, hogy elfeledett mindent, csak egyetlen pillanatra, elhagyta a lenti bajt és fájdalmat, a fenti fényességért, de aztán újra hallotta, ismét: -Jószéf!  Ez Mirjam hangja! Szüksége van rá, ő meg itt ácsorog kint, egymagában, bámulja az eget, mint akinek ügye-dolga nincsen! Jaj, Uram, csak baj ne legyen!  A könnycsepp, ami ellen úgy küzdött, mégis kigördült, elhomályosította végképp a látását, s bizonytalanul botorkált pár lépést az aranyló ködben. A csillag! Nem kellett volna annyit bámulni - gondolta - , most csak úgy káprázik a szemem - mintha ezer gyertya égne körbe-körbe! Jaj nekem! - nyögött fel.

- Jószéf! Nézd, itt a fiad! - suttogta alig hallhatóan Mirjam, s mert alig látszottak ki az aranyló szalmából, Jószéf újra megdörzsölte a szemét, vadul, csaknem fájt, hogy lásson végre. Hogy tisztán lássa végre élete csodáját.

Adventünk fanyarédes zamata 1960. 2. rész - Angyalvárás -

Azt hiszem, azon a karácsonyon kezdtem kételkedni.  Noha sejtelmem sem volt milyen nehéz, göröngyös útra tévedtem, ismeretlen eredőjű szorongás szorította torkomat, miközben a tagadás első csírái feltörték gyermeki hitem szilárd talaját. Éppen a karácsonyi készület , az angyalvárás tündér köde kezdett felszállni először, s bár kétségeimről még nem szóltam, hallgatásom egyre inkább cinkos hallgatássá lett. Abban az évben még részt vettem a játékban, s várakozás izgalma vissza is vetett a hit boldog birodalmába. Hinni akartam, s győzködtem magam, hogy hátha, mégis, hiszen a mesék is igazak.

Kemény küzdelmet folytattam. Felidéztem elmúlt karácsonyok eseményeit, a hirtelen támadt ragyogásokat, az angyalok neszeit, s hogy a szűkölködés néhány napra bőséggé változott, egy-egy nem is remélt ajándék ölembe hullását, mely, ha nem is a vágyott volt, hát nagyon is hasonló. Nyugtattam magamat, ez nem történhetett másképp, csakis isteni, angyali beavatkozással. De a megtalált kis lucfenyő is eszembe jutott. Épp egy évvel azelőtt a fenyőillat vezetett minket nyomra, s kutatásunk eredményes volt. Ott állt a kamra sarkában egy ócska pokróccal letakarva, talán a molyrágta lyukak árulták el, azon keresztül áradt a fűszeres illat, spárgával összekötve, féloldalasan a sarokban, mint egy megbüntetett gyermek. Azonnal Icuhoz fordultunk felfedezésünk hírével.  Kicsit elpirult, ez nem kerülte el a figyelmemet, s a karácsonyi forgalomra hivatkozott, tudniillik, hogy kevés az angyal, sok a szállítandó fenyőfa, ezért előre dolgoznak, de a díszítő angyalok majd időben jönnek, ne aggódjunk. Ez a magyarázat elfogadhatónak tűnt, s a fácskát el is felejtettük néhány napra.

A szentestén aztán, mint máskor is rendesen, a hideg konyhaelőszobában várakoztunk kabátban, sapkában. A legalább kétfunkciós apró helyiséget meg egy kis kamrafélét nagyapám biggyesztette hozzá a méretes szobához, amikor a kitelepítés után kénytelen-kelletlen menedéket kaptunk ifjabbik húgánál.  Nyáron a kis előtér konyhaként funkcionált, s meg lehetett benne gyulladni főzés közben, panaszkodott Dédi, majd Icu, de télen, ha akis sparhelt a főzés után kihűlt jégveremmé változott. Egyébként kifűthetetlen volt az egyetlen szoba is, jól jöttek éjszakára a meleg vizes palackok, meg az összebújás.

Angyalvárás közben azonban sohase fáztunk, inkább kigyúltunk, s csak figyeltünk, füleltünk, hátha kikémlelünk valamit. Icu néha kidugta a fejét a szobából, nyugalomra intett, mi meg próbáltunk belesni, hátha megpillantunk egy angyalszárnyat vagy bármit, ami a csodás jelenlétre utal. A konyha kis ablaka előtt kis fapad állt, a mosóteknőt erre szokták állítani nagymosáskor, arra feltérdeltünk, s kibámultunk a sötétbe, mert a nevelőanyánk azt mondta, hogy odakint is hemzsegnek az angyalok. Egyszer mintha fel is tűnt volna valami ragyogó fehérség, ami lázas izgalmat váltott ki mindkettőnkből, de ma már azt gondolom, hogy a nagynénénk hófehér kandúrja, Bonzó lehetett.

Akkor jutott először eszembe az is, hogyan lehetséges, hogy a felnőttek jelenléte nem zavarja az angyalsereget, csak mi vagyunk kitiltva a szobából, mi, akik a legjobban várják őket. Végül is éppen hozzánk jönnek, s talán ők is szomorúak, hogy velünk nem találkoznak. Ez igazságtalan. Tenni kell valamit. Elhatároztam, hogy a következő évben másképpen lesz a karácsony. 

Adventünk fanyarédes zamata - 1960 decemberében 1. rész

- Tiszafa! - Mondta Dédi, miközben a teáját kortyolgatta az ágyban üldögélve, a háta mögött felpolcozva két nagypárna, hogy kényelmesebben üljön, a fején hófehér fejkötő. - Nagyanyátok móringja. Ilyen sublótja akkoriban tán csak Zita királynénak volt. Bizony.

Erre, a csaknem áhítattal kiejtett tiszafára gyakran emlékszem, ha közeledik egy újabb karácsony, s ilyenkor, bár a kép egyre elmosódottabb, az illatok felidéződnek. A kihúzott sublótfiók jellegzetes szaga, mit szaga, aromája, valami különleges, azóta sem érzett illatelegy, talán valóban a tiszafából, meg a benne tárolt friss ágyneműből, és a makacs mindenhová beszivárgó dohból, amit a vályogpalota termelt szakadatlan. A cukrozott orosz tea fanyarédes zamata, a reggeli begyújtás füstje, a közelgő ünnep fenyőillata. Mikor vette meg, hogyan hozta haza Icu a kis lucfenyőt, hogy észre sem vettük, s hová rejtette, hogy nem találjuk? Egyszer az ágy alá tette, de ott nyomban megtaláltuk, a kamrában sem lehetett, talán a padláson, de oda a nevelőanyánk nem tudott volna felmászni csak az öcsém segítségével. Szóval titok maradt hol rejtezett, mint ahogy az ünnep is rejtezett még, csak várakozás volt, sejtelem.

- Mit gondolsz, elférne még benne a gyerek? – Hiszen csak egyetlen éjszakát kellene kibírnia. Alulra betenném a szakadt paplant. Matrac helyett…A lánynak meg összetoljuk a két fotelt…

- Ajjaj! Csak össze ne vesszenek rajta, hogy ki alszik a fiókban! Tudod milyenek!

Csak félfüllel hallgattam a párbeszédet, mert éppen a Benedek Elek meséskönyvet bújtam, de mégsem akartam egyetlen szócskát sem elejteni, hátha elhangzik valami érdemes, amit később javamra fordíthatok. Azért odapillantottam a kihúzott fiókra is, jó volna-e ha én feküdnék benne, s mindjárt eldöntöttem átengedem az öcsémnek a különleges élményt.

- Hol az a gyerek? – kérdezte Dédi egy idő múlva, és megigazgatta a főkötőjét. – Miért engedted ki ebben a hidegben Icukám?

- Jaj, anya, hát hadd menjen, kell neki a friss levegő, nem ülhet mindig idebent, mint ez a lány. Ki se mozdul, csak a könyveit bújja.

- Nem baj, legalább látjuk, mit csinál. Lánynak otthon a helye.

A háromszor elhagyott béka-királykisasszony és a szép királyfi esete járt a fejemben, s hogy annak a csúfságnak, ki valójában szép volt, hogy fájt a megvetés, a cserbenhagyás, s hogyan szerzett mindezekért elégtétel, s hogy nyerték el a végső boldogságot. Erre a boldogságra vágytam én is mióta megszülettem, s bizakodtam, csúfságom elmúlik, és a végső nagy öröm is elér. Csak az aggasztott, velem lesznek-e ők, Dédi, Icu meg Gyuri is, a tökéletes boldogság idején. Ezt kívántam volna azon a karácsonyon is ajándékként, meg egy szép szőke, lehetőleg hosszú hajú babát és mesekönyvet.

Az apám meg az anyám is eszembe jutott, hogy mi volna, ha egy tündér valahogyan egymás mellé varázsolná őket újra, és Sanyi bácsi meg Vera néni is egy pár lehetnének, hogy ők se maradjanak egyedül. De sejtettem, hogy a tündéri tett ellenállást váltana ki a felekből. Azt is tudtam, hogy Karácsony lévén Jézushoz is fordulhatnék, s talán tőle kérhetném, hogy anya meg apa együtt jöjjenek, de Jézust nem akartam ezzel zaklatni. Nem akartam, hogy reménytelen ügyekbe fogjon. Az nem volna jó. Dédi mesélte, mit tettek vele. Rettegve, hitetlenkedve hallgattam a történetet, elborzadtam, ezért megpróbáltam nem gondolni arra a bizonyos dologra. Különösen a bevert szögek gondolata volt elviselhetetlen, és hogy senki sem tett semmit azért, hogy ezt megakadályozza. Egyszer láttam egy felakasztott macskát, s az emlékét kétségbeesetten próbáltam kitörölni, mégis visszatérő álmommá lett. A macska a kötélen vergődött, rángatózott, s a tekintetével mondta: Szabadíts ki! Én meg elfutottam.

Mindig verítékben ébredtem, és sokáig nem tudtam, nem mertem elaludni, mert hátha folytatódik az álom. Éppen így voltam Jézussal is. És abban sem voltam biztos, tőle kell-e kérni az ajándékot, vagy a kicsitől, a Jézuskától.