A Hold és a Nap mágiája és a Cédrus

"A Hold vonzza a tenger vizét. A fák kérgét hullámokba sodorja, ágastul-bogastól. Haját tekergeti a széllel szembeszállva." (Gedei Viktória újvidéki írónő írásából) 

A Holdtól mindig tartottam. A Nap a barátom. Pedig el- , feléget. Nem bánom. Én is égek, s ki tudja, talán én győzök. Vele válok inkább eggyé, nem a sápadt Holddal, a bitang csalóval. A Hold taszít. Igaz, néha mókás arcát mutatja, a kópét, a bohócot, a jóságos öreg gyereket. De nem hiszek neki, a szemébe vágom, hogy szemfényvesztő. Teliholdkor mutatja meg az igaz természetét, kimutatja a fogafehérét – ahogy Dédi mondogatta. Befurakszik a szemhéjam alá, a bőröm alá. Akárhová gyűröm a párnám, utánam ered, előbb vagy utóbb utolér, párnámra fekszik, hozzám tapad, bárhogyan forgolódom, tiltakozom. Hozzám simul, de csak azért, hogy kikémlelje a titkaimat, s ha kiolvasta belőlem, azonnal kifecsegi.

Azt mondják a nőiség holdszerű. Az nem lehet! De, talán. Talán mégis. Talán ő Lilith, Éva árnyékszemélyisége. Lilith holdtermészetű. Mindig változó, sápatag, elfogyatkozó beteges fénylény, de  több benne az árnyék, mint a fény. Lilith az örök éhség, a sóvárság. Tetteti magát és sajnáltatja. Lássátok majd’ elfogyok, elveszek, megszűnök, emésztődöm. Miattatok bánkódom, a szerelem betege vagyok, mert nem szerettek. Pedig ő az a szenvedély, melyben nincs szeretet. Felfal, veled táplálkozik, minden élővel, aki megszereti. Jaj, ne legyen ilyen a szerelmed, jaj, ne legyen ilyen a szereteted! Mert átkos az ilyen szeretet, ront és nem elevenít. Mert csak az a jó szeretet, mely öntözi az életet, termőre fogja óvja, védelmezi.

A Hold is állandóan kesereg: hogy magányos, hogy nem becsülik. Azt állítja, hogy az éji vándorok neki köszönhetik, hogy el nem tévednek, azzal dicsekszik, hogy ő világít éjjel, s ha az álnok Nap el nem homályosítaná, világítana nappal is. Néha láthatjátok kétségbeejtő erőlködését, hogy a Nappal versenyre keljen. Olyankor könyörög: sirassatok meg és dicsérjetek, látjátok én vagyok a küzdelem és a hűség. Aztán mégis eltűnik, felszívódik. Te légy hű, ne menj el, csak ha erősen küldenek. Csak akkor hagyj el, ha már nem tudsz többé vetni, ültetni. Akkor valóban nincs tovább. De addig légy kitartó. 

Tükörképpel lebegünk a felszínen. A Föld másik felén kivetülünk. A másunk is ugyanabban az időben ugyanazt csinálja, mint mi. Lépünk, ő is lép, tükörbe nézzük arcunkat, már négyen vagyunk. Ha meghalunk, esni kezdünk, hullunk a középpont felé. Összetalálkozva eggyé válunk. Teljes lét utáni életet élve. Késői megtapasztalás.

Gedei Viktória festménye és részlet az egyik írásából

A kép a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonbant idézi fel bennem, a Csontváry képet. A cédrus felzabálja a Holdat, de a Hold is a cédrust, lám, már befogta a koronát, vajon bír-e vele - de a táncosok nem törődnek emésztő fényével, őrjöngve táncolnak, keringnek körülötte, míg tart az éjjel. Fent, az aranyveres horizonton túl az égi boldogok imádkoznak. Tehetetlen fájdalommal figyelik a lenti bachanáliát. Szomorúak. Szerették volna elmondani titkukat a Holdról, meg a Holdon túli létezésről, arról, hogy a félelmet nem kell kiölni, meghal az magától - de nem tudták. 

A táncosok nem figyelmek rájuk, nem néznek felfelé, sem befelé. Azt hiszik, értük mozdul az égett idő. Talán úgy is van.