Chico Xavier emlékére 1. - Esti erdő csendje árad - Fárosz és Zeraf

1. Domus mea

Arra eszmélt, hogy nem kezdődött el a nyolcadik korszak. Az első hét lezárult, ebben biztos volt, de hogy mi történt azalatt, arra nem emlékezett, csak egyben volt bizonyos, hogy hét egységnyi... történt. Pontosan hét. Hét szelet tér-idő, akár hét taktus. A taktusokban magas és mély hangok ölelkeztek, hatalmas erővel zengtek, hogy azután tompán, súlyosan lehulljanak. Végül a csaknem súlytalanok töltötték meg a teret és időt. A ritmus hol feszes volt, pergő, egyre gyorsuló, majd elfáradt, csendesedett, elhalkult. Csend. Végtelen csend. Aztán mégis, mégis, váratlanul, finom rezgéssel megszólalt a következő hang – micsoda megkönnyebbülés! – felszúrta a csend burkát, behatolt, birtokba vette, aztán újra magas és mély, súlyos és súlytalan, erős és gyenge. Minden elölről kezdődött. Ez valamiféle rend volt, ebbe bele lehetett kapaszkodni. Most azonban vége. Érezte, hogy nincs tovább. Nem kezdődött el a nyolcadik ciklus.

Végessége képtelen tapasztalatába belefonódott valami oda nem illő, monoton zaj is, kínzó és felesleges, hogy akarta is, meg nem is ezt az egészet. Ki tudja hogyan, de ő is belekerült ebbe az érthetetlen, zavaros dologba, akár egy áldozat, akár egy tömegszerencsétlenség ártatlan áldozata, egy szemtanú, aki éppen arra járt, odament nézelődni, hogy mi is történik valójában, s akkor egyszerre maga is benne volt a közepében.  Valahogy így lehetett. Talán.

Mert vissza-visszatért egy másik gondolat is, és szúrta, mint egy betokosodott szálka, hogy nem volt, dehogy volt véletlen! Valamikor tudta, mit tesz és miért, és teljes akaratával igent mondott minderre. Hát lehetséges, hogy maga döntött így, sorsának önmaga volt a kovácsa? Ó, ha az elején tudta volna! De nem! Valaki rávehette valahogyan ― de kár, hogy elfelejtette, ki volt az ―, hogy részt vegyen ebben az ostoba, szégyenletes játékban, ebben a végzetes játszmában. Nyilvánvalóan rászedték, becsapták.

De már ez sem számít. Ami egykor tudás volt egyetlen tényre zsugorodott: érezte, széthullik, megsemmisül. Eleinte küzdött ellene, megpróbálta felszítani az életösztönét, ám egyre kisebb sikerrel. Belefáradt, el akarta engedni az egészet, visszahullani a tudattalan boldogságba. Legyen vége mielőbb! Hiszen éppen a küzdelem volt, a kilátástalan küzdelem, már csírájában megfertőzve a kudarccal, amitől szabadulni akart, meg hogy mindig egyedül kellett döntenie. Egyedül, egyedül, egyedül. Ennek a terhe egyre elviselhetetlenebbé vált. És mintha mindig rosszul döntött volna. Rosszul, rosszul, rosszul. Szerencsétlen, szánalmas alak. Gyűlölte magát.

Amikor megpróbálta felidézni azokat a történéseket, melyekből ezek az érzések fakadtak, zűrzavaros eseményhalmazba gabalyodott, melyben nyilvánvalóan keveredtek az idősíkok. Ismeretlen helyszíneken idegen figurák, érthetetlen események rejtélyes szereplői tűntek fel, majd enyésztek el. Tudta, hogy egy volt közülük, de így utólag, még önmagát sem ismerte fel, akár egy nyomasztó álomban. Gyötrődve emlékezni próbált, mi volt azelőtt, mi történt azelőtt, hogy értelmezze, hogy megértse végre az elmúlt hét időszakot. Akkor talán megértené, hogy neki, mi köze van ehhez az egészhez. Amikor erre gondolt, dühöt érzett, néha gyűlöletet, de nem volt egy másik, valaki, akire dühös lehetett volna, akit gyűlölhetett volna, így haragja önmaga ellen fordult. Minden hiába! Egyedül volt a kérdéseivel, a gondolataival, és nem jött válasz.

A létezés tele volt kérdésekkel, a létezés maga volt a kérdés, melyre sohasem érkezett válasz. Pedig az volt az egyetlen dolog, amit még fontosnak tartott: megérteni. Hogy miért, miért, miért! De hiába. Az események – ha valóban voltak események, mert lehet, hogy csak álom volt minden, az ő zavaros, megfoghatatlan álma, kusza és rémisztő  – egy fénytelen lyukba hullottak. Azután mégis betört pislákoló tudatába egy újabb kép, villámlásszerűen, de olyan elevenséggel, hogy belerendült. Jaj, jaj, jaj! A fenti valóságban érezte magát, amelyről akkor azt hitte, az egyetlen, az egész létezést betöltő, egyetlen valóság, és fel sem ötlött benne, hogy valaha véget érhet. A végesség tudata akkor még meg sem érintette. Csak a jelen létezett. Fároszra emlékezett a legtisztábban. Talán ő volt az egyetlen, aki megsejtett valamit az elkerülhetetlen változásból, mert a hangjában megjelent egy új, addig sohasem érzékelt szín. Mindenki észrevette. Az örök jelen beleremegett. Igen.

Zeráf feledte gyötrelmét, mert felfedezett valamit, ami a többi elképesztő eseménynek is magyarázata lehetett. Rájött, az volt a végtelen időnek az a kitüntetett pontja, melytől a változás elkezdődött. Igen. Úgy van. 

A kar első énekese éppen úgy énekelt, ahogyan máskor, ám amikor az offertóriumban néhány taktusnyi szünet után ismét belépett – a hangja gyöngyöző volt, áradó  és mély, eleven és telt, vibráló és mégis nyugodt, csaknem teljes mindazzal a szépséggel, amit egy hang befogadhat és továbbadhat, de nem, mégsem volt olyan hibátlan, mint annak előtte. Senki sem tudta volna megmondani, mikor veszítette el a legszebb hang a tökéletességét, vagy miben állt az a hiányosság, amelyet mindannyian észrevettek.

Fárosz megsejtette az elkerülhetetlent, és félt.

                                                                

Hogyhogy félt? A szóban volt valami, ami ismét elvonta a gondolatait a nagy felfedezésről, és visszaterelte mindarra az érthetetlen és sötét dologra, ami azóta történt. Sötét? Érthetetlen? Ezek is idegen és fenyegető szavak. Szörnyű szavak, mert természetük kettős. Egyszerre voltak ismeretlenek és ismerősök, fényesek, mert leírták létező dolgok természetét, és sötétek, mert ezek a dolgok önmagukban voltak sötétek és fenyegetők. Nem ilyen gondolatokra vágyott. Ezek ahelyett, hogy kapaszkodót jelentettek volna, inkább ingoványos talajra vitték, növelték sűrűsödő félelemét. Nem! Ezek idegen gondolatok, idegen gondolatok formálta, ellenséges szavak. Vagy a szavak formálták a gondolatokat? És különben is, régen nem volt szükség a szavakra. Anélkül is értették egymást. És most sem kellenek, nincs szükség rájuk.

Pislákoló tudatának kaotikus maradékában csupán magánya szolgált bizonyossággal. Egyedül van. Egyedül. Tökéletesen birtokba vette ezt a szót. Megélte a maga teljességében. Beterítette a félelem újabb hulláma, és azzal fenyegette, hogy erejének maradék morzsáit is elnyeli. Megértette, hogy valami a létét fenyegeti, hogy a kívánt,  és mégis rettegett vég nagyon közel, és döntenie kell arról, hogy odaadja-e magát ennek a valaminek, vagy... Mi az, hogy vége? És hogyan lehet vége, ha nincs idő? Majd ismét Fárosz jutott az eszébe, és utoljára hallott éneke.

Mintha Fárosz tudata hirtelen beléköltözött volna, és ettől egyszerre kevésbé érezte magát magányosnak, de egyben Fárosz akkori sejtelme és szorongása is beléköltözött. Igen, éppen abban a pillanatban, amikor az ária ívét megkoronázta volna a tremoló, amikor az öröm már nem volt fokozható, a közös boldogság csúcspontján, éppen akkor gondolt Fárosz az elkerülhetetlen zuhanásra, és a megálló, majd újra induló időre. A szerencsétlenségre, amely mindannyiukat elérte.

Tisztán emlékezett a dallamra, a kíséretre, a hangszerekre egyenként és a szólamokra, a többiek hangjára, a kórusra, melyben sugárnyalábként egybefonódott, mégis kivehető, s gyönyörűséges volt mindegyik énekes hangja. Öntudatlan boldogságban éltek, de Fárosz éneke felsértette ezt az öntudatlanságot, a boldogságot, és... a halhatatlanságot.