Nem lesz a halál úr mirajtunk...

The Death shall have no dominion. A nagyapám halála után néhány héttel valami irodalmi műsorban hallottam először a verset. Először angolul szavalták, aztán magyarul. Az egészből alig maradt meg valami, de a címe bennem maradt, mint tenyérlenyomat a lágy betonban. A vélt üzenet nyomán egy hajszálrepedés támadt csonthitetlenségemen. Ám az is lehet, hogy a folyamat valamivel korábban kezdődött. Kétségbeesésemben egy üzenetre vártam, égi jelre, angyali hangra, ami megsemmisíti a kíméletlen tényt: a nagyapám halott. Arra vágytam, hogy valaki, valaki odaátról, valaki, aki erősebb, mint a halál, talán éppen ő, ő üzenjen nekem. Akkoriban be nem ismertem volna ezt a misztikus várakozást, hangoztatottan ateista voltam, de a lelkem kétségkívül nyitott volt rá, és a vers, pontosabban a cím, mely még kétszer megismétlődik – várakozásomba beletalált. Dylan Thomas lett a hírnököm, a walesi költő, aki egy évvel születésem után harminckilenc évesen halt meg, egy sikerrel, depresszióval és alkohollal telített, felolvasó körút után, New Yorkban. Nem lesz a halál úr mirajtunk.

Évekkel később, amikor Kálnoky László fordításában újraolvastam a verset, meglepett, hogy a mondat, amelyet akkoriban, amikor nem bírtam a bánatommal, rózsafüzér helyett morzsolgattam, az ő fordításában másként szól: És nem vesz rajtuk erőt a halál. Miért rajtuk, miért nem rajtunk, mindannyiunkon? Mi ez az igaztalan kizárása egyeseknek? És kiknek jár, kiknek nem az öröklét? Évekig szerettem volna számon kérni Kálnokyn ezt a mondatot. Meglepett maga a valódi mondanivaló – ha sikerült egyáltalán kihámoznom -, mely a legkevésbé sem örömüzenet. Mindegy. Dylan Thomas megtette a magáét, ha akarta, ha nem vigasztalt egy gyászoló tizenkét évest. Költők írjatok!

Ma reggel megint ezzel a sorral ébredtem. Nyúlnék az álom után, hátha elérem, mert nem tudom, honnan került elő a verssor, de aztán rájövök, hogy ma van a január számomra egyetlen fontos napja, a II. magyar hadsereg doni katasztrófájának évfordulója. Nem régen tudom csak – vagy inkább sejtem –, mi végre az ünnep, s minek az évforduló. Régebben fenemód bosszantottak ezek, s menekültem tőlük, ahogy tudtam. Puritán darabosságomat, ellenszenvemet igazolta sok hamis ünnepünk, és darabokra hullt családunk, melyben csak bizonyos jeles napokra állt össze úgy-ahogy a szétzilálódott családiasság.

Gondol-e ma valaki erre a dátumra? Talán megemlítik majd a tv-ben, néhány rádióadón elhangzik egy-két mondat, ahogy máskor is! Hatvanhat évvel ezelőtt 1943. január 12-én kezdődött a küzdelem, melyben a magyar hadsereg nem tudta feltartóztatni az óriási szovjet páncélos túlerőt és felmorzsolódott. Valami ilyesmi talán elhangzik, aztán jön a következő műsorszám, lehet, hogy egy divatos popsláger, de bármi más, futunk tovább, újabb hírekre fülelünk, ennél sokkal fontosabbra. Mi van azzal a gázvezetékkel? Mit csinálnak ezek az őrült oroszok, ukránok? Állítólag a megegyezés mögé hozzátűzött egy kézzel írt záradékot az ukrán fél – telis-teli hazugságokkal, így az orosz – ezért aztán elvitte az ördög az iddig kiizzadt megegyezést. Fagyjanak meg a nyavalyások, ha ránk bízták magukat!

Kézzel írt záradék. Kínoz a röhögés, de közben gyászolok, hasogat a fájdalom. Gyászolom a megfagyottakat, a didergőket, a fagyhalál jelölteket, a bolgárokat, a románokat, a szlovákokat, a szerbeket, és a többit mind, mind. Egytől eddig.

A Donnál közel kétszázezren estek el magyarok. A 2. hadsereg élelmezési létszáma 1943. január 1-jén 194 334 fő volt, míg március 1-jén 100 818 fő, a hiány 93516 fő. Kórházvonaton 28 044 sebesültet és beteget szállítottak haza, 28 ezer fő fogságba esett, a véres veszteség (elesettek és megfagyottak) 41 792 fő. És a többiek? Egy ilyen napon számba kellene vennünk az „ellenséges” erők veszteségeit is, számba kéne vennünk minden életet! Vajon hányan vesztek ott tulajdonképpen? Sokan, sokan, sokan!

Tőle soha semmit sem kérdeztem az ott történtekről, de egy dokumentum filmből, amit Sára Sándor rendezett, s valamikor a 80-as években vetítettek, meglehetősen sokat. Még éltek a Dont-megjárt szemtanúk, visszaemlékezéseiket rögzítette a film. Ültek a kamera előtt, belenéztek a szemünkbe és beszéltek. 1943. január 12-én, amikor a szovjet 40. hadsereg támadása elindult 30-35 fokos hideg volt Urivnál. Már az első napon 8-12 kilométer mélyen beékelődtek a magyar védelembe a fölényben lévő támadók. Az első napokban a magyar csapatok ellenálltak, de aztán fordult a helyzet. Megfelelő téli felszerelés, lőszerutánpótlás nélkül, a bakancsok elvástak. Test, lélek fázott, kimerült.

Félórás pergőtűz után összpontosított támadás zúdult a hídfőre, a Vörös Hadsereg csapatai átkeltek a Donon és a magyar erők balszárnyát áttörve, lerohanták a magyar állásokat. Teljessé vált a pánik, mert a rosszul felszerelt, kis létszámú magyar alakulatok nem tudtak ellenállni a fölényben levő szovjet csapatoknak. Jány Gusztáv és Kovács Gyula vezérkari főnök ekkor adták ki a hírhedt parancsot, hogy aki hátrál és elhagyja állását, fegyverzetét, az felkoncolandó. Befagyott a gépfegyverük, lőszer sem volt elég. Ott álltak az orosz hómezőkön a szörnyű hidegben, kivetve állásaikból, mindenféle ellátmány nélkül, szétszórva, félig vagy egészen megfagyva. Nem csoda, ha a túlélőktől sorra elhangzott: „ottfelejtettek bennünket”. És a szinte színültig tele raktárakat felső parancsra felégették... Jány parancsát – ami egyben Horthy és a németek parancsa volt! –, hogy „az utolsó töltényig, az utolsó emberig kitartani a Donnál”, ez a megtizedelt, szétvert, demoralizált 2. hadsereg természetesen nem tudta végrehajtani. Még így is szinte a testével fedezte a német Cramer-hadtest visszavonulását, akiktől csak „disznókutyázást” kapott, amikor a gyalogosan tántorgó magyar seregfoszlányok között páncélozott járműveikkel és autón igyekeztek elhagyni a Dont. Jány had-parancsa szerint azonban ez a 2. magyar hadsereg „elvesztette becsületét”. (Vígh Károly: Pergőtűz. A történész szemszögéből, Katasztrófa a Donnál Filmvilág)

Mit beszélt ez a Jány? Elveszítette a becsületét? Bolond ez a Jány! Tán fájdalmába bolondult bele, de akkor is bolond! Egyszercsak meghallottam egy visszaemlékező szájából a nagyapám nevét, hogy a Király Lajos, hogy futott a hadtestével Urivnál. Futott? Jól tette! Jól! Futott, tehát élt! És nem egyedül futott, vele az övéi! Akkor még éltek! És ha nagyon kevesen is, de túléltek! Istennek hála. A nagyapám, a hadsereg egyik alezredese Urivnál megsebesült, majd orosz fogságba esett. Istenem, de jó, hogy menekült, de jó, hogy menekülni tudott! Mit számít nekem a dicsőség! Semmit, semmit! Az a férfi, akit szenvedélyesen és múlhatatlan szeretettel szerettem és szeretek Urivnál megmenekült. Igaz, rögvest egy másik pokol kapuja nyílt meg előtte, de azt is túlélte.

Milyen veszteség, hogy időmet, melyet vele tölthettem, olyan rövidre szabták az égi és földi hatalmak. Még öt éves sem voltam, mikor az 56-os eseményekben nemzetőrparancsnokként részt vett nagyapámat először golyó általi halálra, majd életfogytiglani börtönre, s halmazati büntetésként teljes vagyonelkobzásra ítélték. Életem első öt évének férfija belémivódott-vésődött mégis. Szegény apám, merre járt akkortájt, s anyám vele vagy nélküle, nem tudom. Nagyapám viszont ott volt. A háború utáni években gyümölcsöst, s szőlőskertet varázsolt a dabasi homokra. Kézen fogva jártuk a barackost, magunk mögött hagytuk nagyanyám gyakori pörölését, s a világ többi zaját. Mi ketten. A tavaszi mézes virágzásban, a gyümölcsosztó késő nyárban. Sohasem lépett túl hosszút, tartottuk a ritmust, pedig csak négy körül jártam. Néha felemelt, és én arcomat arcához simítottam, mert engedte, hogy a gyengéd ágakba kapaszkodjam, gyermekkezem tán még virágot vagy éretlen gyümölcsöt is tépett. Micsoda szerelem!

Hat év börtön – ez volt a harmadik pokol – után nagyapám váratlanul kiszabadult, ugyanis egy amerikai kölcsönnek a politikai foglyok szabadon bocsátása volt a feltétele. Szabadulása után egy évvel halt meg. Gyors szívhalál volt. Néhány évnyi közös történetünk elég volt ahhoz, hogy megtartsam. A börtönévek alatt nagyanyám szerelme sem engedte feledni őt. Nem mintha beszélt volna róla. Sohasem emlegette. Egyszerűen vele élt, a távollevővel. Mindenki mást elfelejtett, engem is, aki mellette éltem. Persze becsülettel, szigorú kötelességtudattal gondoskodott rólam, de nem vett észre engem. Befelé élt, izzó bensejében csak ő volt – mi többiek csak árnyak voltunk számára. Nagyritkán látogatásra nyílt a börtönkapu, és én is mentem a nagyanyámmal. Valójában nem is kérdezte, akarok-e menni.

A rács mögül áradó vágyakozás és fájdalom annyira rettentett, hogy a látogatás előtt és után többnyire belázasodtam. Lázas voltam a várakozástól, a rettegéstől, hátha mögöttünk is bezárul a kapu, majd az elvesztés gyötrelmétől. Két szerelmes nő ment be a fogolyhoz ilyenkor. Úgy emlékszem, többnyire csak bámultuk egymást, ha ők beszélgettek is, tudatomig nem jutott el. Közben néha rám tekintett. A szeme olyan volt, mint egy esti tó, mely a nap fényét magába nyelte mind, s most az alkonyatban visszatükrözi. Kérdezett, én meg nyögve-nyelve, dadogva, rettenetes kínban éppen hogy válaszoltam. Nagyanyám ilyenkor egy kicsit rándított rajtam. Később egyre másra szabadítási terveket szőttem, de szövetségesre nem találtam, igaz nem is kerestem. Azután vidéki rokonokhoz kerültem, s így megszűntek a látogatások. Néha álmodtam róla és a börtönről, de sohasem meséltem álmaimról senkinek.

62-ben történt. Egy késő őszi napon kiviharzottunk az iskola udvarára nagyszünetben, s akkor megláttam egy férfit, sötétszürke kabátban. Háttal állt az iskolaudvaron, szürke tömb, mint egy megroskadt öreg tölgy. Honnan tudtam, hogy ő az, hogy nem tévedek, hiszen az arcát nem is láttam, de egyébként alig tudtam volna felidézni. Rohantam, öleltem. Ideje sem volt megfordulni, s egy darabig nem is akart, vagy nem tudott. Ebben az ölelésben élünk azóta is. Nem lesz a halál úr mirajtunk.