Chico Xavier emlékére 2. - Egy dalocska volt csupán - Fárosz és Zeráf

2. Dona nobis pacem!

Fárosz érezte és látta Zeráf képlékeny tömegét. Hömpölygött a sötét, de fénysávok tépték fel közel és távol. Csillagköd terjengett, néhol összesűrűsödött, másutt éppen szakadozott. Értette a haldokló gondolatait. Mintha önnön belsejéből támadtak volna. Ámult. Noha ugyanakkor zuhantak le, s már túl voltak a hetedik halálon és újrakezdésen, társa alig emlékezett valamire. Öntudatlansága alig oszladozott. Ő már az első halál után közvetlenül, az újrakezdés előtti várakozásban visszaemlékezett a múltra, lapozgatta, akár egy izgalmas könyvet, sőt, néha még a jövőből is bekúsztak gondolatok, hangfoszlányok, képek villantak fel, szokatlan élességgel. Méghozzá sorsok, történetek, amelyeket maga fog megélni, sőt formálni. 

Bizonyos tudás birtokába jutott már a kezdeteknél. Tudta, hogy nemcsak tehetetlen fogaskereke a lét szerkezetének, hanem maga is részt vesz a teremtés folyamatában. Noha térben és időben csupán egy helyen van, mégis mindenütt jelen van. Már igen korán felismerte: nem mindegy, mit tesz és hogyan, és egy idő után arra is ráébredt, az sem mindegy, hogy mit gondol.

Mindez felcsigázta a várakozását, türelmetlenné, szinte ugrásra késszé tette. Feszített íj volt, mindig kilövésre készen. Tudta, hogy feladata van, és végre is akarta hajtani azt a feladatot. Azt is sejtette, hogy meg is tagadhatja. Nemet mondhat. Dönthet másképp. De nem akart nemet mondani. Tudta, hogy szenvedésekkel teljes út vár rá, de nem törődött ezzel. Az utat végig kell járnia, mert csak egyetlen út van ilyen, ez pedig egyedül az övé.

Kísértést érzett, hogy elmondja mindazt, amit megértett az időről, a kezdetről és a végről, okról és okozatról, az elhívásról meg az Elhívás Atyjáról, de tudta, a kincs birtokában óvatosnak kell lennie. Egyre erősebb volt a belső hang is, mely tanácsolta, s mert kipróbálta megbízhatóságát, egyre gyakrabban hagyatkozott rá. Ez a hang most azt indítványozta, fedje fel magát Zeráf előtt, de ne mondjon túl sokat. Néha arra gondolt, hogy a belső hang talán magának az Elhívás Atyjának a hangja. Igen, önnön énje szűrőjén át, moderáltan és néha kissé csorbultan, igazságából és fényéből veszítve, de... Ilyenkor olyan boldogságot érzett, mely a fentihez volt hasonló, sőt, ha lehet még teljesebb volt!

A zuhanás óta már létezett a lent is, nemcsak a fent. A zuhanás óta volt én és volt te, és volt ő és ti. Azelőtt csak a fent volt és a mi volt. De nem volt fájdalom. Most pedig...

Zeráf felől olyan erővel érkezett egy tömör, sötét csóva, hogy tudta, nem várhat tovább. Ha nem jelzi, hogy itt van, hogy érzi és hallja őt, hogy gondolatot cserélhetnek, könnyen feladhatja, és akkor hiába volt minden, minden fájdalom és öröm, minden, ami addig történt. Zeráfnak segítségre volt szüksége.

– Zeráf!

Először semmi jele sem volt, hogy a megszólított észlelte volna a társ jelenlétét. Befelé figyelt, az ellenséges, alig érthető szavakat mormolta. Elhatározta, addig ismételgeti őket, amíg végleg kiürülnek, vagy megadják magukat, s feltárják teljes értelmüket. – Egyedül, hibátlan, fenyeget, fél, idő, emlékek, vége, egyedül, hibátlan, fenyeget, fél....

Egyszer, éppen így tett, amikor anya bezárta, mert elvette a babát. Mert anya akkor azt kérdezte tőle: – Nem érted, hogy nem nyúlhatsz hozzá? Te állat! Nem érted? –  A füle szaggatni kezdett, az anyja hangja éles késként hasogatta érzékeny dobhártyáját. Félt, hogy megint elveszíti a hallását, és akkor újra egyedül marad, hangok nélkül. Ettől jobban félt, mint a sötétségtől. Fájt a feje is, mert az asszony valami kemény tárggyal ütlegelte, talán egy papuccsal, és közben ismételgette: – Nem érted, nem érted? Még mindig nem érted? – Aztán bevonszolta a szemétdomb mellett düledező árnyékszékbe, de közben egyfolytában ütötte a kemény dologgal, már vérzett, aztán belökte és rázárta az ajtót. – Ki nem jössz, amíg meg nem érted, hogy nem nyúlhatsz hozzá! Hallod? Ott fogsz megdögleni, ha kell! – Ezt kiabálta.

Meleg volt és bűz, de az nem zavarta. A roskatag bódéból könnyen kijöhetett volna. Csak egy-két deszkát kellett volna elmozdítania. A tákolmány korhadt fáját lassan mind elhagyták a rozsdás szögek, rései között befújt a szél. Kívülről is jól látható volt, ha odabent ült valaki, a bent ülő elől meg még a gödör tartalma sem maradt rejtve. Kerülték is, inkább mellé jártak.

Az anyja eltűnt,  talán elaludt odabent, mert csend lett, de eszébe sem jutott, hogy kijöhetne. Az inge sarkával komótosan törölgette a szeméből a vért, s közben azt hajtogatta: Nem nyúlhatsz hozzá, nem érted, nem nyúlhatsz hozzá, nem érted... Ismételgette órákon át, míg ki nem hunyt belőle a feszültség, mely csaknem szétégette az agyát és a szívét. De délutánra megszomjazott nagyon, és mégis kimerészkedett. A ház körül még akkor is csend volt, a kölykök sehol. Talán koldulni mentek a faluba, hogy ne kelljen üres gyomorral lefeküdniük.

Aztán újra sötét lett, ennek az emléknek is megperzselődött a széle, felkunkorodott, hamuvá égett, és lehullott, éppen úgy, ahogy a többi, eltűnt nyomtalanul.

– Zeráf!

A sötét csóva ködszerűen szétterjedt, egyre nagyobb teret foglalt el, s mintha bekebelezte volna a közelében felvillanó fényeket. Haldoklik – gondolta Fárosz –, de még visszahozhatom. Egész lényével Zeráf felé fordult, megpróbálta átölelni a szellemével, üzenni akart neki. Tudta, nem lesz könnyű, mert nem számíthat a másik segítségére. Ha bajban volt mindig az Elhívás Atyjához fordult, s számtalanszor tapasztalta, nem hiába. A segítség belülről jön, és kívülről jön. Valójában nem sikerült felfedeznie magát a tényleges forrást, de a forrás létezett és csobogott, a kéz kinyúlt és érintett, s az elmében egyszercsak megszületett a megoldás. Belülről és mégis kívülről. Ezek a gondolatok derűvel és erővel töltötték el. Sikerülni fog. Csak a feladatra koncentrált.

– Nem boldogulsz ezekkel a szavakkal, tudom, de segítek. Meg aztán rengeteg szó van még. Némelyik olyan gyönyörű, hogy...

– Fárosz, te vagy?

– Igen. Egészen közel vagyok hozzád. Nagyon közel. 

– Te is itt vagy? Nem. Te nem lehetsz itt. Csak képzellek. Mert állandón rád gondolok. Csak te maradtál meg nekem. A többi... , minden odalett. Vagy nem is volt? –
Újabb sötétségnyaláb érkezett, benne sűrű fonatok, s belekúszott valami édes-kesernyés illat is, és belecsomósodott egy halk üteme a zokogásnak, csuklás és sóhajok szegélyezték. – Tudom, hogy egyedül vagyok. Ez az egyetlen, ami, ami ... bizonyos. – Aztán újra kezdte a küzdelmet az ellenséges szavakkal: Egyedül, hibátlan, fenyeget, fél, idő, emlékek, vége... egyedül, hibátlan, fenyeget, fél....

Zeráf egyszerre volt gyermek és öreg. Az időtlenségben tökéletesen lehetett érezni a lényét, mert most semmi sem változott, minden csak létezett a maga teljességében. Vagy beteljesületlenségében. Ez némileg megkönnyítette Fárosz mondanivalóját. Akkor már csaknem pontosan tudta a terápiát, hogy miből mennyit kell adagolnia, hogy társát túlélésre bírja, és felkészítse a következő stációra, a mozduló időre. Egyszerre figyelt befelé, a halk hangra, rá akarta bízni magát, engedni, hogy vezesse, hogy semmit el ne mulasszon, és semmit el ne hibázzon, és kifelé. A másik lény minden rezdülését fel akarta fogni, hogy feldolgozza és értékelje, hogy éppen a megfelelő választ adja. Nem tévedhet. Ha a belső hang Ő, akkor sikerülni fog. Nem. A belső hang Ő is és Fárosz is egyszerre. Fárosz pedig hibázhat, és akkor... Nem, erre most nem gondolhat. Minden képessége megvan hozzá, hogy segítsen, és az Elhívás Atyja vele van, és azt akarja, hogy segítsen Zeráfnak dönteni.

Akkor eszébe jutott egy gyermekének, ki tudja, kinek szívén, száján támadt altatódal. Néhány hang csupán, néhány taktus. Mégis, mint a friss kalács a szájban, amikor elomlik az első harapás után, és megédesíti a szájüreget és a nyálat, majd lecsúszik a torkon, könnyű és gyors megelégülésére az éhes gyomornak. Jó nagyon. Akkor még nem tudta, honnan ismeri a dalt. – Esti erdő csendje árad, csillag fénye felragyog, karjaimba vettelek, hunyd le csillagszemedet, alszanak mind az angyalok.

Zeráf még mindig a gyűlölt szavakat mormolta, de egyre lassabban és akadozottabban. A gyermekének különös erővel hatolt be a monoton szófolyamba. – Valaki énekel – lehelte – Hallom. – Figyelni próbált a hangokra, s reszketett az erőfeszítéstől, vajon hallja-e még, vagy csupán képzelete játszik vele. A dal kanyargó, fényes ösvénnyé vált, s ahogyan Fárosz ismételgette, egyre szélesedett, mint egy selyemszalag, melybe újabb szálakat köt egy láthatatlan kéz. Tekergőzött és lágyan áthatolt Zeráf alaktalan tömegén, majd lassan körbefonta. Ahol megérintette, lénye lüktetni kezdett, és opálos fénnyel telt meg.

Fárosz örült. Nem számított rá, hogy ilyen egyszerű lesz. Egy kis dal – gondolta. Magától sohasem jött volna rá, hogy csupán egy dalocskát kell énekelnie. Ráadásul nem is emlékezett rá teljesen, csupán a refrénre. Az édes-keserű illat, amely úgy aggasztotta addig, oszlani kezdett, még mielőtt rájött volna, honnan ismeri ezt a szagot – talán mocsár bűze? –, és miért érzi olyan undorítónak. Majd megtudom ezt is, mert minden napvilágra kerül. A titkok – gondolta Fárosz – a titkok, olyanok, mint a romló hús, megmérgezik, és bűzzel töltik meg a létezést. Titkok nélkül jobb lesz. Egyszerű lesz minden, de még...

Hirtelen csend lett. Zeráf teste lüktetett, pulzált a felindultságtól. Sűrű kadmiumsárga foltokkal telt meg, majd cinóber- és pozzuolivörös csíkok osztották széles sávokra. Haldokló állathoz hasonlít – gondolta Fárosz – Bárcsak ne vágyna olyan erősen vissza! Még nagyon hosszú időnek kell eltelnie a hazatérésig... és akkor sem lesz ugyanaz. Nincs visszatérés, és végképp nincs örök visszatérés. Csak változás van. Az út. Az út, amelynek végén...

– Kérlek, ne hagyd abba! – Nem akarom elfelejteni! Legalább ezt az egyet. Fárosz! Talán ezt a dalt megtarthatnám! Hiszen ismerem! Fárosz! Honnan ismerem, mondd! Hiszen te tudod! Tudnod kell! Hallasz engem? Könyörgök, kérlek...

Átjárta Zeráf fájdalma, s ettől még inkább siettette volna a másik döntését. Jó lett volna megölelni. Ölelni. Engedni a kívánságnak, és megérinteni egy másikat. Jó volt ölelni. Hajdani érintésekre gondolt, azokra a pillanatokra, amikor elfelejtette, hogy ő egy másik lény, amikor eggyé tudott válni egy másikkal. Kívánt újra testben létezni, még ha összezsugorodott is olyankor a létezésben elfoglalt helye, s nem vagy alig volt hatalma. Testben végtelenül kiszolgáltatott volt, és végtelenül esendő. Na, és? Nem kívánta a hatalmat. Ő sohasem. Tudta, mások nem így éreznek, de ő csak szeretni akart, s ehhez valami, előtte is ismeretlen okból a test is kellett. Most megölelné Zeráfot. Nem szólna, csak magához szorítaná, mint egy gyermeket.

A lüktetés lassan csillapodott. A hömpölygő tömeg színe elváltozott, nápolyi sárgává fakult, s egyre finomabb árnyalatokat vett fel, majd a vörös csíkok is elkeskenyedtek, szépiabarna erezetté váltak, s a testet körbefonta, mint egy koszorú, a liliomfehér ragyogás.